Ötfős csapatunk
elnyújtott sorának vége felé baktatok fejlámpafényben a Bialkai-szénégető
(Bialczanska Palenica) parkolója felől a Halastóhoz vezető behavazott úton. Nem
sietek, mert egyik társunk konok szívóssággal ragaszkodik az utolsó utáni
helyhez, és a csapatszellem jegyében az ő magányérzetét szeretném csökkenteni.
Jó mászónak, sportos alkatnak ismerem, ezért meglep a lassúsága. Magamban
csendesen vigyorgok hirtelen támadt ötletemen: talán azért marad le, mert a
csökkenő légnyomás drámai hatást gyakorol az emésztésére, ő viszont diszkréten
meg akar kímélni minket a felszabaduló gázok kitörő hangjától? De inkább arról
van szó, hogy mostanában jelentős mennyiségű tartalék hőszigetelést épített be
a bőre alá, és ez a túlsúly visszafogja a száguldásban.
Estére terveztük
érkezésünket a Magas-Tátra lengyel részébe, de a havas utak miatt csak éjfélre
érjük el a Halastavi menedékházat. Jólesőn nyugtázom a lengyel
vendégszeretetet: kis papírdarabkák irányítanak a hátsó bejárathoz, a gondnok
is felkel a kedvünkért, megmutatja a szobánkat. A megkésett érkezés rányomja
bélyegét a másnapi ébredésre, nyolc körül mászunk.... no, nem sziklára, csak ki
az ágyból.
Megreggelizve,
tíz óra után indulunk a hegyre. Reménykedve melengetett célom, hogy jó idő
esetén a Barát könnyebb útjaival ismerkedhetünk, hamar elszáll. A Nap kezdetben
még lenéz ránk a sűrű felhők alól, aztán már csak a tipikus téli tátrai
időjárás marad hűséges hozzánk. Józan visszafogottsággal a Miedziane-hágót
akarjuk elérni, ahova jelzett turistaút vezet. Ez része annak az útnak, amit a
lengyelek Kocaturista sztráda (Ceprostrada) néven akartak megépíteni, de csak
szakaszaiban készült el.
Egy magányos
turista olyan rendes hozzánk, hogy nyomot tapos valahol előttünk. A Barát-völgy
alatt megpillantjuk: itt nem a turistautat követi, hanem egyenesen felmegy a
meredeken a völgy peremére. Kicsit aggaszt, hogy viszonylag tapasztalatlanokkal
vagyok, de ők nem érzik a veszélyt, a nyomok is jók, ezért követjük ezt az
irányt. Négyen hamar feljutunk, kemény kitartással feljön a hátvéd is, de odaérve
nem akar feltartani minket, inkább visszafordul. Utolérve a többieket,
felvállalom az egyhangú nyomtaposást. Egy kényes helyen derékig ér a hó, Csaba
aggódik is, mert utunk itt egy meredek rész fölött visz. Bár nagyobb lavina még
nem alakulhat ki, nem akarok kockáztatni. Kb. 100 méterre vagyunk a hágótól,
ahol az út néhány letörést keresztez. A laza hó több helyen teljesen átfolyt az
ösvényen. Itt már nem lenne jó kicsúszni. Mivel Árpi hozott beülőt, megkérdezem
a véleményét a kötél elővételéről. Visszafogottan válaszol, nem tudom
eldönteni, hogy ellenzi-e, vagy csak a feltámadó jeges szél hűti a
lelkesedését.
![]() |
| A kicsúszás előtti pillanatok, fent középen a cikk szerzője |
Kicsit kockázatos
a továbbmenet, megkérem őket, maradjanak a helyükön, amíg nyomot taposok. Árpit
még távolabb állítom meg, ő van a legbiztonságosabb helyen. Eleinte jól megy a
nyomkészítés, bal kézzel letolok annyi havat magam elől, amennyit csak tudok,
leszúrom a csákányt, és előrelépek. Hamarosan megunom a körülményeskedést,
teszek két lépést előzetes takarítás nélkül.
Azonnal megmozdul
alattam a hó. Van egy pillanatom felnézni: fölöttem három méterrel elválik a
laza hófelszín. Többet nem látok, egy felrobbant hófelhőben szánkázok lefelé,
pocsék érzések közepette. Egy valamirevaló hollywood-i mászófilmben a főhős
ilyenkor több száz méteres zuhanás után elkap egy ujjhegynyi sziklaperemet,
elvégez rajta néhány olimpiai aranyérmes tornamutatványt, majd visszamászik, és
hanyag csuklómozdulattal leveri a havat gallérjáról.
Nekem nem adatik
meg a teljes mozijelenet. Mielőtt szabályos fékezésbe kezdhetnék, az ösztönösen
helyes csákánytartás hatására megtörténik a csoda, pár méter után a csákány
csőre megakad – nem hóban, hanem sziklában. Váratlanul megáll a csúszásom,
egyúttal a bal hágóvasam lépést talál. Azért ebben is van valami
hátborzongatóan hollywood-i.
