Az alábbiakban a tatromaniak.pl oldalon az oldal szerkesztője által két évvel ezelőtt jegyzett, de sajnos a mai napig aktuális cikk olvasható a magashegyekben, konkrétan a Tátrában történt tragikus balesetekhez a különböző online felületeken megjelenő hozzászólásokról. Ahogy az első mondatokban olvasható, a cikk esetenként meglehetősen nyersnek mondható, valószínűleg itthon is megosztja és remélhetőleg el is gondolkodtatja majd az olvasókat…
„A következő bejegyzés egyszerű, és meglehetősen nyers lesz. Egyesek valószínűleg egyetértenek vele, mások felháborodnak, de néhány emberhez talán eljut az üzenet.
Milyen érzéseket vált ki Önökből egy halálos magashegyi baleset híre? Mert számomra ez csak szomorúságot jelent. Nem érdekel, hogy a szóban forgó személy felkészült volt-e, vagy hogy milyen hibákat követett el. Egyszerűen emberileg sajnálom.
Valószínűleg az olvasók nagy többsége ugyanígy érez, mégis mindig vannak olyanok, akiknek azonnal meg kell osztaniuk gondolataikat, amint elolvassák a tragikus híreket. Aztán jönnek a hegyek tiszteletéről szóló banális frázisok, a turisták felkészültségéről szóló általános mondatok, végül pedig olyan lényegtelen példák, mint „egyszer láttam egy fickót szandálban a Tengerszem-csúcs (Rysy) alatt”.
A hegyeket természetesen tisztelni kell. De a fenébe is, ilyen bölcsességeket írni valakinek a haláláról szóló információ alá, ha finoman is, de azt sugallja, hogy az érintett és szerencsétlenül járt turista talán nem tisztelte a hegyeket. Valószínűleg ezért halt meg, mert ha tisztelte volna a hegyeket, akkor nem történt volna baja. Egyszerű. Ezek alapján meglepő, hogy a TOPR statisztikák szerint a leggyakoribb baleseti okok között a kicsúszás, a megbotlás és a falról történő zuhanás szerepel. Elvégre elég lenne mindenhova odaírni, hogy „a hegyek tiszteletének hiánya”.
Nincs kínosabb és szégyenletesebb, mint általános bölcsességeket írni valakinek a haláláról szóló információk alá. Ezt egy kocsmában, egy sör mellett lehet így megvitatni, nem pedig néhány perccel egy olyan esemény után, amelynek körülményeiről általában fogalmunk sincs.
Még rosszabb azonban, ha egy felkészületlen túrázó túléli, vagy – Isten ments – teljesen sértetlenül megússza a balesetet. Nehéz terepen elakadni, eltévedni… ez szinte „felhívás keringőre” a hozzászólóknak. A legjobb, ha Szlovákiában történik ilyen eset, mert ekkor ahol a kritika keveredhet a kárörömmel, hogy a delikvens fizetni fog a teljesítményéért. Micsoda megkönnyebbülés.
A hegyekben elkövetett hibák különösen látványosak. De miben különböznek ezek a hibák azoktól, amelyeket mindannyian elkövetünk otthon, a sík vidéken? Hányan követünk el hibát életük során a jármű volánja mögött? Hányunknak lesznek egészségügyi problémái a helytelen táplálkozás és a mozgáshiány miatt? Mit hallunk az orvosoktól vagy a szeretteinktől, akiket nagy stressznek teszünk ki? Vajon az a turista, aki hibázik a hegyekben, nem azzal kapja a legjobb leckét, hogy a helyszínen kell várnia a segítségre? És végül nem azoknak kellene-e ezzel törődniük, akiknek indulni kell menteni, és a saját vállukon kell lehozniuk a bajba jutott turistákat, nem pedig azoknak, akik otthon ülnek a kényelmes foteljükben?
Olyan világról álmodom, ahol minden, a hegyeket szerető ember saját magával foglalkozik ahelyett, hogy másokat kioktatna. Arról álmodom, hogy egy halálos balesetről szóló poszt alatt több törpefenyő ágat látok, mint a lehető legrosszabbkor elhangzó álbölcsességet. Olyan időkről álmodom, amikor a hegyimentőkhöz hasonlóan mi is elsősorban a másik embert látjuk majd, aki segítségre szorul, nem pedig a hibáját.
Mert rosszul vagyok, amikor olyan „Tátramániákusokkal” kell foglalkoznom, akiknek a hozzáállása ellentmond azoknak az értékeknek, amelyek egy hegyi embernek meg kellene felelni.
Tudom, hogy amit és ahogyan írok, az politikailag mérsékelten korrekt. Egyesek szerint valószínűleg nem szabadna megengedni magamnak ilyen nyers véleményeket, jobban mérlegelnem kellene a szavaimat, nem szabadna beleavatkoznom. De úgy vélem, hogy különösen egy ilyen oldalon, mint ez (tatromaniak.pl – a fordító) elhangozhatnak ilyen szavak. Hogy ha más médiumokkal ellentétben megengedhetek magamnak bizonyos dolgokat, akkor ezt kell tennem, és nem hagyok kétséget az ilyen helyzetekhez való hozzáállásomat illetően. Hogy az egyszerű tisztesség oldalára kell állnom.
Végül egy gondolat: remélem, hogy mindannyiunknak, akik a hegyek tiszteletéről írunk, soha nem kell rájönnünk, hogy bizonyos esetekben egy másik szó is döntő lehet… Ez pedig a szerencse…
