2020. április 1., szerda

Mosoly a kötélen

„Meredek gránitfal. A fal felső részén hegymászó pár látható. Az elölmászó a csúcskéményben halad, és nemsokára már fölér. Aztán csak néhány könnyű méter, a kőtömbökön és a gyepen át, és megáll a csúcson. Egyszer csak felkiált. Az elölmászó kiesik a kéményből, fejjel lefelé vagy húsz métert zuhan. Fokozatosan kitépi az összes szöget, magával rántja mászópartnerét, és együtt zuhannak még tíz métert. A kötél megakad egy sziklabevágásban, csodával határos módon megtartja a hatalmas rántást - a hegymászók megmenekültek. Lassan magukhoz térnek, megsebesültek és sokkot kaptak, de élnek. Következik a hosszadalmas, bonyolult ereszkedés a falból, és a traverzálás. Maguktól képesek erre, és szintén saját maguk vonszolják be magukat a Rabló menedékházba.
Nevetségesnek tűnik ez? - Nekem ugyan nem. Egy szemernyit sem. No és látják, amikor ezt a szerencsés végű kalandot a szereplői a menedékházban elmesélték, a ház rengett a röhögéstől.
Régen történt. A Rabló-házban ültem, és a lemenetelre készültem. Tizenhat éves voltam, szamárköhögésem és idült tüdőgyulladásom volt, beteges és rozoga voltam. Annál nagyobb volt a csodálatom a hegymászók iránt, akik a szomszéd asztalnál ültek. Hegymászó történeteket és élményeket meséltek egymásnak. Az elbeszélések számomra érdekesek, és drámaiak voltak, de mindenekelőtt nagyon vidámak. Egyetlen történetből sem hiányzott egy jó adag humor.

