2014. január 11., szombat

Liptói-havasok II. - Téli túra a Szürke-hegyre - Hazajáró

Mikrobuszunk figyelemre méltó lendülettel suhan a behavazott úton, jobbra elhagyva a Liptóhuta faluhoz vezető leágazást. Nyolcan ülünk a kocsiban, erről-arról beszélgetünk, és Oszi csak úgy mellékesen jegyzi meg:
- Attila, itt jobbra kellett volna menni.
Egy röpke pillanatig úgy tűnik, Attila, a sofőr csendes belső vívódáson esik át. Ez azonban csalóka látszat, a töredékmásodpercnyi idő csak a tervmódosításhoz kell. Kiszámított kézifék, pontosan időzített kormánymozdulat, talán még egy rejtett suhintás a varázspálcával, és a hátsó kerekek kecses ívben megelőzik a mikrobusz orrát. Természetesen szabályosan, tehát balról, ugyanis az út jobb oldalán meredek hegyoldal ásít.

Ilyet eddig csak filmeken láttam. Tulajdonképpen meg kellene ijedni, ha lenne rá idő. Kész a 180 fokos fordulat, még a feldübörgő motornak kell megállítania a hátrafelé csúszást, és már indulunk is vissza az éppen elhagyott letérőhöz.
Keveset időzünk Liptóhuta skanzenszerű házai között, és rövidesen már a közeli Felső-Liptóhutai-nyeregben, Liptó és Árva vármegyék határhágóján pakoljuk magunkra a hátizsákokat. Mindenkire kicsit több teher jut, mint amennyit még őszinte mosollyal tudna megemelni. Igaz, ami igaz, egy kétnapos téli gerinctúra — hóban sátrazással fűszerezve, mínusz tizensokfokos előrejelzéssel — nem vasárnap délutáni cserkészkirándulás. Cél a Liptói-Tátra főgerincének legnyugatibb szakasza, ahol a Hazajáró nézői számára a havas körülményeken keresztül fogjuk érzékeltetni a téli hegyek szépségeit, és a mindezekre ellenállhatatlanul sóvárgó természetjáróra leselkedő kihívásokat.
A hiányzó súlytöbbletek lassan helyükre kerülnek. Egyetlen aggodalmam, hogy Oszi nem elégedett meg a jobbik bakancsának szálláson felejtésével, hanem ráadásként a lábszárvédő bepakolásával sem fárasztotta magát. Ez így a bakancs biztos átázását jelenti, mert felülről belefolyik hó. És amennyiben az előrejelzés dacára netán rosszra fordulnak a körülmények, akkor a lábfej lefagyása szinte olcsó tanulság a többi lehetőséghez képest. Elütjük tréfával a dolgot: ha Ivan Bohus alkalmas volt fagyás miatt csonkolt lábfejekkel a Tátra-múzeum igazgatói posztjára, akkor Oszi be fog válni a Hazajáró-múzeum vezetőjeként. 
Még napos felmenet a Szürke-hegyre
Csak hatan indulunk a hegyre, kényelmes 10 óra 20 perckor, kb. 930 m tengerszint feletti magasságból. Attila, a sokat tapasztalt és óvatos sofőr túl kockázatosnak ítéli a további utat, inkább lemond fájdogáló térdeinek megtornáztatásáról, hiába invitálom a hegyi ösvény első szakaszára. Jakab Sanyi tesmagi cimborája, a légióviselt Csaba is búcsúzik tőlünk, de olyan gyönyörű palóc tájszólással, amit csak egy mennyeien fűszerezett étel zamatához tudnék hasonlítani. Milyen kár, hogy mi már csak azt a kilúgozott budapestit beszéljük.
Aznapi legmagasabb pontunk 1805 méterrel a Szürke-hegy lesz (Sivý vrch). Az első kilométerek eseménytelenek. Erdőben, jelzett ösvényen emelkedve izzadunk, ahogy illik, az eleinte csak bokáig érő hóban. A csapat nagyrészt együtt megy, csupán Joe, a hangmérnökünk kerüli a közvetlen társaságunkat, inkább tisztességes távolságot tart mögöttünk. Időnként bevárjuk, nehogy éhes farkasok martalékává váljon. Nem egészen értem, miért marad le, talán kedveli a hegyi magányt. Ő viszont azt nem érti, miért kell egy hangmérnöknek kimozdulnia a fűtött stúdióból.
