1939 nyarán a Lengyel Köztársaság legmagasabb csúcsa nem a ma legmagasabb csúcsként ismert Tengerszem-csúcs (Rysy, 2499 m) volt, hanem az attól még délebbre fekvő Jég-völgyi-csúcs (Lodowy Szczyt, 2627 m), közel ahhoz a helyhez, ahol Mościcki köztársasági elnök a háború előtti utolsó szilveszter éjjel szórakozott. A Tátra masszívumának nagyobb része – így a Magas-Tátra főgerince, a Gerlach masszívuma, a Lengyel-nyereg vagy a Jég-völgyi-csúcs – jelenleg a hegység szlovák oldalán található. De nem volt ez mindig így.
A középkorban csak kevesen merészkedtek fel a nehezen megközelíthető hegységbe. Akik fel is merészkedtek, azok is jobbára rablók és betyárok voltak, akik a királyi hatalom elől rejtőztek el a hegyek között. Az alacsonyabban fekvő tátrai tisztásokon, szécseken oláh pásztorok telepedtek le juhnyájaikkal, akik az Appennini-félszigetről a Balkánon át érkeztek a Havasaljára (Podhale). A terméketlen, kopár földek iránt a királyi udvar sem mutatott túl nagy érdeklődést, az udvart sokkal inkább érdekelték a falvak, melyek lakosságától adót lehetett beszedni. Ezért az I. Köztársaság idején (1569-1795 között) a Lengyelország és a Magyar Királyság (a mai Szlovákia, akkori nevén a Felvidék) határa a Tátrában nem volt pontosan meghatározva.
Viták a Halastó (Morskie Oko) hovatartozása körül
A politikai helyzet a Tátrában csak a megszállások után változott meg. 1770. november 20-án, két évvel azelőtt, még mielőtt a szomszédos hatalmak egymás között felosztották a lengyel földeket, a Havasalját, a Szepességet és a Szandec (Sądecczyzna) nevű történelmi régió területét elfoglalta az osztrák hadsereg, a hivatalos indoklás szerint a pestisjárvány megakadályozása céljából, a gyakorlatban azonban Bécs fennhatósága alá szerették volna vonni ezeket a területeket. Közel 100 évvel később, 1867-ben Európa térképein megjelent az Osztrák-Magyar Monarchia. A Tátra ekkor a Monarchia belső, Galícia és a Magyar Királyság közötti határának számított, a pontos határvonalat azonban még ekkor sem határozták meg. Éppen ez vezetett aztán az első komoly határkonfliktushoz a Tátrában.
Władysław Zamoyski gróf, aki 1889-ben megvásárolta a zakopanei uradalmat, valamint a magyar oldalon hatalmas földterületeket birtokló Christian Hohenlohe porosz herceg között vita keletkezett a Halastó hovatartozása miatt. Mindennaposak voltak a csatározások a havasalji góralok – akik közül nem hiányoztak a híres tátrai betyárok, közük az ismert Nowobilski család tagja sem – és Hohelnohe hajdúi között. A csatározásokban részt vett a neve zenész, Bartuś Obrochta is, aki 1890-től öt éven át vezetett egy menedékházat a közelben található Roztoka-tisztáson. 1897-ben az ügy egy választott nemzetközi bíróság elé került. Végül 1902. szeptember 13-án a grazi bíróság elfogadta Oswald Balzer ügyvéd érveit (ma az ő nevét viseli a Zakopanéból a Halastó felé vezető út), aki a lengyel oldalt képviselte a határvitában, és részletesen meghatározta a határvonalat ebben a régióban, ezzel a Halastó teljes egészében Galíciához került. Az ítélet hírére Zakopane főutcáján, a Krupówkin hatalmas, eksztázisban üvöltő tömeg ünnepelte az évtizedek óta húzódó vita kedvező végkifejletét.
Visszavonulás az antant parancsára
![]()
A Tátrában futó határ körüli vita ismét előtérbe került az I. világháború után, amikor 1918 novemberében Lengyelország visszanyerte függetlenségét. A II. Köztársaság (1918-1939) és Csehszlovákia között – amely csak a Habsburg Monarchia bukása után jelent meg Európa térképén – viták robbantak ki Árva, Szepes, valamint a velük szomszédos Tátra hegylánca körül is. Már 1918. decemberében ismert volt, hogy Budapestnek nem lesz lehetősége, hogy továbbra is ellenőrzése alatt tartsa a hegység déli odalát. A lengyel hadsereg Łysza Połanánál átlépte a határt, majd Javorinán keresztül egészen Késmárkig menetelt, ahol nagy csatát vívott az újonnan megalakult csehszlovák hadsereggel. A cseh és szlovák parancsnokok a lengyelek katonai fölényének engedve hajlandóak voltak elhagyni a II. Köztársaság területét, a Magas-Tátra főgerincének egy töredékével, a Hátsó-Gerlachfalvi-csúccsal, a Lengyel-nyereggel és a Jég-völgyi-csúccsal együtt. De a csehszlovák diplomácia nem adta fel, és meggyőzte az antanttal szövetséges országokat, hogy Lengyelország túlzóan délre akarja meghúzni a határt a tátrai régióban. 1919 januárjában a szövetségesek elrendelték, hogy a lengyel csapatok vonuljanak vissza a Łysza Połanától délre fekvő területekről. A lengyeleket úgy tájékoztatták, hogy ezt a parancsot a francia Ferdinand Foch marsall adta, aki az I. világháború idején a nyugati fronton a szövetséges erők főparancsnoka volt, és akit Józef Piłsudski Lengyelország barátjának nevezett. A parancsnokok ezért úgy döntöttek, hogy ellenállás nélkül teljesítik a parancsot. Az már csak a szövetségesek jegyzőkönyveinek utólagos vizsgálata során derült ki, hogy a parancsot valóban Ferdinand adta ki, de nem Foch, hanem Vix… Vix ezredes, az antant budapesti missziójának vezetője, aki ezzel Csehszlovákiának akart kedvezni. A lengyelek ekkor tiltakoztak a parancs ellen, de már túl késő volt, a katonák ekkor már visszatértek a Tátra lengyel oldalára.
