A balesete elszenvedője, Basia úgy döntött, hogy megosztja a nyilvánossággal az élményeit, és azt, hogy hogyan pergett le előtte az élete:
„Április 12-én egy csoporttal megmásztam a Zerge-hegyet (Kozi Wierch). A valaha volt legrosszabb kalandot éltem át… Az ereszkedés néha nehezebb, mint a feljutás. Ez valószínűleg nem mindenki számára magától értetődő, én azonban immár tényként kezelem. Minden úgy ment, ahogy kell: hágóvas, jégcsákány, sisak… jó társaság, kedvező idő. Két téli magashegyi tanfolyam elvégzése, megfelelő téli tapasztalat, négy- ötezres csúcsokon is.
És mégis, ereszkedés közben, pont a csúcs alatt traverzálva, egy elhibázott mozdulat miatt repültem. Olyan meredek volt a lejtő, hogy a fenékre érkezve a testem olyan csúszásba kezdett, amit lehetetlen volt gyorsan megállítani. Többször is sikertelenül próbáltam fékezni a jégcsákánnyal, a hátizsákommal felpattantam egy szikláról, többször is a földbe ütöttem a fejem (a sisak tette a dolgát), csináltam néhány bukfencet, és repültem az alattam lévő sziklák felé. Az egész életem lepergett a szemem előtt. Arra gondoltam, bármi történjen is megállítom magam. Ez nem volt egyszerű, mert a nehéz hátizsákkal a bukdácsoló testemen nem tudtam uralni a mozgásomat, a jégcsákány kezdett kicsúszni a kezemből, a szám tele lett hóval, amit csak nehezen tudtam kiköpni.
Egyszer csak a jégcsákány végre stabilan megakadt. Megálltam. Mozdulatlanul lógtam, miközben hatalmas fájdalmat éreztem a farokcsontomban és az ágyékomban, és hangokat hallottam, amelyek azt kérdezték: „Baśka, élsz? Tudasd velünk, hogy élsz!!!!” Ekkor már biztos voltam benne, hogy elharaptam a nyelvem, mert nagyon fájt és elzsibbadt. Végül azonban rájöttem, hogy bár mindenem nagyon fáj, de szerencsére jól vagyok. Kiáltottam, hogy élek… Megkönnyebbülést éreztem. Értem jöttek és lesegítettek (köszönöm). Körülbelül 100 métert zuhantam, kb. 40 méterrel az alatt, ahol megálltam, kitett sziklák voltak. Esélyem sem lett volna. Viszont ha nem lettek volna a téli tanfolyamok, nem tudtam volna, mit tegyek… A mentés szóba sem jöhetett volna.”
Forrás: https://tatromaniak.pl
