2017. június 12., hétfő

Nem kell, de akarom – avagy a teher gyógyítja a testet és a lelket

„Itt másképpen lépdelsz, mint a lenti világban” – mondta Jaro, egy tátrai teherhordó. Fent a kimondott szó a törvény, itt semmit nem kell papírra vetni. Energiatakarékosság, helyes ritmus, megfelelő ütem, jó lépések és alázat. A teherhordók ezeket szem előtt tartva viszik fel a több tízkilónyi súlyokat a télen hóval borított, nyáron napsütötte menedékházakba. Szenvednek, de nem azért, mert kell. Ők akarják.
Jaroslav Forgáč szerint ezért mindenre képesek. „A legértékesebb fizetség a győzelem íze a menedékházhoz megérkezve, hátunkon a teherrel” – mondta el a Bezerétéről (Trnavá Hora) származó teherhordó.
A tátrai teherhordók mostanában élvezik a hirtelen jött népszerűséget, amely különösen a Sloboda pod nákladom (Teher alatt szabadon) című, róluk készült film múlt évi bemutatóját követően kaptak. A szlovák hegyek ilyen szempontból is egyedülállók, a világ más részein ma már helikopterekkel és felvonókkal oldják meg a magashegyi menedékházak utánpótlását. A turistautak zsúfolt szakaszait a teherhordók a csak általuk használható rövidítéseken kerülik meg. Általában egyedül indulnak útnak, mondhatni a saját gondolataikba mélyedve. Ma azonban Jaro és Majo megengedte, hogy velük tartsunk. A Tarajkáról (Hrebienok) a Téry-menedékházig (Téryho chata) vezető út 3 óra 15 percig tart. Gyors a tempó. Hátizsák nélkül sem tehetek mást, mint őket üldözöm.

Menet közben általában keveset beszélnek, minden olyan dolgot, ami fontos lehet, a pihenők idején beszélnek meg. Ma azonban miattunk kivételt tesznek, így menet közben is beszélgetünk. Igyekszem őket nem zavarni az út során.
„Túra közben sem hagynak minket nyugodtan. Amikor leülünk, szeretnénk egy kicsit pihenni, de sokszor levegőt sem veszünk, és máris ott vannak körülöttünk. Aztán jönnek a kérdések: miért csinálod, mennyit fizetnek ezért? Majd meg kell kérni őket, hogy engedjenek tovább menni” – írja le Jaroslav a turistákkal kapcsolatos kellemetlen élményeit. elég lenne, ha megemelnék a túrabotjukat, és szavakkal biztatnának” – mondja Jaro. Néha így is történik, de ritkábban, és általában a külföldi turistákkal.

Több mint 60 kg. a hátán. „Ha mentális problémáid vannak, ez jóval többnek tűnik. Ha egészségügyi, akkor kevesebbnek” emlékszik Jaro egy barátja tanácsaira. Ez tényleg így van, kérdezem? „Természetesen. Ez egy különleges gyógyszer fejfájásra. Az, ami miatt ma reggel aggódtam, itt fenn kicsinyes apróságnak tűnik. Itt egy csomó dolog magától megoldódik. Ezek a problémák a hátadon lévő súllyal összehasonlítva olyan jelentéktelenek, hogy itt teljesen másképpen látod őket, és maguktól megoldódnak” – gondolkodik el. Maguk a hegyek megoldanak sok problémát.
Minél feljebb érsz, annál kevésbé érted meg az embereket és a lenti világot. „1989 előtt a rendszer elől menekültem ide, ma az anyagiasság elől menekülve vagyok itt” – teszi hozzá.

„Az, ahogy ma az emberek a szabadidejüket töltik, szörnyű” – mondja Jaro. Elmondása szerint emiatt járult hozzá ahhoz, hogy riportot készítsenek vele. Azt szeretné, ha az emberek kimozdulnának az izzadtságszagú edzőtermekből a hegyekbe. Csodálja viszont az idősebbeket. „Amikor látom ezeket a 70 éves embereken, hogy mit cipelnek a hátukon, hogy tartják karban magukat mentálisan, alig várom az idős kort. Amikor viszont ránézek egy 40 éves városlakóra, aki otthon ül a számítógépe előtt, és lemegy izzadni az edzőterembe, nem várom az öregkort” – mondja. „A teherhordás függőség” –írja le a Szlovákiában dolgozó teherhordók szűk közösségét Jaro.
„Talán már csak 15-en vagyunk, akik ebből élünk. Mióta felépült a felvonó a Chopokra, a Kő menedékháznál már nem kell dolgozni. Maradt a Štefánik menedékház az Alacsony-Tátrában, a Borišov menedékház a Nagy-Fátrában, a Hosszú-tavi menedékház, a csak nyáron nyitva tartó Hunfalvy-völgyi menedékház, a Téry-menedékház és a Zamkovszky-menedékház a Tátrában, és talán az Andrejcová kunyhó az Alacsony-Tátrában” – sorolja.
„Ezt senki nem tudja megérteni, csak ezek a fickók. Legtöbbször Michal Goriščákkal, Lukáš Švolíkkal és Mariánnal (Majo) találkozom. Korábban volt Maťo Maličký, később Milan Franček, és a közelmúltban tragikusan elhunyt 28 éves Maťa Huraj, aki egy turistának akart segíteni, miközben lezuhant” – mondja Jaro.
Ez a csapat azonban a kis létszáma ellenére is nagyon össze tud fogni. Az a pár éve történt szerencsétlenség, amely egyikük életét követelte, mindegyiküket mélyen érintette, erről minden évben egy különleges versennyel emlékeznek meg. Ez a „Sherpa 100” verseny (Nosičská stovka), mellyel a 2000-ben a Téry-menedékház felé vezető úton, munka közben lavinabalesetben elhunyt Juraj Petranskyra emlékeznek.
Egyre kevesebb az olyan menedékház, ahová a súlyokat fel kell cipelni, ez a munka azonban paradox módon egyre több fiatalt inspirál. Mindenkinek van esélye ezt csinálni, nem mindenki képes azonban a hegyi teherhordók közösségéhez alkalmazkodni. De még ha alkalmazkodik is, nem mindenki marad itt véglegesen. Ezt leginkább a munkája és az egészsége dönti el. A teherhordásból ugyanis nem lehet megélni. A legtöbb, ami miatt sokan mégis úgy döntenek, hogy kipróbálják ezt a munkát, pusztán maga a fizikai élmény. „Ismétlem, az, hogy a szó erősebb, mint a szikla, itt nem érvényes. Felelősségtudat és megbízhatóság. A menedékházak gondnokai úgy vélik, hogy az emberek a helyesen gondolják azt a teherhordókról, hogy megbízható emberek. Itt a kimondott szónak van a legnagyobb ereje, itt semmit nem kell papíron rögzíteni” – fejezte be mondanivalóját Jaro.

Forrás és fotók: https://www.aktuality.sk

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...