
Hohenlohe herceg vadászat után
A
világháború második évében kezdtünk már hozzászokni a borzalmakhoz. A
Höfer-jelentéseken, meg az erősen szordinózott ujságközleményeken kivül a
sűrűbben hazaérkező hőseinktől kaphattunk egy-egy adatot a világháború
irtózatairól és szenvedéseiről, amelyből fantáziánk összeállíthatta a háború
mozaikképét, saját egyéni elképzelésének színezete szerint. Lassankint beletörődtünk
a változhatlanba, kezdtünk hozzáidomulni a háborús gondolkodáshoz az élet
minden egyéb vonatkozásában. így voltunk a vadászattal is. A háború első
évében, mi, akiket a hivatás és foglalkozás mentesített a katonai szolgálattól,
resteltük a nekünk oly kedves vadászfegyvert a kezünkbe venni, mindaddig, mig a
legfelsőbb intézőség a magyar vadászok honmaradottjait egyenesen fel nem
szólította arra, hogy vadászni hazafias kötelesség, vadásszunk tehát – az
irgalmasság jegyében, a kórházak sebesültjeinek jobb élelmezése érdekében.Az
Országos Magyar Vadászati Védegylet révén megadóztattuk a vadászokat a
Vöröskereszt részére, amikor bizonyos váltságösszeg fejében kiadtuk a
zöldkeresztes karszalagokat, amely elég szép összeget juttatott a Vöröskereszt
Egyletnek. Igen szép summát képviselő vadmennyiséget juttattak a magyar
vadászok, az egyesek éppen ugy, mint a nagy uradalmak tulajdonosai a
kórházaknak.A
háború második évében már egy bizonyos háborús gazdálkodási rendszer alakult
ki, amely bátran ki merte mondani, hogy vadászni nem szégyen, hanem kötelesség,
hogy ezáltal ujabb nemzetgazdasági értékek el ne kallódjanak. Lassankint
megtartották itt is, ott is,a szükséges vadászatokat, amelyek persze nem
végződtek olyan mulatságokkal, mint a háború előtti vadászatok. Hiszen, ha
két-három ember összekerült, miről beszélt volna másról, mint a háborúról,
annak esélyeiről, minden családnak megvolt a maga hőse, sőt, sajnos, mind
sűrűbben, a maga hősi halottja.A
vadászatoknak az irgalmasság jegyében való gyakorlásánál vezetett a gödöllői,
koronauradalom, mert boldogemlékü királyunk, első Ferenc József őfelsége
elrendelte, hogy az udvari vadászterületeken — Ausztriában éppen ugy, mint
Magyarországon — elejtett vadmennyiség egy szálig a kórházak közt osztandó fel.
így jutottunk néha egy-egy kedves vadászati alkalomhoz a mi kedves, jó
barátunk, immár Istenben boldogult Rajtsán János m. kir. főerdőtanácsos, udvari
vadászmester jóvoltából, aki sohasem engedte elnekünk, bizalmasabb barátainak,
hogy uri portáját, amely egy vadászati muzeummal vetekedett, a vadászat után
elkerüljük, meghiván bennünket szerényen „egy tányér levesre" (persze,
hogy a „leves" mellett minden más földi jó'is került az asztalra, arról
talán fölösleges megemlékeznem).Egy
ilyen alkalomkor összeverődtünk János kománknál egy páran, mind vérbeli
vadászok, s a fehér asztal mellett feszült figyelemmel hallgattuk Worlitzky
udvari gazdasági igazgató barátunk eszmefuttatását a háború esélyeiről.
Worlitzky egyike volt a legszenvedélyesebb, de egyúttal a legkorrektebb
vadászoknak. Vele vadászni öröm volt. Nem volt oly áradozó a barátságban, mint
a magyarok általában, de ha valaki iránt felmelegedett, azt szerette, becsülte,
azért tüzbe-vizbe ment volna. Mint vérbeli vadászok, mi is hamar összeszoktunk
és szinte örömnap volt, ha együtt vadászhattunk. Worlitzky többek közt annak az
óhajának adott kifejezést, hogy igen szeretné a mi magas Tátránkat megismerni
és ha lehet, ott zergére vadászni.Mi sem
természetesebb, hogy egy ilyen előkelő úriembernek diszkréten kifejezett óhaja
teljesülésénél iparkodtam kézrejárni és rövidesen kieszközöltem az engedélyt
részére, amit örömmel közöltem vele. Abban az évben hosszú, enyhe őszünk volt,
kétszeres örömet és szórakozást nyújtott a vadászat a szép időjárás mellett.
