A mormotát nagyon kevés ember ismeri,
még a természetjárók közül is kevesen találkoztak vele. A mormotáknak 14 fajtája ismert a világon. Ezek a
legnagyobb mókusfélék (Sciuridae), s a rágcsálok (Rodentia) rendjébe tartoznak.
A mormoták neme a korai pliocénben – úgy öt millió évvel ezelőtt –
Észak-Amerikában nagy, mókusféle formában fejlődött ki. A késői pliocénben –
tehát úgy két millió évvel ezelőtt – vándoroltak az első példányok a
Bering-földhídon Szibériába és Észak-Ázsiába, s egyre jobban elterjedtek nyugat
felé. A mormoták tehát először a jégkorszakban jelentek meg Európában, azaz a
pliocént közvetlenül követő időkben. Ezt számos barlanglelet, fosszilis
mormotamaradvány is bizonyítja. A köztes időszakban, a melegedés következtében
az erdők egyre nagyobb helyet foglaltak el. A mormoták, mint sztyeppei állatok,
nem tudtak meghonosodni az erdőkben és így csupán az erdőmentes területeken
maradtak meg. Az utolsó jégkorszak után nem maradt más hely számukra, mint a
hegyek „sztyeppéi”.
![]()
Az európai mormota (Marmota marmota) rendszertanilag a rágcsálok
(Rodentia) rendjébe, a mókusfélék
(Sciuridae) családjába tartozik, amit azért érdemes másodjára is
kiemelni, mert a mormotafélék hovatartozási kapcsolatai általában kevéssé, vagy
egyáltalán nem ismertek. Külsejét tekintve, teste kúp alakja miatt a mormota
félreismerhetetlen. Metszőfogának elülső oldala barna, barnás-sárga, vagy
barnás-vörös színű, a fiataloké fehér. Teste felül sárgás árnyalatú
szürkésbarna, az egyes szőrszálak hegye világos. Oldalai sárgás-szürkék,
alsóteste vörhenyes-sárga. Fejtetője lapos, fülei kicsinyek és kerekdedek.
Bozontos farkának hegyi része feketés.
A mormotának, mint a mókusfélék
családjának legnagyobb termetű képviselőjének a testhossza eléri a 60 cm-t, farokhossza 12-18 cm, míg testtömege elérheti akár a 9 kg-t is.
Elméletileg mindenütt otthon lehet, ahol
napos, rövid füvű hegyi legelők találhatók, és ahol a talaj elég mély ahhoz,
hogy kiáshassa üregét. Hazánkban gyakorlatilag azonban csak kis számban, a Déli
Kárpátokban, a Szörényi havasokban fordul elő.
A mormoták zöldtakarmányt
fogyasztanak, kolóniában élnek, és mint a mondás is tartja: „úgy alszik, mint a mormota”, vagyis téli
álmot alszanak. A fennmaradásukhoz nélkülözhetetlen igényeket ezek a
tulajdonságaik határozzák meg.
Táplálkozásukban nagyon fontos
szerepet játszik a növényzet. Csak felületesen rágják meg az ennivalót, ezért
szervezetük rosszul aknázza ki a tápértéket, s az állatok ezért csak az egészen
friss és könnyen emészthető hajtásokat eszik. Ezek elsősorban lágyszárú
növények fiatal, nedvdús hajtásai, fiatal levelek, virágok és éretlen
gyümölcsök, termések. A nyár folyamán csökken a növények tápértéke, késő ősszel
pedig a mormoták beszüntetik az evést.
![]()
A mormotáknak szükségük van a téli
álom idejére a megfelelő kotorékra, hogy biztosítani tudják a maguk számára a
megfelelő hőmérsékletet. A mormota ürege 1 m mély és a főkamra mellett bizonyos
távolságban vakon végződő járatokat, „illemhelyeket” épít. A vackot ősszel
puhán kibéleli fűszálakkal, de táplálékkészletet nem halmoz fel benne. Télen
6-7 hónapon át alszik, a kotorék bejáratát belülről elzárja. Téli álma idején
nem vesz magához táplálékot, bár 3-4 hetente felébred, hogy vizeljen és
ürítsen. Téli álmuk idején az északi oldalakat kerülik, míg nyáron a déli
oldalakon nem tartózkodnak szívesen az erős napsütés miatt. Egy-egy nagyobb
vacokban tíznél több példány is található. Összegömbölyödnek, mint egy labda,
fejüket elöl a hátsó lábaik közé dugják. A rövid nyári időszakban, egy
zsírréteget szednek magukra és a téli álom idején ebből élnek. Ilyenkor a
szervezet teljes takarékon működik, a normális 36-37 fokról, 6-8 fokra száll
le, a szívdobbanások száma 114-ről, 4-re csökken. A család mindig együtt tölti
a telet. Tíz közül kilenc mormota a téli álom ideje alatt pusztul el.
Tavasszal, ébredés után sokat
esznek, és hamarosan ismét testesebbek lesznek. A nagy téli közösségek
feloszlanak és a lényegesen sekélyebb nyári lyukakba már különálló párok, vagy
kisebb csoportok költöznek.
Az egy lakóhelyen élő mormoták
szoros kapcsolatot tartanak, rendszeresen üdvözlik egymást, orrukat
összedörgölik, fejüket összedugják, mintha beszélgetnének. Ha valami gyanúsat
észlelnek, éles, messze hangzó füttyel jeleznek Az átható fütty még a zergét is
riasztja, és fordítva.
A mormoták gyakran felágaskodnak, és
mellső lábukat valódi kéz módjára használják, velük fogják meg a táplálékot és
tisztálkodnak.
A téli álomból való ébredés után,
április-májusban a végbél közelében működésbe lépnek az ivarmirigyek, és amikor
már a végbélnyílás mellett kidudorodnak, hogy illatanyagot bocsássanak ki, az
az állat szexuális készségére utal. A párzást kölcsönös ölelések előzik meg. A
hímek közt látszatharcok folynak, mellső lábukkal dobogva, kifent fogakkal
rohannak egymásnak. Párzás után a hím elhagyja a nőstényt, és egy időre külön
lyukba költözik. Kb. 5 hét vemhesség után, a nőstény legtöbb 7, zárt szemű,
csupasz kölyköt hoz a világra, amelyek mintegy 30 g-ot nyomnak. Három hét után
elkezdik nyitogatni szemüket, és a metszőfoguk is kibújik. Jó négy héttel később
hagyják el először a lyukat és sokat játszanak a napon. Ha a mormotának sikerül
túljutnia az első éven, akár 15 évig is élhet. Csak 2 éves korukra nőnek fel,
válnak ivaréretté, így anyjuk az első télen még megengedi, hogy az ő vackában
aludjanak.
Ellenségei – eltekintve az embertől, aki a gyógyító hatásúnak vélt
zsírja miatt a mormotát oly irgalmatlanul üldözte, hogy egyes helyekről
teljesen kipusztult – a szirti sas, az uhu, és a holló is vadászik rá. Korábban
a hiúz és a medve is zsákmányul ejtett egy-egy fiatal, vagy beteg példányt.
Számottevő ellensége a zord időjárás mely nélkülünk, az emberek nélkül, is
megtizedeli a sorait.
Óvnunk, védenünk kell ezt a szép kis
állatkát, mert általuk szebbek és színesebbek a hegyi lejtők, legelők, mert
vele egy kellemes színfoltja tűnne el az állatvilág amúgy is egyre „szegényedő”
gazdagságának, változatosságának, mert minden kor emberének emberi kötelessége,
hogy hagyjon valamit az utána következő nemzedékekre is.
