Január elején véletlenül bukkantam rá egy utazom.com-os
Tátra kirándulásra. Túl sokat nem gondolkodtunk rajta, amikor láttuk, hogy Nagy
Árpi lesz a túravezető és a Lengyel-Tátra az úti cél, nem hosszú és nem
megerőltető távokon, így hamar jelentkeztünk a február végi 3 napos túrára.
Kivételesen elég összeszedettek voltunk, nagyon vártuk az
eseményt, már egy héttel hamarabb elkezdtük rendezgetni a felszerelést, Tomi
listát készített, mit kell vinni, én beszereztem némi ellátmányt, és még a
Dechatlonban sikeresen meg is támogattuk a GDP-t egy kis
„erre-feltétlenül-szükségem-lesz-lengyelben” túraholmival.
Reggel fél ötkor van a találkozó a Hősök terén az
Időkeréknél, igen, ez tényleg nagyon korán van :). Taxival és bőrönddel
érkezünk a buszhoz negyed öt után, néhány kósza álmos fej már kóvályog a busz
körül, csak a sofőrünk nagyon energikus és vidám, ő hozzá van szokva, de
talán jobb is ez így, mintha fordítva lenne…
Mindenkinek dedikált helye van a
buszon, lezuttyanunk, felfújjuk a nyakpárnát, és innentől kezdve
Besztercebányáig hol az ablakhoz, hol Tomihoz bújva szundikálok, így gyorsan
elrepül az idő. Besztercebányán tartjuk az első pihenőt, Nagy Árpi, az egyik
túravezetőnk ébreszt bennünket, kapunk 45 percet a reggelire és a folyó
ügyekre, a sofőrnek kötelező az állásidő, úgyhogy nem is lehetne kevesebb a
szünet. Az álmos fejek kibújnak a buszból, beszivárgunk és elfoglaljuk a
benzinkutat, egy kis kávé, egy kis szendvics, egy kis mozgás, aztán indulunk
tovább.
![]()
Innentől viszont már nincs alvás, ki is világosodott, bár az
idő borús, szemerkél az eső, de megindul az információáradat is Árpinak
köszönhetően. Árpi két lábon járó lexikon, amerre megyünk, mindenről mesél,
észrevétlenül röppen el az utazás hátralévő része, és közben sok tudással
leszünk gazdagabbak. A lengyel határt átlépve teljes képet kapunk az országról,
hallgatjuk a tudnivalókat például a földrajzáról - bár Lengyelország nagy része
síkság, a déli határon a Szudéták és a Kárpátok a Tátrával sok turistát vonz
kirándulni más országokból is.
Lengyelország történelme sok ponton hasonlít a miénkre, a
magyar vonatkozásokra Árpi külön felhívja a figyelmet. Mesél I. Mieszkó-ról,
aki a lengyelek „Szent Istvánja” és aki helyett a mi Istvánunk kapta meg a
pápától a koronát, amelyet eredetileg a lengyel királynak szántak volna. Szó
esik az esztergomi születés Árpád-házi Szent Kingáról, IV. Béla király lányáról,
akit a lengyel fejedelemhez adtak feleségül, bár a házasság szűz maradt, nem
hálták el a királylány fogadalma miatt, amelyet a férj tiszteletben is tartott,
így gyermekük nem született. Szent Kinga ma Lengyelország egyik védőszentje és
a lengyel-magyar barátság szövődésének is fontos láncszeme lett.
Az ország történelmében később is feltűnnek magyar
szereplők, ahogy a miénkben is lengyelek: Nagy Lajos, Dobzse László, Báthory
István. Magyarország három részre szakadásához hasonlóan a lengyelek is megélték
az ország felosztását, de ők még rosszabb helyzetbe kerültek, amikor 1793-ben a
három szomszéd, Oroszország, Ausztria és Poroszország felosztották egymás
között Lengyelország teljes területét, így az megszűnt független államnak lenni
és bár a XIX. század első felében létrehozták a Lengyel Királyságot, ennek
királya a orosz cár lett, így a felosztás ténye 1918-ig lényegileg nem
változott.
![]()
Nem marad el a lengyel-magyar barátság történelmi
gyökereinek felidézése, és az, hogy is fest mindez napjainkban. A híres „Polak,
Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki” (magyarul lengyel-magyar két
jó barát, együtt harcol s issza borát), Árpi szerint bárhol hangzik fel a
Lengyelországban egy kocsmában, nagyon nagy valószínűséggel a szomszéd
asztalnál ülő lengyelek fogják tudni folytatni, a magyarokat szeretik
Lengyelországban, és élénken él bennük a barátság. Egy új kutatás szerint
genetikai kapocs is van a két nép között, mert egy bizonyos mutáció e két
nemzet génállományában fordul elő Európában a leggyakrabban, amiből arra
következtetnek, hogy a két nép közös őstől származik.
Ahogy átérünk Lengyelországba, a Chocholów nevű faluban
hamar feltűnnek az első górál faházak, amelyek ennek a tájéknak jellegzetes
elemei. A górálok a lengyel-szlovák határon élő népcsoport, elsősorban
földművelésből, pásztorkodásból és sajtkészítésből élnek, de ma már egyre
többen dolgoznak a turizmusban, az idegenforgalomban is. A népszokásaikat és
hagyományaikat a mai napig őrzik, Zakopane egyik jelképe a fekete górál kalap,
amelyből rengeteg látunk majd az utazásunk során is. A házaik gyönyörűen
díszített gerendákból és rönkökből épültek, az alapjuk szépen lekerekített
folyami kövekből áll, a tetejüket fazsindely borítja. A hagyomány szerint
évente egyszer szappanos vízzel lesúrolják a házakat, ez a különleges védelem a
számukra :) Ma már az Unesco világörökség részei. A házak között vannak
többszintesek, látunk két-, három-, de négyszintes építésűeket is, ahogy
ugyanis Árpi meséli nekünk, a lengyeleknek nagyon fontos a család, itt a fiatal
párok házasságkötés után nem rögtön a különköltözés és a saját, külön élet
felépítésén dolgoznak, hanem együtt élnek a korábbi családdal, szintenként és
generációnként megosztva a házat, legalul laknak a legidősebbek, a nagyszülők.
Nagyon szeretem a fát, a fából készült használati tárgyakat, és a faházakat is,
úgyhogy vágyódással nézegetem a szebbnél-szebb épületeket.
![]()
Hamarosan megérkezünk a Kiry nevű parkolóba, ahonnan az első
napi laza túránk indul a Zakopane környékén a legszebbiknek tartott és leglátogatottabb
völgybe, a Kościelisko-ba. Most már ragyog a napsütés, körülöttünk minden csupa
hó, így előkerülnek a napszemüvegek, hogy ne kelljen hunyorogni a fényorgiában,
hanem lássunk is valamit a minket körülölelő hegyekből.
A Lengyel-Tátra teljes területe természetvédelmi terület, a
nemzeti parkba belépés csak belépővel lehetséges, úgyhogy csak a gyors
sorbaállást és jegyvásárlást követően tudunk megindulni. A belépő vásárlásakor
felfedezünk egy pecsétet, a Kék túrás hagyományok szellemében – más lehetőséget
egyelőre nem találván – a jegyünk hátulját nyomatoljuk meg, egy zerge rajza
látható rajta.
