A Sas
út (Orla Perć) a tátrai túrákat tekintve sokak számára egyszerűen csak a „Hab a
tortán”. Az alábbiakban a megszokottól eltérő, de nagyon fontos beszámolót olvashatunk
a Tátra legnehezebb turistaútjáról. Az
interneten a Sas úton történő túráról általában nagyon pozitív beszámolókat
olvashatunk, melynek szerzői arra buzdítanak másokat, hogy tegyék próbára
erejüket ezen az ösvényen. Ritkán olvashatunk olyan leírást, amelyben az
uralkodó érzés a félelem, amely képes felülírni a túra minden örömét, ha ezen
az útvonalon túrázunk. Dominika néhány őszinte gondolatot oszt meg az
olvasókkal, miután július utolsó péntekén végigjárta a Sas utat. Saját érzései
megosztása mellett felhívja a figyelmet egy nagyon fontos szempontra, amely általában
semmiféle nyomást nem gyakorol az emberre, de ez adott helyen rosszabbodhat,
ennek következtében pedig a túrázónak a rohanás helyett sokkal inkább
segítségre, támogatásra van szüksége.
„Csodálom
az embereket, akik könnyedén megteszik ezt az utat. Hogy veszélyes, nehéz és
hosszú – tudtam. Hogy hatalmas a kitettség, szakadékok, létrák vannak – tudtam.
Hogy nem félek a magasságtól, a kitettségtől, és hogy fizikailag képes vagyok
az útra – tudtam. Több napja a hegyekben mászkálok, megmásztam a Barátot
(Mnich), kitett, láncos utakon túráztam, stb.
A
Zawrat rendben volt, de amikor eljutottam a Zerge-hegyre (Kozi Wierch), sírtam,
gondolatban imádkoztam, a félelem összekeveredett a mosolygó emberek
megjegyzéseivel, hogy ez még csak rosszabb lesz. Számomra az a nehézség, hogy
alacsony vagyok. Valami megtört bennem, először történt velem ilyen a
hegyekben, le akartam menni a Lengyel-Öt-tó völgyébe (Dolina Pięciu Stawów
Polskich). A Zerge-hegyen kicsit megnyugodtam, a társam motivált és
megnyugtatott, azt mondta, hogy jön velem, egy úriember pedig, akivel a csúcso
találkoztunk, azt mondta, hogy azután, amit eddig megtettem, képes leszek
eljutni a Gránát-csúcsokig. Én azonban még mindig le akartam menni. Tudtam,
hogy nem szégyen, és a kereszteződésnél el kellett döntenem, hogy tovább menjek-e
a Gránát-csúcsokra, vagy lemenjek a völgybe.
Választottam,
és felmentem. Kevesebb félelem, a híres csorbánál sem sürgetett senki, sőt, egy
turista nyugodtan megvárt, nyújtotta a kezét. Korábban a mögöttem haladók
nyomást gyakoroltak rám, hogy menjek gyorsabban, én azonban inkább elengedtem
őket, mert számomra fontos volt az óvatosság és a koncentráció. A Gránát-csúcsokon
több megértő emberrel találkoztam, akiknek ezúton is köszönöm, hogy nem
gyakoroltak rám nyomást. Az emberek nem is tudják, mennyire fontos hogy ne
mondjanak ilyeneket azoknak az embereknek, akik elakadtak. Az hogy nem félsz,
hogy a Sas út nem okoz benned félelmet, nem jelenti azt, hogy valaki mást, mint
például én, váratlanul nem fog megijeszteni. Szeretnék köszönetet mondani
társamnak is a segítségért, ha ő nincs...
Miután
a Gránát-csúcsoknál kiszálltunk, meghúzódott a combizmom, de egyben leértem.
Boldogan? Nem. Sírtam amiatt, amit átéltem, a Zerge-hegyig kudarc volt
számomra, nem voltak jók az érzéseim, amelyek lekísérték a völgybe. Ma (három
nap elteltével – a szerk.) érzem azt először, hogy boldog vagyok. És hálás. Van
értelme, valami teljesen új dolgot tapasztaltam meg, még jobban megismertem
magam, olyannak láttam magam, mint még soha. Remélem, ez majd erősebbé tesz, és
még tovább nőtt bennem a hegyek iránti tisztelet. Úgy döntöttem, hogy ezt
megosztom veletek, mert nem mindig minden olyan szép, mint a fotókon”.