1919-ben a lengyelek még egyszer átlépték a határt Łysza Połanánál, amikor Budapesten kikiáltották a Magyar Tanácsköztársaságot (1919. márciustól augusztusig létezett). A magyarországi kommunista fordulat Szlovákiában is zavart okozott. A lengyel hadsereg élt a lehetőséggel és ismét elfoglalta a korábban már felügyelete alá vont területeket. De annak hírére, hogy a magyar Vörös Hadsereg a Tátra felé menetel, és ezzel egy időben kitört a lengyel-orosz háború, ismét visszavonultak a határ északi oldalára.
Az antant hatalmak egyetértettek abban, hogy ezen a területen népszavazást kell tartani, bár a szepesi és árvai góralok közül többen kijelentették, hogy inkább Lengyelországhoz szeretnének tartozni, mint Csehszlovákiához. A vitatott terület mindkét oldalán megkezdték a felkészülést a népszavazásra, melynek során nemzetiségi hovatartozástól függően különböző atrocitásokra is sor került. Ezeknek sajnos halálos következményei is voltak, egy népszavazási aktivista ugyanis a Dunajecbe fulladt.
Ebben az időben a lengyel kormány már egyre jobban aggódott a határkérdés rendezése miatt a Tátra környéki régióban. A lengyel-orosz háború veszélyeztette az ország újra visszanyert függetlenségét, 1920 nyarán a Mihail Tuhacsevszkij által vezetett támadó orosz csapatok már Varsó alatt harcoltak. A lengyel kormány azzal a lehetőséggel is számolt, hogy elveszíti a fővárosért folytatott csatát, de azt remélte, hogy ebben az esetben számíthat a Nyugat támogatására. A nyugati hatalmak ennek fejében azonban súlyos feltételeket szabtak – Lengyelország fogadja el, hogy déli határait Csehszlovákia igényei szerint állapítsák meg. Ezután a belgiumi Spaban megtartott konferencián elvetették a Szepességben ás Árvában tervezett népszavazás ötletét, és a vitatott területeket Prága fennhatósága alá rendelték. Józef Piłsudski marsall vezetésével a lengyelek a varsói csatában legyőzték az oroszokat, de Árva és a Szepesség nagyobb része, ezzel együtt a Magas-Tátra főgerince, a Gerlach tömbje, a Lengyel-nyereg és a Jég-völgyi-csúcs a határ csehszlovák oldalán maradt.
Együtt Hitlerrel
1938 végén, a müncheni konferencia után, amelyen a nyugati hatalmak megállapodtak abban, hogy engedményeket tesznek a Harmadik Birodalomnak, Csehszlovákia Hitler fennhatósága alá került. November 27-én a lengyel hadsereg átlépte a szlovák határt, ennek hírére a szlovákok legjobb páncélos csapataikat küldték a lengyelek visszaverésére. „Az első lengyel csapatok megérkezése hatalmas lelkesedét váltott ki a lakosságban” – írta annak idején a Gazeta Podhala című újság. Virágokkal, rezesbandával és díszkapuval köszöntötték a szepesi földre lépő lengyel csapatokat Szepesgyörkén (Jurgów), melyet 18 éven át országhatár választott el a szepesi lengyel hegyvidéktől.
Rövid életű öröm
![]()
A müncheni egyezménynek köszönhetően Szlovákia kárára Lengyelország fennhatósága alá került 110 négyzetkilométernyi sziklás, lejtős hegyvidéki terület. A II. Köztársaság legmagasabb csúcsa Jég-völgyi-csúcs (2627 m) lett, a határ a Tengerszem-csúcstól délre költözött – a főgerinc a Ganekon, a Hátsó-Gerlachfalvi-csúcson, a Kis-Viszokán, a Varangyos-tavi-csúcson, a Jég-völgyi-csúcson, a Zöld-tavi-csúcson, a Fehér-tavi-csúcson és a Siratón keresztül Zárig húzódott. A lengyel köztársasági elnök, Ignacy Mościcki néhány száz hűséges hívével együtt Javorinán, a néhai Hohenlohe herceg vadászkastélyában töltötte 1938. szilveszterét. A lengyelek azonban nem sokáig örülhettek a megszerzett területnek. Szeptember 1-én ugyanis a szlovák csapatok elfoglalták Javorinát, és a németek támogatásával egészen Zakopanéig meneteltek. A Szepesség és Árva ismét a szlovákoké lett.A II. világháború után ismét visszaállították az 1938 novembere előtti határokat. Ismét a Tengerszem-csúcs (Rysy, 2499 m) lett Lengyelország legmagasabb csúcsa, majd 2004-ben, Lengyelország és Szlovákia Európai Uniós csatlakozását követően pedig minden, a két ország közötti határátkelőt megnyitottak.
