130 évvel ezelőtt, 1887. október 24-én született Rokfalusy Lajos
(1887-1974) tanító, iskolaigazgató, aki Grósz Alfréd kortársaként az egyik
legkitűnőbb hegymászónak számított. Iglón töltötte ifjúságát, a középiskolában Hajts
Béla tanítványa volt. 1906-tól mászott a Magas-Tátrában, egyes vélekedések
szerint 22 év alatt Grószhoz hasonlóan ő is megmászta a Magas-Tátra minden
csúcsát, bár némely kutatók ebben kételkednek. Tény viszont, hogy az 1910-es
évek elején a legaktívabb téli hegymászók közé tartozott. Leggyakoribb
kötéltársai Grósz Alfréd és Kregczy Tibold volt – ők voltak a híres
szepesi trió –, de más hegymászókkal is túrázott. Számtalan mászóútja során
ebben az időszakban 20 első téli mászást vitt véghez, ami figyelemreméltó
teljesítmény. Hajts Béla tanítványaként tevékeny részese volt a Felvidék
paradicsoma (mai nevén Szlovák paradicsom) több szurdokának feltárásában.
A Tátrai Önkéntes Mentő Bizottság (TÖMB) tagjaként hegyimentőként is
tevékenykedett, hegyivezetőket és sízőket is oktatott. 1912-től volt a
Zöld-tavi menedékház gondnoka, az I. világháborúban a Zöld-tavi menedékháznál –
mint civil oktató – a honvéd sí- és hegymászó kiképzést vezette. Kedélyes, jó humorú
embernek ismerték, 1906-tól Szepes megyei iskolákban, többek között
Koromopán és Iglón tanított, Trianon után azonban Magyarországot választotta, Salgótarjánba
költözött, és így, bár szép kort ért meg, tátrai hegymászó-pályafutása
gyakorlatilag 1920-ban befejeződött. Túrái
leírása – „Életem útja” című életrajzi könyvéhez hasonlóan – kéziratban maradt
fenn, a könyv sorsa azonban ismeretlen.
Rokfalusy Lajos naplótöredéke: Gerlachfalvi-csúcs (2663 méter).
„Alighogy hazatértem, már újból vitt a vágy. Augusztus 7-én este
fölutaztam Füredre s rátértem a Sziléziai menházba vezető útra. Egyedül,
szótlanul ballagtam. Úgy Kereszthalom táján szóba álltam egy kötéllel
fölpáncélozott alacsony termetű hegymászóval, kitől megtudtam, hogy Eggenhoffer
k.e. tényleg a menházban van. Még egy pár szó megtett túrákról s holnapi
célomról s ment ki-ki a maga útján. Már sötét este volt, midőn elértem a
menházat, hol a bérlőtől megtudtam, Eggenhoffer k. e. két vezetővel már felment
a Ferenc József csúcsra, hol este kivilágítást rendez őfelsége születése
évfordulója alkalmából.”
„Reggel már 4 óra táján távoztam s elhaladva az Örökeső mellett,
nemsokára átléptem a patakot s jó ösvényen elértem a "próbát". A
vaskampók s láncok átsegítenek e részleten is s most gyepes omlós kőzeten a
Katlanrésnek tartok. Útközben elmellőzöm Eggenhoffer k.e.-t ki már lefelé
igyekezett. Amint felértem a résbe egy társasághoz csatlakozom s most együtt
folytatjuk az utat, mely hol föl - hol le vezet, de egy cseppet sem
kényelmetes. A Dromedárháton hagyva a társaságot hamarabb érem el a csúcsot,
hol még láthatók az éjjeli tűz nyomai. A csúcs jelző zászló nemzeti szine még
üde, hisz ma lett felállítva. A virágokkal ékesített emléktábla megkapó.
