Szeretete a hegyek iránt olthatatlan volt. „Apámat a
Tátrából történő elüldözése teljesen tönkretette” – mondta Zdenka Tichá,
Zamkovszky István lánya, akinek saját menedékházát a kommunisták
államosították. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy Zdenka asszony életének első 5
évét 1475 méter tengerszint feletti magasságban töltötte. Bár Lőcsén, apja
szülővárosában született, de első lépéseit a Magas-Táttárban, a
Kis-Tarpataki-völgyben tette meg. Ott, ahol ma a Zamkovszky-menedékház áll,
melyet édesapja épített fel.
Leöntött turisták
Zamkovszky Istvánt már gyermekkorától csábították a hegyek, majd
végül le is telepedett a Magas-Tátrában, ahol a Hosszú-tavi menedékház
teherhordója, majd később gondnoka lett. „Szüleim a Tátrában találkoztak, ahová
anyám a testvérével kirándult. Ott találkozott apámmal, és fellángolt közöttük
a szerelem. Anyám Prágából jött, ahonnan első férjétől menekült el, aki később
állítólag a Gestapóval is kerestette. 1943-ban elváltak, majd ezután négy évig
éltek itt apámmal. Tudtuk, hogy van egy húga, de anyám erről soha nem akart
beszélni” – mondta el Zdenka asszony. Édesapja 1942-ben kezdte építeni a
menedékházat, amely egy év múlva teljesen készen is volt. „Mama gyakran
emlegette, milyen sok embernek segített a háború alatt. Partizánoknak és más családoknak,
akik a németek üldöztek. A menedékházban rejtegette őket” – folytatta a
történetet. Zdenka Tichá csak nagyon halványan emlékszik a menedékházban
töltött éveire, hiszen akkor még nagyon kicsi volt. „Egy dologra pontosan
emlékszem, nagyon szerettem meglocsolni a vendégeket a patak vizével. Amikor
valaki bement a házba, lesben álltam, és ott vártam rá egy teli bögrével.
gyakran kaptam érte, de hiába” – mondja nevetve.
![]()
Kitiltva a Tátrából
1948 februárja után fekete felhők kezdtek gyülekezni a Zamkovszky
család feje fölött. Abban az időszakban a kommunisták minden lehetséges
indokkal kisajátították a magántulajdont, és Zamkovszky István esetében is
találtak erre okot. Azzal vádolták, hogy kapitalista, ráadásul árja származású.
„A háború alatt Eichner úr, a Kárpátia Panzió tulajdonosa megkérte apámat, hogy
távollétében vezesse a panziót. Később azonban egy koncentrációs táborban
meghalt, így a panzió apám nyakán maradt” – mondta Zdenka asszony. Nem sokkal
később Zamkovszky Istvánnak el kellett hagynia saját menedékházát. „Emlékszem
az utolsó karácsonyra a menedékházban, 1951-ben. 1952-ben néhány hónapot még a
Bilík menedékházban töltöttünk, de erre csak homályosan emlékszem. Aztán
elmentünk Bacsófalvára (Počúvadlo, Selmecbánya közelében – a szerk.). Apám
nagyon rosszul viselte a helyzetet. Anyám mindig azt mondta, hogy szörnyen
megváltozott, amiért le kellett hagynia a Tátrát. Korábban vidám és barátságos
ember volt, ezután viszont depressziós lett. Ez bizonyosan közrejátszott korai
halálában, mivel anyám 39 évvel túlélte őt. Anyám jó természet volt, mindig azt
mondta: az Úr adta, az Úr elvette, valahogy volt, valahogy lesz, és valójában
ennek köszönhetően tudott 39 évet élni apám halála után. Halála előtt
könyörgött, hogy szórjuk szét a hamvait a Szitnyán, és én így is tettem. Apám
Selmecbányán van eltemetve, anyámnak pedig emléktáblája van ott” – tette hozzá.
![]()
Korai halál
„Bacsófalváról van egy nagyon jó barátnőm, Gabika, a
menedékház akkori szakácsának a lánya. Mint gyerekek sokat játszottunk, és
mindig, amikor jött a tél, apám azt mondta: adok igazolást az iskolába, és
elmegyünk síelni. Kár egy ilyen szép napot az iskolában elpocsékolni”.
Zamkovszky István 1959-ig vezetőként dolgozott Bacsófalván, majd a család
átköltözött egy bérelt házba ugyanabban a falucskában, hat kilométerre a Bacsófalvi-tótól,
és ezután a selmecbányai benzinkúton dolgozott. Sajnos két évvel ezután,
1961-ben meghalt. „Anyám a helyi ČSAD-nál dolgozott egészen a nyugdíjazásáig,
majd hozzám költözött Pozsonyba. Azt mondtuk neki, azért kell hozzám költöznie,
mert a fiamra kell vigyázni, mert nem vittem óvodába” – teszi hozzá Zdenka
asszony.
A menedékházat az ismert hegymászóról és hegyimentősről
Nálapka kapitány menedékháznak nevezték át, de sokan továbbra is a régi
tulajdonos nevén emlegették, vagy egyszerűen csak így hívták: Zamka. „1978-ban
a volt férjemmel és a gyerekekkel kirándultunk a Tátrába, és felnéztünk a
hegyre is. Rossz érzésem volt, nagyon nyomasztó volt. Akkor a fiam, aki 8 éves
volt, és csak fényképekről ismerte a menedékházat, azt mondta: Jézusom, ez az a
menedékház, amit azok az idióták elvettek tőlünk?” – meséli Zdenka asszony.
Zamkovszky István családja végül a bársonyos forradalom után kapta vissza a
menedékházat, és rögtön visszaadták eredet nevét. Stano – Zdenka asszony fia –
gondoskodott a ház helyreállításáról, ő futkosott minden szükséges után.
Kezdetben Laco Kulanga bérelte a menedékházat, majd 1996-tól Janka Kalinčíková
lett a ház gondnoka.
A hagyomány folytatódik
„Bérbe adtuk neki a házat, idővel azonban azt láttuk, hogy a
háttérből nem tudunk figyelni rá, azért azt javasoltuk Jankának, hogy vásárolja
meg tőlünk a menedékházat. Utoljára 2011 nyarán voltam ott. Amikor odaértünk,
ellentmondó érzések kerítettek hatalmukba. Ettől elszomorodtam. A ház is
változik valamelyest, Janka is évről-évre jobban vezeti a házat. De nekem
mindig csak Zamka marad” – mondja Zdenka asszony mosolyogva. Jelenleg
Pozsonyban él, ahol sok éven át a rendőrségen dolgozott. Egy fia és egy lánya
született. Fia villamosmérnök, szabadidejében orgonákkal és egyházi zenékkel
foglalkozik. Lánya rehabilitációs nővér, hipoterápiával foglalkozik, és a
menedékház eladása után lovas klubot nyitott a Duna partján. „Az ifjúságomat
Selmecbánya környékén töltöttem, ahol a tavaknak köszönhetően hozzászoktam a
vízhez. Kifejezetten vízi típusú ember vagyok, a tátrai gén valószínűleg
hiányzik belőlem, ennek apán biztosan nem örülne” – vonja meg a vállát. Apjára,
Zamkovszky Istvánra örökké emlékezni fogunk az általa épített menedékház miatt,
amely 2013-ban ünnepelte 70. születésnapját, és ma már a Magas-Tátra
elválaszthatatlan tartozéka. A közelmúltban kiadtak egy könyvet is, amelyben azok
emlékeznek rá, akik személyesen is ismerték őt. A könyvből az ő hegyek iránti
szeretete sugárzik, amely gyógyíthatatlan volt.
