2018. december 31., hétfő

Kőember-parádé


Nyáreste. A nap és mi is lefelé haladunk. Mögöttünk az Ökörhát-torony - az előbb még napos platóin csimpaszkodtunk. Remek mászás! Pali mondja, hogy az ilyen utat kizárólag ünnepnap kellene mászni, frissen borotválva, és új ruhában. Vidáman ugrándozunk a zergeösvényen, majd vad szlalom a meredek füves szigeteken, rugalmas ugrások tömbről-tömbre, és csúszással le az apró, mozgó moréna kis lavináiban. A fűről és sziklákról időnként előbukkannak a steinmannok, mutatják az utat, és eltűnnek mögöttünk.
- Ejha. Ez aztán egy fantasztikus kőemberke. Tényleg. A fehér, csillogó platnin egy furcsa alakú kőember állt. Valamilyen gomba. Egy más bolygóról származó növény. Különös és szép volt.
- No - szólalt meg Béla - nem rossz. De hogy valami szépség volna, azt nem állítanám. Fiúk, ti még nem láttatok válogatott minőségű kőembert! Annak aztán strammnak kell lennie! Annak csillognia kell. Annak hívnia kell. Annak egyszerűen... Na, értitek...
- Nem értjük! Kell, nem kell, ez véletlenül nagyon szép és szimpatikus kőember. Ha jobbat készítesz, magázni fogunk.
- Uraim, nincs egyszerűbb, mint ez. Veszünk egy ilyen lapos követ, mint alapot, és arra egyszerűen így.., ööö... ugye... természetesen egyszerű annak, akinek van ehhez bizonyos tehetsége, ízlése, alkotó gondolatai - és érzéke is, mert érzék nélkül ez valahogy nem megy.

És Béla épített, futkározott, hozta a lapos, hengeres, gömbölyű, kocka és ék-alakú köveket. Rakta őket, rendezgette, félre rakta, egyengette, nézegette teremtményét messziről (ez távlatot kíván), közelről (érzék a részletek iránt), hunyorított, meresztette a szemeit, majd egész váratlanul az egészet lerombolta (a tökéletesség nevében). És újra felépítette, javította, elpepecselt, és végül értékelte:
- Hát uraim, ez kétségtelenül a legjobb és legszebb kőember, amely valaha is állt a Magas-Tátrában. Le a kalapot.
Majd előadta elméleti, módszertani nézeteit a kőember-építésről, amelyeket három pontban foglalt össze: Először is uraim, a kőembernek már messziről, legalábbis az előző kőembertől láthatónak kell lenni. A kőember világítótorony, különben felesleges. Másodszor a kőembernek stabilnak, szilárdnak kell lenni, hogy ellenálljon az elemeknek. És harmadszor a kőembernek szimpatikusnak kell lenni, hogy az ember szíve megdobbanjon, amikor meglátja. A vitát Gaston kezdte:
- Ez a kőember kínosan néz ki – kezdte.
- Először is nem lehet őt látni, mert gödörben építetted fel. Másodszor, ami a stabilitását illeti, okkal lehet félni tőle, hogy a világítótornyod összedől, amint leszáll rá az első lepke. Harmadszor ronda, a világ bármely sarkából nézve. Giccs. Szörnyűség. Monstrum. Csillagos egyest ajánlok, ahol a csillag a bemutatott fizikai törekvésért jár.
Béla nem hagyta magát.
- Hülyeség, barátaim. Értékelni csak egy intelligens értékelhet, és olyat itt nem látok, vagy az, aki jobbat épít. Ez véletlenül egy isteni darab. Ez arany plecsnit érdemel, barátaim.
Amikor a hantálásnak már se vége, se hossza nem volt, született a javaslat, hogy mindenki építsen néhány kőembert. A legjobb négy bekerül a döntőbe. A győztest titkos szavazással fogjuk megválasztani. És így kitört a kőember-parádé. Egy verseny, amely a Tátrában még soha sem volt. Építő hisztéria, megszállottság. Négy ember futkos fel-le, ide-oda, vonszolják a tömböket, rakják egymásra a gránitot, és kezeik alól nőnek a sziklapiramisok, síremlékek, obeliszkek, oszlopok, emlékművek, tornyok, bástyák. Egyre több van belőlük. Nagy, kicsi, karcsú, tömzsi, szép és ronda kőemberek. Már talán 30 is van belőlük, egy egész gyülekezet, a kőemberek országgyűlése, némán és türelmesen állnak, várnak a királyuk megválasztására. A négy alkotójuk, apjuk, közöttük jár, nézegeti őket, közelebb-távolabb lépnek, elvetnek, értékelnek.
És végül a szenvedélyes összezördülések után meghatározzák a négy döntőbe kerülőt. Nevet is kaptak. Eiffel-torony, Mini-Matterhorn, Gólem és Démon. Valóban fessek voltak, de melyik lesz a király, melyik lesz a leg-leg? Szavaztunk. Először titkosan, aztán nyilvánosan, de eredménytelenül. Mindenki a saját kőemberére szavazott. A zsűri ezért elhatározta, hogy a négy második helyet az említett alkotásoknak adja, és az első helyet a gomba alakú kőembernek ítélte, amelyik az egész kőember-parádét okozta. Soha sem tudtuk meg, ki alkotta, és minek keresztelte el.
Lassan megyünk le a tavakhoz. Magunk mögött hagytuk a néma kőemberek városát. Önök, akik majd a Béka-torony alatti ösvényen mennek felfelé, álljanak meg, üljenek le, szívjanak el egy cigarettát, nézegessenek. Keressék meg a legszebbet, a legtökéletesebbet. Lehet, hogy egyetértenek velünk, lehet, hogy nem. Próbálják meg maguk is, építsenek jobbat, szebbet. Nem kell, hogy ugyanott legyen, a Békatorony alatt, építsék fel bárhol a meredek ösvényeken, a naphoz és az emberekhez vezető utak mentén.
Ivan Bajo nagyszombati (Trnava) hegymászó-oktató és pszichológus története az 1960/1970-es évekből.
Fordította: Szabó Gábor
Forrás: http://www.fsz.bme.hu; Fotó: NÁ

1 megjegyzés:

  1. Szeretem a kőembereket. Az aprókat, melyek épp csak a tájékozódást segítik és a nagy műgonddal alkotott kőember-csodákat egyaránt. A legszebbeket a Vadász-lejtő kőember-városkában a főutcán láttam. A panoráma feledhetetlen, jó utat, Ti is szeretitek majd.

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...