30 éve zuhant le a Kő-pataki-tó felvonó két kabinja Hír
Nagy Árpád
2022/01/07
Hirdetés
30 évvel ezelőtt, 1992. január 8-án elszabadult
a Tátralomnic (Tatranská Lomnica) és a Kő-pataki-tó (Skalnaté pleso) között
közlekedő kabinos felvonó egyik kabinja, amely nagy sebességgel nekiütközött az
alatta lévő kabinnak. Az ütközés következtében 42 méter magasságból mindkét
kabin lezuhant, ennek következtében négy középiskolás fiú életét vesztette.
A
január második hetét a Magas-Tátrában síeléssel töltő középiskolások elégedettek
voltak azzal a nappal, ami végül egész jól sikerült. Amikor reggel felébredtek,
az időjárás nem úgy nézett ki, hogy ki érdemes lesz kilépni a szálláshelyükről.
Amikor azonban a felvonóval egy kicsit magasabbra jutottak, teljesen más,
síelésre tökéletesen ideális körülményeket találtak. Most már lefelé tartottak.
Kisebb csoportokban szálltak fel a kabinokba, és arra gondolnak, hogy mit
fognak lent ebédelni. Nem gondolják, hogy hamarosan egyiküknek sem jut eszébe
enni. Az egyik kabinban lévő fiúk észreveszik, hogy valami nincs rendben azzal
a kabinnal, amelyik közvetlenül utánuk indult lefelé. Semmi sem állítja meg, egyre
gyorsulva száguld feléjük. A másodpercekkel később bekövetkező becsapódás
mindkét kabint leszakítja a tartókötelekről, melyek az utasokkal együtt 42
métert zuhannak.
A
fülke nem csatlakozott a teherhordókötélhez.
A Tátralomnic
– Kő-pataki-tó között közlekedő drótkötélpályán 1992. január 8-án történt a tragédia.
A privigyei (Prievidza) gimnázium második évfolyamának diákjai sítanfolyamon
vettek részt, és a köd, ami az alacsonyabb magasságokban lehetetlenné tette a
síelést, a fenti pályákra kényszerítette őket. Végül a rossz időjárás miatt ott
is bezárták a pályákat, és tanáruk visszarendelte őket. Addig semmi baj nem
történt, amíg az első fiúk be nem szálltak a kabinba, amely visszavitte őket Tátralomnicra.
Mint a vizsgálat később kiderítette, az egyik kabin nem a vonókötélhez,
hanem csak a teherhordókötélhez volt csatlakoztatva, amikor elindult lefelé. A
vezérlőkar azonban egy hiányzó rugó miatt ezt a hibát nem érzékelte, és a kabin
anélkül kezdett ereszkedni, hogy bármi is megállította volna, és pillanatokon
belül nagy sebességre gyorsult. A paradoxon az, hogy a drótkötélpályát egy
hónappal a baleset előtt teljesen felújították, e meghibásodott kabint még
előző nap is ellenőrizték.
Az
egyik diák beszorult az oszlopba
Négy
fiú utazott az első kabinban, beszélgettek egymással, viccelődtek, és eltartott
egy darabig, mire rájöttek, hogy valami nincs rendben a felettük lévő kabinban.
Egyikük még azt is mondta, hogy ha a másik kabin közelebb jön, ki fog ugrani fog.
Nem sikerült neki. A másik kabin, amelyet abban a pillanatban semmi sem tudott lassítani,
és amely két osztálytársukat szállította, felgyorsult, és pillanatok alatt
utolérte őket. Semmit sem tehettek.
Az
ütközés a lehető legmagasabb ponton történt, és mindkét fülke 42 méteres
magasságból (egy 15 emeletes lakóház magassága) a földre zuhant. A hatalmas
csattanás az egész környéken hallatszott, a drótkötélpálya megállt, és a Hegyi Mentőszolgálat
tagjai azonnal a helyszínre indultak. A romok között összezúzott holttestek
borzalmas látványa fogadta őket. Az egyik fiú a zuhanás során kirepült a
kabinból, és a hatalmas erő az tartóoszlop szerkezetének lökte mintegy 20 méter
magasan a föld felett. Ekkor még élt, de eltörött a gerince, és az oszlop
vasszerkezete úgy szorította, mint egy bilincs. Az egyik hegyimentő
kiszabadította és lehozta, de nem sokkal később meghalt.
Az
egyik szülő tévesen azt gondolta, hogy a fia is meghalt
Két
másik diák a helyszínen meghalt, egy pedig egy hónappal később a kórházban. A
másik kettőnek hihetetlen szerencséje volt, bár a földet érés után, miután
eszméletüknél voltak, sokkot kaptak. Egyikük sokkos állapotban próbált
elmenekülni a helyszínről, annak ellenére, hogy lyuk volt a térdén. A másik,
aki végül orrtöréssel megúszta, az első másodpercektől kezdve tisztában volt a
tragédia nagyságával. Egyik súlyosan sérült osztálytársa, aki nem sokkal később
meghalt, még képes volt segítséget kérni.
A
tanulók szülei hamar értesültek a balesetről, de senki nem tudta, vagy nem
akarta nekik megmondani, hogy ki sérült meg, és ki vesztette életét, erről csak
órákig tartó bizonytalanság után tájékoztatták őket. Az egyik túlélő fiú szülei
kétségbe estek, amikor azt mondták nekik, hogy menjenek és azonosítsák saját
fiuk holttestét. Nehéz kifejezni azt a boldogságot, amit akkor érezhettek,
amikor megtudták, hogy tévedés történt, és a fiú életben van.