Az időjárás gyönyörű, s amint az emelkedéssel ritkul a kárpáti fenyves, a szebb kilátású helyeken felvételek készülnek. Egyúttal mélyül a hó is, sokszor térdig kell gázolni, a kezdeti fürge iramunk vánszorgássá lassul. Szerencsére az ösvény jól kivehető, így ha a hóval meg is kell küzdeni, legalább az út keresgetésével nem veszítünk időt. Az erdőhatárt elhagyva a hegy röpke ízelítőt ad abból, mi is vár ránk: néhány méternyi sziklás lemászás kényszeríti megfontolt mozdulatokra a csapatot. Ezen túljutva már látszik aznapi feladatunk legkomolyabb része, a Szürke-hegy szaggatott sziklagerince, amint a délutáni napfény hívogatóan végigömlik a tornyain. Ha nem tudnánk, hogy jelzett ösvény vezet rajta, akár aggódhatnánk is.
A Szürke-hegy csúcsához közeledve
Kis ideig jól haladunk a mészkőtornyok kísérteties világában, aztán hirtelen gyanús lesz valami. Egy régebbi nyom jobbra kerüli az éppen előttünk meredő tornyot, de végignézve a hóborított törpefenyvesen, el nem tudom képzelni, hogy a laza hófelszínen képesek lennénk végigmenni. Ha erre folytatnánk, a törpefenyő közé minden lépésnél derékig beszakadva, bozótharcba fulladna a túra. Kell lenni valami járható útnak. A többieknek sincs kedvük a kilátástalan küzdelemhez, inkább türelmesen várakoznak, amíg egy mélyhavas gödrön át feltúrom magam a torony alá, hogy megnézzem a lehetőségeket. Bizony, ez a kiút, neki a gerincnek. Itt végre megtaláljuk az Oszi által emlegetett láncot, amelyről korábbi túrája kapcsán őrizget annyira szép emlékeket, hogy most mintha még egy-egy könnycsepp is megcsillanna a szemében. Bár ha teljesen hű akarok lenni a rideg valósághoz, akkor ez utóbbit inkább a fagyos szél okozza, mintsem a nosztalgikus hangulat.
Könnyűnek nem lehet nevezni a szűk vályún át a meredek toronyra felvezető láncos segítséget, de ezzel legalább ismét a helyes nyomon vagyunk, ami hellyel-közzel még járható is. A további útra rányomják bélyegüket a nyári körülmények között élvezetesen könnyű, ám most a hó miatt nem egészen egyszerű sziklás szakaszok. A csúcskupola alatt a legnehezebb. Itt tekintélyes mélységű sziklaüreg melletti tömbökön kell megcsúszás nélkül átóvakodni, aztán felhernyózás egy meredek, sima táblán, végül egy gerincfelszökés sportos megmászása után a csúcsjelző tábla mellett élvezhetjük lenyugvó napfényben a téli szél süvítését.
A további utat a szürkület homálya uralja. Sokáig már nem mehetünk. Le kell jutni a csúcsról, és legkésőbb a Jalóci-szénégető nyergénél tábort kell vernünk. Oszi még megvillantja sztoikus humorát: korábbi ittjártakor fent sátrazva, éjszaka medve fosztogatta a kint hagyott élelmüket, amit persze „az okosabb enged” bölcs belátásával és 210-es pulzussal vettek tudomásul. Egyúttal azzal vigasztal minket, hogy a jeges borzongáson túl egyéb félnivalónk nincs, ugyanis december lévén bízhatunk a medvék közismert téli álmában. Ezzel a biztatással némiképp megnyugtatva keresgetjük a levezető utat. Leérve egy vízszintes hómezőre, szavazásra bocsátjuk a kérdést: sátrazzunk-e itt, vagy van még annyi mozgáshiányunk, hogy a méter mély puha hóban nyomot tapossunk a Jalóci-szénégetőig. Ez nyáron tízperces séta, most azonban nem bocsátkozunk könnyelmű becslésekbe. Érdekes módon a szavazás szinte egyhangú. Fejlámpafénynél felállítjuk a sátrakat, ki-ki ízlése szerint elrendezi a fekhelyét, aztán konzervmelegítés, röpke főzögetés, és indul az alvási kísérlet. Mormotákkal talán nem kelnénk versenyre, de ahogy halad az éjszaka, egyre több szendergéssel töltött perc szakítja meg a mélyenszántó gondolatokat. Az is sokat segít rajtunk, hogy itt végre eláll a csúcson még csontfagylaló szél.
Fagyos reggel a Szürke-hegy alatt
