2016. május 7., szombat

In memoriam Kókai Tamás – A második „menedékházas” túra

Erre a túrára már a „Tátrai túrák” című turistakalauzom kiadása után, 2001. június 7-9. között került sor, és részben a könyv bemutatóján megismert új ismerősökkel indultunk útnak egy 8 fős csapattal, köztük természetesen Tomi is. Ekkor túrázott velem először az ott megismert, és azóta jó baráttá lett Fábián Levente, valamint Králik Tibi. Célunk a Lengyel-Tátra legmagasabban fekvő menedékháza, a Lengyel-Öt-tó völgyében található Lengyel-Öt-tavi menedékház volt. Johanna segítségével sikerült szobát foglalnunk, és szép túrák reményében indultunk útnak, nem is sejtve, milyen előre nem várt meglepetés fog érni minket már az első napon…
Viszonylag gyorsan feljutottunk a házhoz, és meglepve tapasztaltuk, hogy a völgy hegyoldalait szép fehér hótakaró borítja, nem túl vastag, de egyenletes, és viszonylag friss. Kicsit megijedtünk, nehogy ezzel valamelyik eltervezett túrát el kelljen halasztanunk, de végül is olyan gyorsan változott az idő, hogy a megérkezésünk napján még hó borította Kereszt-nyereg például a harmadik nap reggelén már teljesen hómentes lett.

Elfoglaltuk a szivacsbetétes, emeletes ágyas szobánkat, amelyen nem elég, hogy csak egy piciny, bár hozzá kell tenni, szép kilátású ablakocska volt, de még az elektromossággal sem volt túlságosan eleresztve, magyarul egy kb. 20-as izzó világította meg. Volt, aki már ekkor szeretett volna letusolni, de a földszinti fürdőben ekkor csak hideg víz folyt a csapból, így aztán estére halasztódott a frissítő zuhany. Illetve volt, akinek másnapra…

Lengyel-Öt-tavi menedékház – Liptói-határhegy
Mivel már a menedékház elérése maga is egy tisztességes túrának számítható, főleg három napi felszereléssel, hálózsákkal a hátunkon, így erre a napra csak egy sétát terveztünk ebben a monumentális völgyben.  A sétából aztán csúcstúra lett, mégpedig az ötödik, közösen elért lengyel csúcsot sikerült ekkor meghódítanunk, a csapat minden tagjának. Ez a csúcs pedig nem más, mint a Liptói-határhegy (2172 m), amely a Lengyel-Öt-tó völgyét a Halastavi-völggyel összekötő turistaút mellett, a Tátra főgerincén található, és nagyon szép kilátás nyílik róla. Mint már írtam, ezen a napon még hó borította a hegyoldalakat, így az erre a csúcsra vezető utat is, de legalább viszonylag tiszta, bár borús, nem igazán fotós időben indultunk útnak. Ekkor még furcsa volt számunkra a Levente által cipelt hatalmas méretű, telitömött hátizsák, de azóta megszoktuk tőle, hogy nem szeret üres zsákkal túrázni. Arról nem is beszélve, hogy bármire szükségünk van, abban a zsákban nagy valószínűséggel megtalálható. Például a magyar zászló!
A nem túl derűs időben mindenesetre jó hangulatban jutottunk fel a csúcsra, és a friss hó ellenére még a nyomot sem nagyon kellett keresnünk, hiszen valakik előttünk már megtették ezt az utat a hóesés után, így már messziről kirajzolódott előttünk a csúcs előtt található Miedziane-hágóra vezető Z betű nyomvonala. Ez volt az a csúcs, amelyen első alkalommal készítettünk olyan csúcsfotót, amelyen a magyar zászlóval fotóztuk egymást, amely, mint már említettem, természetesen Levente zsákjából került elő. Ő még erre is gondolt! Mindenki elmajszolta a mag kis szendvicsét, felbontottuk és megettük az ekkorra már szokásunkká vált csúcs-csokit, majd lassan elindultunk vissza, egy kicsit fárasztó nappal a hátunk mögött, és egy jóleső, forró zuhannyal a gondolatainkban. Na, ez az, amiből semmi sem lett! De még mielőtt visszaértünk, a fiatalos lendülettől hajtott Levente egy kis fékezés-gyakorlást tartott. Mi csak figyeltük, ahogy egyre gyorsul, majd az előírásos módon megfordul, és lefékezi magát a jégcsákányával. Ami szintén volt a hátizsákban…
És a zuhany… Ahogy visszatértünk a menedékházba, alig vártuk, hogy letusolhassunk, a két leggyorsabb rögtön le is ment, hogy megkezdjék a tusolást, de csalódottan jöttek föl, hogy még mindig hideg a víz. Ez már délután, kora este volt, ezért úgy gondoltam, jobb lesz, ha szólok a recepción, hogy ideje lenne felfűteni a kazánt. Lementem tehát, és megkérdeztem a recepción ülő, szimpatikus lengyel srácot, hogy mikor lesz meleg víz? Komolyan mondom, kérdésem hallatán úgy nézett rám, mint ha a Holdról jöttem volna, majd sejtelmes mosoly kíséretében azt válaszolta: „Soha nem is volt melegvíz…” Én tisztán értettem amit válaszolt, de egyszerűen nem tudtam felfogni: nincs melegvíz? Akkor hogy fogunk tusolni? Főleg a lányok, de mi, fiúk is? Hát ez szép, gondoltam, de mire visszamentem a szobába, már humorosan mondtam el a jó hírt a többieknek, amit persze nem fogadott kitörő lelkesedés. Ettől kissé lelombozódtunk, hiszen ez azt jelentette, hogy gyakorlatilag a menedékház mellett fekvő Elülső-tóból kiszivattyúzott, gondolom kitisztított, de a tó vizével azonos hőmérsékletű vízben kell két napon is letusolni. Nos, mit mondjak, nem volt egy eget rengető élmény. Én például akkor este nem is tudtam rávenni magamat, hogy alá álljak, de rajtam kívül többen is így voltunk ezzel, igaz, volt, aki lement, és gyorsan túlesett a dolgon. Mi többiek aztán csak másnap reggel, egyet aludva a megrázkódtatásra álltunk az ezernyi tűszúrásnak ható vízsugarak alá. Másnap este aztán már senkinek nem jelentett gondot ugyanez, ekkor már fejben felkészültünk rá, és meggyőztük önmagunkat arról, hogy „mi bajunk lehet”, ahogy Tomitól hallottuk sokszor. Hiszen „ami nem öl meg, az keményít”, mondta sokat szintén Ő!
Tomi ma lenne 42 éves…
A történet folytatódik…

Lejegyezte: Nagy Árpád

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...