Végre ismét
látok, de amit látok, annak nem örülök. Egy sziklabevágásban vagyok,
szerencsére nem függőleges, van egy kis dőlése. A bevágás jobb oldala
mintaszerűen sima fal, nyáron is inkább megkerülném, mint megmásznám. Bal
oldalát nem látom át, mert ezen támaszkodok. A két sziklalap a találkozás
vonalán összeér, nem alkotnak markolható repedést. Belátható közelségben
egyetlen fogás szakítja meg a falat: amiben a csákányom megakadt. Ez jó lenne,
csakhogy túl magasan van, kézzel nem érem el. Lenézve elhűlök: a bevágás
aggasztóan magas, mintegy hét méterrel alattam van az alsó hómező teteje.
Legokosabb lenne visszajutni az ösvényre. Megpróbálok jobb hágóvasammal
kapirgálni a falon, hátha megakad és fel tudok mászni. Nem megy, bal kezem és
jobb lábam sima falon csúszkál. Felülről jövő kötél nélkül innen csak lefelé
vezet az út.
Csakhogy a kötél
a zsákomban van. A lemászás első látásra lehetetlennek tűnik, biztosra veszem,
hogy le fogok esni. Azt hiszem, ilyen csapdában még nem voltam: stabil a
helyzetem, de ha innen ki akarok jutni, elkerülhetetlennek látszó baleset vár
rám.
Társaim közül
csak Árpit látom, aki leghátul maradt. A többiek kitettebb helyen vannak, de
nem egészen fölöttem. Árpinak üvöltözök: menjenek vissza. Azt szeretném
mondani, hogy csak a másik kettő forduljon vissza, de a szélzúgás miatt nem
erőlködök összetett mondatokkal. Hátha ebből is rájön, hogy az ő biztonságos
párkányára kell visszamenni a többieknek. Még annyit odaüvöltök, hogy
valószínűleg le fogok esni, nézzék meg jól a ritka mutatványt, és a végén
szedjék össze a darabjaimat. Mégis jobb érzés annak tudatában belemenni egy
balesetbe, hogy a társak azonnal megmentenek.
Felmérem a
lejutás esélyeit. Milyen egyszerű lenne leugrani! Csakhogy közben a vasas lábam
megakadna, és fejjel érkeznék le a hó alatt megbúvó sziklákra, szinte biztosan
zilált egészségi állapotban.
Lepislogok balra.
Hohó, nem messze ott egy lábnyomnyi lépés a falban! Inkább ez, mint a leugrás.
Bal kezemmel körbetapogatom a táblát. Egészen lent peremet tapintok, meg tudom
markolni.
Szóval itt kell
lemásznom? El kéne indulni, de olyan jól érzem magam így, törött csontok
nélkül. Utoljára még kiélvezem a teljes testi épség múlékony állapotát, s végül
egy máglyára induló vértanú sóhajával megkezdem a lemenetet. A csákány még jól
tart, belekapaszkodva csinálok egy lábcserét, aztán jobbommal leemelem a
csákánycsőrt a biztos pontról, és magam előtt belenyomom a repedés havasabb
részébe. Tartania kell, különben mesébe illő hátraszaltóval avatom magam
kaszkadőrré. Lámpalázas nyújtózás után bal lábbal elérem a lenti peremet, és
ráterhelek.
![]()
Hú! Hatalmas
megkönnyebbülés, ez is tart. Innen egyre tagoltabb a kőzet, egyre
magabiztosabban mászok, és szerencsésen leérek a sziklát támasztó hómezőre. Ezt
nem hittem volna. Lám csak, még vert helyzetben sem szabad feladni! Gyerünk a
többiek után. A letörés alatt visszafelé oldalazva, egy szélesebb hómederben
felmegyek az ösvényre, oda, ahol az előbb Árpi állt. Senki nincs ott, de már
látom őket: jó kétszáz méterrel alattam vert seregként csörtetnek lefelé. Ezek
félreértették a kiabálásomat, és most a házig rohannak vissza. Rájuk ugyan
hiába számítottam a gyors elsősegéllyel. Ahogy meglátják, hogy kijutottam,
megállnak. A túra folytatására viszont nem tudom rábeszélni a csapatot, pedig
kötélhasználattal biztonságban elérhetnénk a közeli hágót. Ezért visszamegyünk
a házba. Hátvédünk, Marci már ott van. A korai érkezés miatt bőven jut időnk
evés-ivásra, és alvásra is.
Most jön a nap
utolsó meglepetése: lefekvés előtt ellenőrzöm ócska csákányom gyanúsan kopott
csuklópántját: egy könnyed rántással elszakad. Micsoda megérzés! Még otthon
melléfűztem egy új hevedert, és az eséskor abban volt a csuklóm.
Vasárnapra az idő
teljesen elromlik, a jégpáncél alatt megbúvó Tengerszem partján havazásban
csodáljuk, de cseppet sem irigyeljük a Menguszfalvi-gerinc északi falában
erőlködő mászópárokat. A délutánt kihasználva még szétnézünk Zakopane nyüzsgő
forgatagában, Poprádon meglátogatjuk Scheirich Laci bácsit, és otthonra már
csak a tanulságok levonása marad: ha kevésbé tapasztalt társakkal mész a
hegyre, ne a csodára számíts, hanem előzőleg magyarázd el nekik, hogy bizonyos
esetekben mi a teendő!
Lejegyezte:
Bácskai Gusztáv, Fotók: Bácskai Gusztáv
