A mai Szlovákia
és Lengyelország határa a Tátrában csak 1945-től halad a ma ismert nyomvonalon,
a határvonalon korábban több alkalommal is jelentős változások történtek,
melyek Lengyelország (majd annak felosztása után Galícia) és Magyarország közötti
különböző konfliktusok miatt alakultak ki. Minél régebbre megyünk vissza az
időben, annál nehezebb meghatározni a Tátrában vezető határ nyomvonalát. A
legnyilvánvalóbb az, hogy a határ a két országot elválasztó hegység
főgerincétől bizonyos távolságra húzódott.
Történelmi
dokumentumok bizonyítják, hogy a határ nem mindig a ma ismert nyomvonalon
vezetett. A XVIII. század második felében a határ hosszú szakaszon a Tátra főgerincen
haladt, a Tengerszem-csúcson (Rysy) nem fordult el a Nagy-Békás-csúcs (Velký
Žabí štít) felé, mint ma, hanem a Tátra-csúcson (Vysoká), a Ganekon (Gánok), a
Hátsó-Gerlachfalvi-csúcson (Zadný Gerlachovský štít), a Lengyel-nyergen (Polský
hrebeň), a Közép-hegységen (Šviśtový štít) át a Varangyos-tavi-csúcsig (Malý
Javorový štít) vezetett. A Lengyel-nyereg egyes történészek szerint éppen annak
a ténynek köszönheti nevét, hogy hajdan itt ért véget Lengyelország. Ebből
aztán nem nehéz levezetni, hogy azokban az időkben Lengyelország legmagasabb
csúcsa a Hátsó-Gerlachfalvi-csúcs volt.
![]()
A
Magyarország és Lengyelország közötti határviták kezdete a XVI. század végére
nyúlik vissza, annak idején elsősorban a Tátra északi lábánál fekvő Havasalja
(Podhale) régióra vonatkozott, és csak a XIX. században tolódott el a Halastó (Morskie
Oko) irányába. Akkoriban a határ mindkét oldalán hatalmas területek voltak
magánkézben, ezeknek azonban nem voltak egyértelműen meghatározott határai. A
Tátrában 1634-ig ez a határ a Lengyel-nyereg alatt eredő, a Poduplaszki-völgyben
(Bielovodská dolina) folyó Białka-patak (Białka) volt.
Az
első határvitákra 1575-ben került sor, amikor Łaski Albert, a nedeci uradalom
birtokosa Lengyelországhoz akarta csatolni a Białka-pataktól a Pieninekben
található Erdős-patakig (Lesnica) terjedő területeket. 1634-ben Nedec várának
akkori tulajdonosa, Palocsai Horváth György és utódai is azt állították, hogy a
vitatott terület, beleértve a Halastavat is, Nowy Targ területéhez tartozik. 1769-ben
a magyar hatóságok azt szerették volna elérni, hogy a határt a Białka-patakról
helyezzék át a Halastavi-patak (Rybi potok) vonalára, bár arról nem esett szó,
hogy a Halastavi-völgy (Dolina Rybiego Potoku) felső részén hol legyen a határ.
Lengyelország
első felosztása (1772) után a szepesi területek Magyarországhoz kerültek, míg a
többi terület Galícia néven Ausztria részévé vált. A XIX. század elején a
határvonal ismeretlen körülmények között a Tengerszem-csúcs – Békás-gerinc (Żabia
Grań) – Halastavi-patak vonalra került.
A
Tátrában lévő egykori Palocsai birtokokat 1879-ben Christian Hohenlohe herceg,
egy német származású sziléziai földbirtokos vásárolta meg a család örököseitől.
Tíz évvel később Władysław Zamoyski gróf birtokába került a zakopanei uradalom,
valamint a Halastavi-völgyben lévő korábbi Homolács-birtok egy része. Ezt
követően szinte azonnal ismét fellángoltak a területi viták a Halastó
hovatartozását illetően, melyek 1890 és 1901 között érték el tetőpontjukat.
Hohenlohe
herceg emberei folyamatosan támadta a galíciai oldalt, és csendőrökkel
akadályozta meg, hogy idegenek belépjenek az ő területére. Javorinai birtokának
ügyintézője vezetésével gazdaságilag folyamatosan kihasználta a vitatott területet
(fakitermelés, juh és szarvasmarha legeltetés, vadászat). A csendőrség
támogatásával megsemmisítették a lengyelek által épített hidakat,
turistautakat, megnehezítették a lengyelek számára a tóhoz történő hozzáférést.
Zamoyski gróf természetesen hasonló módon volt kénytelen megvédeni birtoka
határait, a Halastónál rendszeresek voltak a kisebb csetepaték.
Miután
egyik fél sem engedett, Ausztria és Magyarország képviselői 1901-ben Nemzetközi
Döntőbíróságot hoztak létre, ennek vezetésére a svájci Johan Winklert kérték
fel. A bíróság előtt Ausztriát Aleksander Mniszek-Tchorznicki (bíró), Wiktor
Korn (szakértő) és Oswald Balzer professzor, Magyarországot Lechoczky Kálmán (bíró),
Lában Lajos (szakértő) és Bölcs Gyula képviselte. A galíciai oldal meg szerette
volna tartani a jelenlegi, a Tengerszem-csúcsból elágazó, a Békás-gerincen át a
Halastavi-patakig vezető határt. Magyarország azt kérte, hogy a Halastavat és a
Tengerszemet (Czarny Staw pod Rysami) osszák ketté, a tervek szerint a további
határ a Halastavi-patak és a Białka-patak folyásán vezetett volna.
![]()
A
Nemzetközi Döntőbíróság 115 évvel ezelőtt, 1902. szeptember 13-án Grazban a tárgyalások
és a helyszín megtekintése után hozta meg döntését, melyben a lengyel érvek
előtt meghajolva a két ország határát a ma ismert nyomvonalon véglegesítette,
és gyakorlatilag az összes szóban forgó földterületet Galíciának ítélte.
1907-ben
Hohenlohe herceg pert indított Zamoyski gróf ellen, melyben megpróbálta
igazolni a vitatott földterület feletti tulajdonosi jogait anélkül, hogy
vitatta volna azoknak Galíciához történő tartozását, ezt a pert azonban
1909-ben a bécsi Legfelsőbb Semmítőszéken elvesztette.
Az I.
világháborút követően az 1902-ben elfogadott nyomvonal lett Lengyelország és
Csehszlovákia határa, annak ellenére, hogy a trianoni diktátummal Lengyelországhoz
csatolták a Szepesség egy részét.