Leteszem zsákomat csákányomat s kötelemre ülve nézem mind mászik négykézláb egy
kis gyermek folyton kiabálva: "Keresztapa ne segítsen". Pont 9-kor ér
fel a gyermek, kinek bizonyítványt állítottak ki, hogy e mai napon tényleg
fennt állt Magyarország legmagasabb ormán, a jelenlévők aláírták. Csókási
István 9 éves, IV. elemit végzett pesti fiú volt a fiatal hegymászó, ki csupa
élet, víg kedély. Hangos lett az orom. Mind többen, többen lettünk. Pedig úgy
szerettem volna belemélyedni a hegyóriásnak e magaslatáról a környező
kilátásba. Nem volt lehetséges. Csak futólag pillantottam meg a
Batizfalvi-gerincet, a Koncsisztát, Tátra csúcsot, Tengerszem-csúcsot, Mártát,
Rumannt, Ganeket. Láttam a mélyen fekvő Kacsa-völgyet. Keletnek a Bibircs
csoportot, a Középormot, a Jég-völgyi-csúcsot. Hiába akartam a kilátás
élvezetét jobban kihasználni nem volt lehetséges.”
„Röviddel 10 óra előtt indultam lefelé, s a Batizfalvi-völgybe vezető
úton ereszkedtem alá, mely - nem ismerve az utat - nem kevés fáradságba került.
12-kor már a tónál költöttem el ebédemet.”
„Tanakodni kezdtem, merre jutok most át a Poprádi-tóhoz? Kész a terv. A
Koncsisztán át, mely könnyen megjárható. Úgy is lett. Igen lassan, de elértem
ormát, s fél órai pihenő után ereszkedni kezdtem a Luka-hágóra, mit
szerencsésen elértem. Innen két út közt lehetett választanom. A Tupa s
Oszterván át, vagy le a Jeges-tóhoz és a Poprádi-tóhoz? Az előbbit
választottam, mely folytonos kilátást biztosított a Omladék-völgyre s a
háttérben levő Menguszfalvi-csoportra. Sokkal hosszabb volt a gerinc, mint
ahogy gondoltam, s már 8 órát mutatott órám, mire elértem a menházat, hol
Barabás tanár s társa már aggódva várt.”
„Másnap, 19-én, a Tengerszem-csúcs: idő kedvező, kilátás pazar. Este
hazautazás. Nehéz szívvel vettem búcsút kedves hegyeimtől, hisz vége már arany
szabadságomnak s már holnap megnyílik a tanév. Még egy búcsú pillantás s
robogott vonatom Igló felé.”
„Nagyban készülődöm már s lázasan pakkolok, egyszerre csak levél
érkezik Grósz Alfrédtól. Végigolvasom a megnyerő kedves sorokat egyszer,
kétszer, háromszor s csak az világtik ki, hogy akivel én aug. 17-én este a
Sziléziai házba menet szót váltottam - Grósz Alfréd. Túrára hív! Habozom,
menjek, ne menjek? Nem tudom mit csináljak. 27-ére tervez túrát s nekem 28-án
kell állásomat elfoglalni. Végre elhatározom: megyek. Gyorsan írom soraimat s
elfogadom meghívását s tervét. 26-án este ismét egyedül hagyom el Csorba
állomását s igyekeztem a tavat elérni s elhagyni, miután a Poprádi-tónál kell
Grósz úrral találkozni. Siettem, hogy minél előbb szoríthassak vele kezet.
Lefelé menet a Triganról találkoztam ifj. Spitzkopf Pállal kitől megtudtam - Grósz
úr ott van már. Egy-két szó váltása után gyorsított léptekkel robogok tovább s
beérve a menházba tudakozódom, itt van-e Grósz úr? Igen - feleli Nelly k.e.,
már várja a tanító urat. S megmutatja hol ül s én bemutatkozom. Csakhamar jó
barátságot kötünk s megállapodunk holnapi tervünkben. Bástya-gerince. Víg
poharazás közben elmondjuk egymás élményeit, melyek mindegyikéből tanulságokat
szőttem benne. Előadó képessége oly megkapó volt, hogy órák hosszáig képes
lettem volna feszült figyelemmel hallgatni. Végre aludni tértünk.”
