2012. december 31., hétfő

Turistahumor


A túristahumor az alpin-zoologia több családjába osztja a hegyvidékek vándorait, a túristáskodási mód, céljaik különbözősége, elbeszéléseik, viselkedési szokásaik, találhatási helyük, meg miegymás alapján. Itt csak egy különös típusnak akarom képét adni. Ez ugyan nem sorolható a gerincesek, azaz sziklamászók rendjébe, de annak adja ki magát. A csúcs ostromlók hírnevének, dicsőségének a parazitájáról szól az ének, az álhegymászóról, a bergfeximitátorról. Menházakban terített asztalok mellett tartózkodik legszívesebben. A boros flaskó mögül alulról kíséri figyelemmel mások akcióit. De hallanád csak, amint a gyanútlan hallgatóságnak népszerű előadást tart a hegymászás mibenálltáról és szabályairól.

Nagyon mulattató és nem túlságosan ritka fajta. Némileg kártékony és ezért a hegyek gondos gazdái üldözik is. Biztos felismerhetési jele, hogy az élményeinek elbeszélése előtt figyelmesen körülkémlel, nincs-e valahogy közelében valamilyen megrögzött hegymászó. Ha van, akkor a mondókáját bármely ürügy fölhozásával más­korra igyekszik halasztani. De ha azt hiszi hogy nincs, akkor elkezd csúcsostromló nimbuszra dolgozni, miközben adja a tizenkétpróbás vén zergét, előrukkol a maga fényes bravúrjaival. Ezek hajmeresztő vállalkozások. A lepottyanás kikerülése körül a véletlen szerencsének jut ki bennük a legfontosabb szerep.
Idegenek előtt, kedvezni látszó alkalom nyiltán egyszer egy ilyen bergfeximitátor, egy tátrajáró ismerősöm füle hallatára előszedte a frissen gyártott valóságoknak díszes repertoárjait és megtraktálta a gyanútlan hallgatóságot a fantáziafestett élményeinek merész históriáival, amint következik.
„Reggel – beszélte el – gyorsmenetben fölloholtam vezetőmmel kettesben a Felkai tóhoz, elsiettünk a Sziléziai-menház mellett, úgy hogy még délelőtt fölértünk a Kis-Viszokára. Ott a csúcson lévő kis vendéglőben jól beebédeltünk, azután sebes tempóban folytattuk a mászást a Nagy-Viszokára. Valami rémes volt. Sokszor már azt hittem, hogy no most szervusz világ. Csak a vezetőm kötelén rugkapálództam, míg végre is nagy nehezen, de szerencsésen följutottunk a csúcsra Az idő élőrehaladott­sága miatt kénytelenek voltunk azonnal megkezdeni a visszavonulást. Bekötött szem­mel bocsátott le a vezető a kötelével. Késő este visszaértünk a Sziléziai házba és mert a borzasztó ijedelmek és a szokatlan karmunka erőimet kimerítették, nem tele­pedtem a többi túrista mellé, hanem fölhozattam a vacsorámat az emeletre és ott lakmároztam.”
Tovább azonban nem folytathatta, mert G. L. hegymászó ismerősöm hozzája hajlott és jóakaratúlag a fülébe súgta: „Bocsásson meg uram, de ez már túl sok volt! Hol van egymástól a Nagy és Kis-Viszoka! És a vendéglő a leghegyiben – a Sziléziai házon pedig hol az emelet?”
Forrás: Ismeretlen; Fotó: suniland.hu

2 megjegyzés:

  1. Hát sajnos tényleg sok ilyen ember van.. :/
    De egy megjegyzés a végére: A Sziléziai házon van emelet :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Persze, ma már van, de ez az idézet még a hőskorból való, amikor a Sziléziai-ház csak egyszintes épület volt, ahogy az ezen a korabeli képeslapon is látható:
      http://www.magas-tatra.info/2011/04/szileziai-haz-felkai-toval-1913.html

      Törlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...