Ekkor a helyiségbe két hegymászó lépett be - egy pillanatra minden lecsendesült. Mindkét férfi rosszul nézett ki - sebesülten, véresen, szétszaggatott szélblúzban és nadrágban. Az alacsonyabbiknak a fél arcát megszáradt vér fedi, és fájdalmas grimasszal a bordáit fogja. A magasabbiknak erőtlen a keze, és sántít. A hegymászók nyomban felugrottak az asztaltól, leültették az újonnan érkezetteket, forró teát és rumot tettek eléjük, és elkezdtek ingázni. A férfiakat levetkőztették, sebeiket kezelték és bekötözték, a magasabbiknak rögzítették az eltört kezét. Semmit sem kérdeztek. A férfiak a kezelés, a tea és rum után szemmel láthatóan jobban érezték magukat, és egy további rum után "bolháik kezdtek feléledni". Belefogtak az elbeszélésbe, hogy miként estek ki a falból, ez hogy következett be, és mi jött ezután. Alapjában véve csak a puszta tényeket tárták fel, amelyeket már fentebb említettünk, egy meglehetős odüsszeia formájában, engem azonban más lepett meg: az egész történetet mindketten olyan bolondosan vidám hangulatban mesélték el, mintha nem is élték volna át, hanem az előbb látták volna Stan és Pan előadásában. A ház zengett a szüntelen nevetéstől. Szintén nevettem, de nem úgy, mint a többiek. Láttam, hogy a hegymászók ugyanakkor ezt intenzíven átélik, részvétteljesen nevetnek, mintha éppen mindegyikük valamilyen szörnyen nevetséges véletlen módon maradt volna életben.
Így találkoztam először a durva, gyakran fekete hegymászó humorral, olyan emberek klasszikus előadásában, akik egy kissé a másvilágról tértek vissza, az élet, a lét és nemlét keskeny határa mögül, amelyen gyakran megfordultak, ahol az élet a legintenzívebb, a legzamatosabb. Ebben talán csak a front vagy a lövészárok humorához hasonlít, avagy a pirotechnikusok, kaszkadőrök, torreádorok, Forma-1 versenyzők és egyéb bolondok humorához.
A hegymászó humor rendi humor. Nem hegymászót is elszórakoztathat, de az nem az igazi - egyszerű okból: a nem hegymászó nem tudja magát eléggé beleképzelni a hegymászó helyzetekbe. A nem hegymászó még nem gabalyodott be a kötelek gombolyagába az áthajlás alatt, nem estek le a szögei a fal legnehezebb pontján, soha nem lépett be a nyakában lévő kötélgyűrűbe, hogy a következő pillanatban a falhoz verje a homlokát. A nem hegymászó nem bivakolt bőrig ázva a szellős pilléren, nem esett be gleccserszakadékba, és kuloárban sem utazott egy alattomos lavinával. Ez hasonló, mint a katonai vicceknél és történeteknél - a legjobban mulatnak rajtuk a jelenlegi vagy volt katonák, kevésbé a nem katonák, és legkevésbé a nők, akik az ilyen katonai történeteknél általában csak unatkoznak. Ugyanúgy a hegymászó humor - magukhoz a hegymászókhoz áll a legközelebb. De ezt akkor a Rabló-házban még nem tudtam.
Három évvel később hegymászó lett belőlem. Az első túrám egy pilléren, a Déchy-csúcsra vezetett. Tele volt esővel, köddel, kevergéssel és összevisszasággal. Amolyan kezdő túra. A harmadik zivatar után megpróbáltunk a sűrű ködben és később a teljes sötétségben megszökni, leereszkedni. Nem sikerült, rossz ereszkedési irányt választottunk, ötös terepre kerültünk, képtelenek voltunk lehúzni az ereszkedőköteleket, és az eredmény: bivak. Hideg, lökésszerű szélben, nyitott pilléren, bőrig ázva. Az orrunkig sem láttunk el, nemhogy két méterre magunk alá.
Virradatkor megállapítottuk, hogy éppen két méterre bivakoltunk a föld - fű és moréna - felett, amely a Téry házhoz vezetett le. Elég lett volna leugrani ... Ez ott fenn egyáltalán nem tűnt nevetségesnek. Fogvacogva léptünk be a Téry házba. Éjfél óta csak egy kérdés foglalkoztatott: ez az a hegymászás, amiről annyit álmodoztam?! Nem lesz jobb megszökni a kaktusz-, vagy bélyeggyűjtéshez? De amikor átöltözve, szárazon, melegen, forró tea mellett emlékeztünk az előző napunkra és éjszakánkra, a balgaságokra, amiket elkövettünk, és az idióta párbeszédekre, amelyek elhangzottak, csurogtak a könnyeink a nevetéstől, és a jelenlévő barátainknak, hegymászóknak szintén. A nem-hegymászók inkább furcsállva, mint vidáman néztek ránk.
