Kapcsolatom a Tátrával teljességgel
rendezetlen. Ígéretes kezdést követően minden további szándékom dacos
ellenállásba ütközött a hegy részéről; az első kirándulás csúcsmászását
követően 1700 m fölé soha többé nem jutottam. Kicsit kezdett már misztikussá
válni, ahogy válogatott időjárási fortélyokkal veri vissza a hegység minden
kísérletemet. Talán teljes érdektelenségbe fulladt volna ez a viszony – hiszen
hozzánk a Maglić, Durmitor és a Szlovén-Alpok is közelebb esik – ha nem éreztem
volna egyre intenzívebb sóvárgást a Sas út végigjárására. De éreztem, s az idei
nyár egyik programja lett volna ez, ha nem jön közbe az az apró malőr, hogy a
meglehetősen korán, már februárban megkezdett hegymászó szezonban a barátaim és
harcostársaim ilyen célra szánt szabadidejét jórészt feléltük, s a nyár
derekára csapat nélkül maradtam.
![]()
Ha azonban a vágyam a Mennybéli
szándékával találkozik, ő mindig előáll valami frappáns megoldással, így nagyon
meg sem lepődtem, csak pislogtam egy jó nagyot, amikor Tomi közzétette, hogy
tapasztalt túratársakat keres (kettőt) a Sas útra. Mindjárt írtam is neki, hogy
én is terveztem ezt, így ha vakulás, sántulás történne a csapatban, nyugodtan
szóljon, s jövök beugrónak! Tomi válaszából megtudtam, hogy már tagja vagyok a
csapatnak, így a hátralevő három hetet intenzív várakozással-vágyakozással
tölthetem.
Az előzetes levelezésből aztán hamar
rájöhettem, hogy a Sas út ugyan lényeges, de nem kizárólagos eleme lesz a
túrának, s a résztvevőknek esze ágába sincsen ától cettig végigjárni azt, de
nem is baj. Ez most legyen felderítés, aztán majd egy kellően motivált és
kiképzett hegymászócsapattal úgyis visszatérek. Motiválni nagyon tudok, ha
magam is motivált vagyok...
Ólomlábakon jár az idő, rettentő
nehezen telik a három hét, de végre eljön a mi időnk, s egy hajnali órán
beszállok az idegen autóba – a résztvevők egyikével sem túráztam még – aztán
TŰZ!!!