A reggeli derengés hétkor kizavar a pehelyhálózsák ölelő melegéből. Most még jó az esély, hogy a hideg ellenére szokatlanul korán induljunk, de majd tízkor már másként látom ezt. Addig is beindítom a benzinfőzőt. Pár liter forró tea mindenképpen hasznos lesz, még ha a rumot előrelátóan lenn is felejtettük. A mozgolódásom vagy talán a felkelő Nap ragyogása egy idő után felébreszti a többieket, kikászálódnak ők is a sátrakból. Reggelire megesszük a maradék ételünket, még a szalonnám is meglehetősen népszerű. Az alvás senkinek nem volt tökéletes. Ráadásul Oszi bakancsa, ami lábszárvédő híján oktatófilmbe illő beázás tüneteit mutatja, éjszakára kimaradt a hálózsákból, és így keményre fagyott. Ilyen állapotban nehéz lenne felhúzni, ezért a reggelizés idejét kell kihasználni az olvasztási munkára. Reggeli közben felvétel is készül. Beszélgetünk a Tátra főgerincének bejárásairól, az első magyar bejáró csapatról, majd Kiss Péterről, a Kancsendzöngán szerencsétlenül járt fiatal hegymászóról, aki első egyedüljáró magyarként mászta végig a Magas-Tátra főgerincét, és terve volt a teljes Tátra főgerince is.
Csapó indul
10:30-kor, miután rossz példát mutatva én készülök el utoljára, mégiscsak sikerül elindulnunk. Itt már előkerülnek a tegnap csak nehezékként használt hótalpak, én pedig felcsatolom a jeges terepre szánt hágóvasamat. Persze, semmit nem érek vele, mert a Jalóci-szénégetőig törpefenyvesben visz az ösvény, hóval kellő vastagságban beborítva. Ha nagyon belehúzok, akkor a hótalpas Jakab Sanyit akár 100 méteres távolságra is meg tudom közelíteni. A nyáron tízperces szakasz most egy teljes óránkba kerül. Innen viszont rohamosan javul a helyzet, a csupasz hegyoldalban elmarad mögöttünk a növényzet, így a szél által letakarított kapaszkodón sokkal gyorsabban haladunk. Sajnos, kedvünk a magasság emelkedésével fordított arányban változik, mivel a túlbuzgó szél nem csak a havat igyekszik letakarítani a hegyről, hanem a füleinket is a fejünkről. A harapós hideg miatt mindenki mélyen behúzódik a jól fűtött koponyájába, és amennyire lehet, csak a robotpilótát engedi ki a zord külvilágba. Az 1934 m magas Szilfás (Brestová) előcsúcsán csillogó fémkereszt áll, itt összeszedjük magunkat a felvétel kedvéért, aztán a főcsúcson szintén elkészül néhány vacogósra sikerült kép. A hideg és a csúcsérzés valószínűleg együttesen okozza, hogy a szél fáradhatatlan nótája Ady bujdosó kurucának verssorát visszhangozza a fejemben: „Üzenhettek már utánam Kézsmárk hegye, Majtény síkja”.
A Szilfás alatt
A tegnap még melengetett gondolat egy kurta továbbmenetről a közeli Szalatin tetejére csúfos fagyhalált szenved. A csúcsról lefelé vesszük az irányt egy mellékgerinc jelzésén. Korábbi aggodalmam a helyenkénti lavinaveszélyről itt végre kézzelfoghatóvá válik: meredek, mélyhavas lejtőn gázolunk le a csúcsról. Nem propagálom a csapatnak, de magamban elégedetten nyugtázom, amikor mindenki épségben átjut a lavinalejtőn. Hosszú menet végén jobbra hagyjuk el az oldalgerincet, be az erdőbe, a sűrűsödő homályba. Jó darabig egy állat nyoma mutatja az ösvényt, de egy nagyobb, bozótos vályú elérésekor megakadunk. Ide-oda bolyongás, térkép- és GPS-tanulmányozás, majd „rosszabb már úgysem lesz” stílusú iránymenet után ismét rátalálunk a helyes útra. A végtelennek tűnő, fejlámpás lebotorkálással tetézett két nap fáradtsága mindenkiből árad, mégsem nyafog senki, együttműködő csapatként érjük el a sípályát. A jól szervezett időzítés eredményeként Attila éppen ekkor ér oda a mikrobusszal, és talán a mi kedvünkért, vagy talán az időközben hozzá csatlakozott Scheirich Laci bácsi kedvéért még szebb megfordulást produkál a sípályán, mint amit előző nap reggelén mutatott.
A túra utolsó próbájaként már csak a vacsorára betervezett kettős adag sztrapacska és Isten tudja, hány adag Tátratea vár ránk.

Lejegyezte: Bácskai Gusztáv; Fotó: Moys Zoltán, Bácskai Gusztáv

2 megjegyzés:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...