2000
júliusában ismét a Tátrában voltunk egy kisebb, kilenc fős csapattal, és a Kapor-csúcs
meghódítását tűztük ki célul magunk elé. Ez volt az első csúcs a Tátrában, amelyet
közösen hódítottunk meg, de Tomi már előtte is volt ott. Július 22. napja is
kissé párásan, szűrt napsütéssel indult, ami aztán ki is tartott egész délutánig,
amikor még barátságtalanabb lett, olyannyira, hogy visszafelé kellemesen el is
áztunk. Ez a túra azon kevés túrák közé tartozik, amikor nem történt igazán
különlegességszámba menő esemény, hacsak Jozef barátom esti „magánszámát” nem nevezzük
annak, de erről majd később.
Csorbai-tó
– Poprádi-tó – Kapor-csúcs és vissza
A
túra tulajdonképpen rendben lezajlott, szerencsésen elértük a csúcsot, bár nem
teljes létszámmal. Peti ugyanis kissé túlsúlyos volt ekkor, és amikor már
szinte karnyújtásnyira volt a csúcstól, úgy gondolta, hogy neki ennyi, sehova
tovább. Egy kicsit kapacitáltuk, de nem igazán meggyőzően, hiszen mi is tudtuk,
hogy mindenki saját maga tudja csak eldönteni, mikor mire képes. Ha Ő akkor és
ott úgy érezte, hogy addig bírta, és nem tovább, akkor tiszteletben tarottuk a
döntését, és nem erőltetjük a dolgot. Ami kicsit őt is zavarta, hogy a párja,
Orsi is ott maradt vele, így ő lemaradt a „csúcs-csokiról”, valamint a csúcs
élményről. A nem túl jó idő ellenére azért a csúcspanoráma megkapó volt,
először fordult elő velünk, hogy más nézőpontból láttunk egy olyan helyet
(Lengyel-Öt-tó völgye), ahol korábban már jártunk. Később egyre több ilyen
volt, és ezek a pillanatok jelentették számunkra a legtöbbet, körbe nézni, és
elmondani társainknak, hogy ott is, ott is, meg amott is voltunk már együtt…
![]()
És
akkor az este. Akkori szokás szerint Hotel Slovan, Tátralomnic, a recepción
Laci, a főpincér Jozef, mindketten jó barátok. Mivel számítottunk rá, hogy Jozef
lesz a pincér, vittünk neki egy kis hazait, amelyet rögtön át is adtunk neki, mire
ő az étterem főasztalához ültetett minket, majd mindenkinek töltött egyet az általunk
hozott hazaiból. Ezt ugye kötelező volt meginni, ám az üvegben maradt kb. 2 deci. Ez sem veszett ám kárba,
mert Jozef barátunk beállt két oszlop közé, nehogy valaki meglássa a konyhából,
és egy hajtásra megitta az egészségünkre! Másnap aztán esős napra ébredtünk,
ennek ellenére úgy döntöttünk, felmegyünk a Tarajkára, hátha onnan látunk valami
bíztatót. Nem így történt, ezért egy kis séta után hazaindultunk, kettő helyett
csak egy túrát teljesítve, de legalább megvolt az első csúcs, amit együtt
hódítottunk meg!
A történet folytatódik…
Lejegyezte: Nagy Árpád
