2013. december 19., csütörtök

Túrázás a Magas-Tátrában anno

A 19. században a Magas-Tátrában túrázni kifejezetten drága mulatság volt. Kevésbé a szállodai árak, sokkal inkább a közlekedés és a túravezetés árai voltak szokatlanul magasak.
A Magas-Tátrába a legcélszerűbben a vonattal és bérkocsival lehetett eljutni. A vonatról a Kassa-Oderbergi Vasút poprádfelkai állomásán kellett leszállni. Innét egy bérkocsi (persze a pesti árak többszöröséért) kb. 90 perc alatt elvitte az utazót Tátrafüredre. Azért Tátrafüredre, mert a csorba-tói fogaskerekű és a tátrai villamos megnyitása előtti időben a magas hegység túraútvonalaihoz legközelebbi kiinduló pont Tátrafüred volt. A túrázók tehát Tátrafüreden megszálltak. Másnap innét lehetett továbbindulni.

A kirándulók  előtt három lehetőség volt. Bérkocsit bérelnek egész napra és a hegység kocsival járható részére kirándulnak. Egy bérkocsi Tátrafüred és a Csorba tó között oda-vissza 11 forintba került. De mennyi is volt az a 11 forint? Nos, ezért az összegért kb. 40 liter pálinkát, vagy 18 kilogramm marhahúst  lehetett vásárolni. Teafűben mérve kb. két kilogramm árának felelt meg.
A második lehetőség egy hátasló bérlése (3 forint) és egy lovász megfizetése volt. A harmadik opció az igazi gyalogtúra.
És ez az a pillanat, amikor a tátrai túravezetőkről kell szólni.  A kirándulóknak jól felfogott érdekük volt, hogy túravezetőt fogadjak fel. Miért is? Mert, nem voltak jelzett turistautak, nem voltak precíz térképek, és nem voltak menedékházak sem. Sőt, a gyalogtúrázás kultúrája sem volt olyan erős,  mint amilyenné a 20. században formálódott. 
Az első vizsgázott, azaz szakképzett túravezetők 1882-ben álltak munkába. Ebben az évben tizenöt Szepes megyei parasztlegény sikeresen elvégzett egy tanfolyamot. A vadiúj túravezetők igazolványt kaptak, öltözetünkön pedig egy „hegyi kalauz” feliratú jelvényt viseltek.
A legnehezebbnek tartott csúcsokra a turisták egyedül nem, csakis vizsgázott túravezetővel és egy hordárral mászhattak fel. A vizsgázott túravezetők igyekeztek megakadályozni, hogy a kirándulók „értelmetlen suhancokat” fogadjanak fel vezetőül.
A túravezetők honoráriuma igen szép pénz volt akkoriban, a mezőgazdasági napszám többszörösét lehetett megkeresni vele. Napi díjuk két forint volt, de például a Lomnici csúcsra 3 forintért vitték fel az utazókat. Persze a hordároknak is fizetni kellett napi egy forintot. Sőt, a kirándulóknak kellett biztosítaniuk a vezető és a hordár élelmét is, ami szalonnából, kenyérből és pálinkából (!) állt.  (A pálinkát, mint járandóságot nem igazán értem. Őseinkben nem működött a veszélyérzet? Bepálinkázott hegyi vezetőkkel a Magas-Tátrában? Hogyan képzelhették ezt?)
Egy szónak is száz a vége, a rövid nyári szezonban a vizsgázott hegyi túravezetők igen jól kerestek. A jó pénzkereset persze túravezetésre csábította a vizsga nélküli - olvasni és írni sem tudó - de a hegyeket jól ismerő helybéli legényeket is. A konkurenciaharc enyhítésére, és a vizsga nélküliek működésének ellenőrzésére Szepes megye azt találta ki, legyenek ők a másodrendű hegyi kalauzok. Ettől kezdve a vizsga nélküli vezetők is viselhették a vizsgázottak jelvényét, de a legveszélyesebb csúcsokra kirándulókat nem vihettek fel. Ez a vizsgázott túravezetők kiváltsága maradt.
Itt a vége, fuss el véle.

Forrás és további fotók: http://timelord.blog.hu

2 megjegyzés:

  1. Akkoriban azért jóval többet ittak az emberek. Gondoljunk bele hogy az angol tengerészek napi 3.5 decis rumadagját is csak a 60-as években szüntették meg...

    VálaszTörlés
  2. Igen, így van. Abban az időben a pálinka a mindennapok része az étkezések része volt. És nem azt írta, hogy csutkára itták magukat. 1-1 kupica, amit a kenyér, meg a szalonna jól felvett.

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...