A hegymászásnál maradtam, és ha ezerszer születnék, akkor ezerszer hegymászó szeretnék lenni. Sok, túl sok élményem és emlékem van. A kötélen az öröm perceit és a rémület pillanatait éltem át, játékot és viadalt, győzelmeket és vereségeket. Sok vidám élményem fűződik a mászóiskolákhoz, hegymászó táborokhoz, tábortüzekhez, menedékházakhoz, és a hegycsúcsokra vezető utakhoz. Megállapítottam, hogy a hegymászók többségének fejlett humorérzéke van, amely általában a legbutább helyzetekben sem hagyja őket el.
Emlékszem, amint egy barátomat - újságírót, mint riportert és fényképészt - egy vitorlás hajóra hívták meg, amely sok héten és sok tengeren keresztül szántotta a hullámokat a háromtagú legénységével, amelyet a hegymászó barátomon kívül két vitorlázó alkotott. Fantasztikus élményekkel tért vissza, de állandóan hangsúlyozta:
- Kár, hogy az a kettő nem volt hegymászó.
- Miért?
- Én azt nem is tudom rendesen kifejezni, hogy miért. Talán azért, mert a hegymászók valahogy jobban látják a dolgokat, jobban képesek felfogni és átélni az eseményeket. Könnyebben és gyorsabban tudnak alkalmazkodni, könnyebben viselik el a bajok minden fajtáját - nem hagyja el őket a humorérzékük. Hegymászókkal az egész könnyebb, szebb és vidámabb lett volna.
Már a harmadik nap rájöttem, hogy a hegymászóknak érzékük van az igazi, durva, fekete humorhoz. A következő esettel akarom illusztrálni, amely homokköves hegységben történt:
Két hegymászó találkozott - két homokköves a sziklák alatt. Nem ismerték egymást, de hát mert nem volt mászópartnerük, megegyeztek egy együttes vasárnapi mászásban. Az egyikük itt otthon volt, de nem volt kötele. A másik nem ismerte ezt a vidéket, de volt kötele (30 méteres). Felmásztak a 22 méteres toronyra, a gyűrűn átfűzték a kötelet, ledobták az áthajlásba az ereszkedéshez. A helybeli nem vette észre, hogy a kötél csak 30 méteres. Az ereszkedés pedig 40-esre készült, két méteres leugrással. Így az idegen a bennszülöttől a következő utasítást kapta:
- Aztán lent nehogy megijedj, nem ér ez le egészen, de ezt már nálunk leugorják. A semmit sem sejtő idegen ereszkedett elsőnek. A kötél vége őt nem két méterre, hanem 7 méterre érte. Ez még egy ejtőernyősnek is elég! Rákiáltott a partnerére:
- Most mit tegyek? Az ugyan nem látta őt az áthajlás miatt, de azért kitartóan bíztatta:
- Ugorj! Ne légy beszari, nálunk ezt már leugorják!
- Az istenit, ez szörnyen magasan van!
- No igen, nálatok ez szörnyen magasan van, természetesen ezt nálunk nyugodtan leugorják a zöldfülűek, a hegymászó mamák, nagypapák és nagymamák, sőt, még a gyerekek is. A szerencsétlen férfi elszomorodott, egy ideig még ringatódzott a kötél végén, majd amikor már az egész teste megmerevedett, eldobta magát a f öldre, mint egy zsák krumplit, és megrándította a térdét. Az áthajlás alá kúszott, és erős hangon felkiáltott:
- Remek! Lent vagyok! Jöhetsz!
A bennszülött szitkozódott:
- No ez aztán eltartott! Egy örökkévalóság volt! És ereszkedett a csapdába. A kötél végén kigúvasztotta a szemeit, és elkezdett sóhajtozni, jajgatni és rángatódzni. Amikor már érett volt, az áthajlás alól kárörvendően rámorgott a partnere:
- Ez aztán az örökkévalóság! Ne félj! Hopp! Hát ezt már nálatok leugorják a nagymamák is, még a gyerekek is. Hopp! Következett az ugrás - esés, és a kitört boka. A partner egy lábon odaszökdécselt a bennszülötthöz, elsősegélyben részesítette, majd mikor a legnagyobb fájdalom felengedett, és feléledt a sokkból, egymás szemébe néztek, és mindketten önfeledten nevetni kezdtek, majd kölcsönösen egymást támogatva elugrándoztak - bekúsztak a legközelebbi kocsmába, ahol a sérülésre való tekintet nélkül hosszasan ittak az egészséges lábakra és az örök barátságra.”

Ivan Bajo nagyszombati (Trnava) hegymászó-oktató és pszichológus vidám történetei hegymászókról az 1960-as évekből. Ivan Bajonak, a „Nagyszombati Százas”-ról a Krásy Slovenska-ban írt cikke csinált kedvet a Kinizsi TE. Encián Szo. néhány tagjának, hogy többször részt vegyenek a „Nagyszombati Százas” 100 km-es teljesítménytúrán, majd az élmények alapján megrendezzék az első hazai teljesítménytúrát, a Kinizsi Százast.
Fordította: Szabó Gábor

3 megjegyzés:

  1. Sosem leszek hegymászó, de élvezetes olvasmány!
    Eszembe juttatta tátrai csavargásaimat.

    VálaszTörlés
  2. A jó öreg Ivan Baio. A "ceprek" jutnak mindig eszembe, sokszor olvastam a történeteit. "A nagymamák is leugorják." 🤣

    VálaszTörlés
  3. Érdekes poénok

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...