Aki úgy gondolja, hogy a hazai hegycsúcsok
már nem nyújtanak elég kihívást, és magasabbra törne, nem is olyan messze
kínálja magát a Magas-Tátra. A 2452 méteres Nagyszalóki-csúcs jó indítás: átlag
kondival teljesíthető, de aki felmászik rá, megtanulja tisztelni.
A július ugyan nem a Magas-Tátra legjobb
hónapja a hektikus időjárás miatt – a szeptember általában
kiegyensúlyozottabb –, de valahogy mindig úgy alakult, hogy ebben a hónapban
támadtuk meg a Nagyszalóki-csúcsot. A hegytetőt első két fiammal már megjártuk 2011-ben
és 2015-ben, most a legkisebb váltotta meg jegyét a magashegyi túrázás
káprázatos, de veszélyes világába.
A Nagyszalóki-csúcs (a fenti képen a középső,
szlovákul Slavkovský štít) azért jó belépő a 2500-as csúcsokkal megszórt
Magas-Tátrába, mert aránylag egyszerű felgyalogolni rá, de mégis azt a
csúcsélményt hozza, mint a nehezebb csúcsok. Egy hosszabb, kőlapokkal borított
szerpentin és egy még hosszabb köves gerincút visz fel rá, kevés kitett,
veszélyesen szakadékközeli szakasszal. Mászni, azaz inkább úgy mondom, hogy a
kezeket használni nem kell. Tehát bárki, közepes kondival felbaktathat kb 4 óra
alatt az 1200 méter szintemelkedést tartalmazó ösvényen, és 3-4 óra alatt
vissza is ér.
Azért totál kezdőként nem indulnék neki
egyedül, vagy hasonszőrű amatőrökkel a Nagyszalóki-csúcsnak. Méghozzá azért
nem, mert több kockázata is van, amire ha nem készül fel a túrázó, nagyon
megszívhatja. A csúcsrégióban 10 fok alatti a hőmérséklet általában nyáron is,
és percek alatt lecsaphat a vihar. Bőrig ázva, csattogó villámok között, süvítő
szélben nem vidám az ereszkedés a hegyről a vizes, csúszós köveken - lábtörés,
ficam, villámcsapás mind bejátszhat. Ha leszáll a köd, vagy az esti sötét,
odafent könnyű letévedni a jelzett útról, és olyan helyre keveredni, ahonnan
aztán se előre, se hátra.
Mi most hárman
indultunk neki, eljött legnagyobb fiam is, aki már a háromezres hegyeket
ostromolja. Tapasztalat szerint az ilyen egycsúcsos túrákra úgy jó eljönni, hogy
egyik nap reggel indulunk, 5 óra alatt kényelmesen odaérünk a kocsival a
Magas-Tátra melletti szállásunkhoz kora délutánra. Amikor ott vagyunk,
eldönthetjük, hogy aznap vagy másnap reggel indulunk a csúcsra, mikor
alkalmasabb az időjárás.
A jelen esetben délutánra felhős-napos időt
ígért a meteorológia a csúcsra, esőt nem. Tehát felhúztuk a bakancsot, és
beálltunk a kocsival az ótátrafüredi (Stary Smokovec) parkolóba, ahol rögtön
legomboltak rólunk 5 eurót a parkolásért.
Ótátrafüredről indul
a csúcsra vezető, kék jelzésű turistaút, amit egyébként Weisz útnak is
neveznek. Az út első szakasza egy elég randa szekérút, amit én ki szoktam
kerülni az üdülőfaluból a Tarajkáig (Hrebienok turistaközpont) közlekedő
siklóvasúttal, vagy inkább felsétálok kényelmesen a sínek melletti úton, és
onnan a piros jelzésű Magisztrálén érem el a Weisz utat. A sikló ára borsos, a
3 kilométeres, öt perces útért 10 eurót kell kicsengetni (gyerekek után 8-at),
bónuszként általában zsúfolt kocsiban állva lehet együtt izzadni másokkal.
Szóval inkább a séta.
A Tarajka az utolsó
hely, ahol a Nagyszalókira menet vizet-üdítőt-kávét-egyebet lehet magunkhoz
venni, van büfé több is, meg szuvenírárus egy csomó a siklóval kiránduló
könnyűturistáknak. A Hrebienok (Tarajka) olyasmi a könnyű sétát tervező
nyugdíjas vagy családos kirándulóknak, mint nálunk a Normafa. Felvisz a
tömegközlekedés, be lehet andalogni a széles úton a Nagy-Tarpataki-völgy
szájához, elmajszolni egy sütit, meginni egy kólát, aztán szépen levasutazni.
Ez se rossz program, de még kóstolónak is kevés.