Elhatároztuk tehát nagyhamar, hogy hárman, úgymint Rajtsán, Worlitzky és én
felmegyünk a Tátrába november végén. A megbeszélést csakhamar a tett követte és
mi november 20-ikán a keleti pályaudvaron találkoztunk és cókmókjainkkal
beültünk a poprádfelkai közvetlen kocsi egyik elsőosztályu, kényelmes
szakaszába. Az aránylag elég hosszú ut kellemesen telt el, hiszen ha három
ilyen világjárta vadász összeverődik, hát van mit közölnie egyiknek a másikkal.
Az érdekes eszmecsere elfeledtette velünk az ut hosszasságát, úgyhogy észre se
vettük azt, hogy már Kassát elhagyva, a festői szép Szepességen járunk.Káposztafalunál
megmutattuk Worlitzkynak a Tátra hófedte impozáns csúcsait, amelyek onnan
láthatók először egy rövid időre, mintha üdvözölni akarnák a hozzájuk
zarándokló turistát, vagy vadászt. Osztrák barátunk nem tudta szemétől elvenni
a triedert, annyira élvezte a maga nemében páratlan szépségű látványt. Még
Gödöllőn abban állapodtunk meg, hogy Rajtsán és Worlitzky Tátra-Lomnicra
mennek, ahol külön-külön fognak a kényelmes, lovaglóösvényekkel behálózott
területen cserkészni, én meg a kevésbbé kényelmes csorbái területre mentem.
Poprádfelkán barátságos „Waidmannsheil" kívánságok után elváltunk, én a
vonaton maradtam, ők meg a fogaskerekűvel mentek fel a lomnici paradicsomba, azonban
abban kölcsönösen megállapodtunk, hogy esténkint telefonon fogunk egymással
érintkezni, elmondván egymásnak a napi élményeinket, kalandjainkat.A nap
már leáldozóban volt, amikor Csorba állomáson leszálltam a vonatról, amelyen
akkor már alig volt utas. Ez volt a kassa-oderbergi vasútvonal leggyérebben
használt szakasza, Poprádtól Liptószentmiklósig. A lehanyatló nap rozsdapiros
szinbe borította az egyébként szegényes, hepehupás, fakó, köves talajt, s az
erősbödő szél ködsüveggel fedte be a Szolyiszkó, a Bástya szürke, kopasz fejét,
ami nem jó előjel, mert rendesen időváltozást jelent. Csomagjaimat az elém
küldött málhahordóknak átadva, a fogaskerekű vasút pályateste melletti jól
kitaposott ösvényen indultam fel a csorbai tó melletti vadászházhoz. A magas
Tátra morenája, a szegényes, köves zab- és krumpliföldek már vastag hótakaróval
voltak födve s a hófehér világ hátterében, a sötétzöld fenyvesek rengetege az
összbenyomást melancholikussá tette, amihez hozzájárult az egyre jobban
erősbödó szél barátságtalan fütyörészése, amelynek ereje minden ruhán
keresztülhatolt. A köd lassankint a hegyóriások derekáig ereszkedett le,
úgyhogy egy félórai gyaloglás után már bent jártunk a sürü, nedves
ködtengerben. Némán ballagtunk felfelé, a libasorban én voltam az utolsó, ennek
folytán élveztem a teherhordó tótok elmaradhatlan „zapekacska"-jának
orrfacsaró illatát. A „zapeka" a felvidéki a hegyvidéki tótnak mindene,
még talán a pálinkánál is jobban szereti, vagy talán a kettő egymástól
elválaszthatlan, nem tudnám megmondani, mert én többnyire pipázó és áldomást
ivó tótokkal jöttem össze vadászataim során. Kisded karavánunk az ut derekán
egyszerre csak megállt, kezdték lerakni a csomagjaimat, de egy szó, annyi sem
hangzott el. Azt tudtam, hogy még legfeljebb csak a fele utat tettük meg, így
hát nem értettem eleinte ezt az intermezzót. Az én halinás, gombakalapu, száz
ránctól barázdált képű karavánvezetőm, se szó, se beszéd, csak hasravágta magát
az egyik útszéli fenyőóriás tövében, a másik nyomban melléje hasalt és kezdték
kérges, piszkos kezükkel a havat elkaparni az áfonyával körülnőtt fenyő
tövéről. Most kezdődött a „zapeka" misztériuma, ami vetekedik a pogányok
tüzimádási szertartásával, reám legalább ezt a benyomást tette. Az ős druidához
hasonló vezető apró, száraz fenyőtűket és ágakat rakott nagy ügyesen egymásra,
keservesen előkotorászott egy darabka papirfoszlányt s a legnagyobb
gondossággal gyújtotta meg az áldozati tüzet. Mert én annak gondoltam, vagy
pedig, hogy megfázott kezük felmelegítése céljából akarnak tüzet csinálni.Éppen
olyan érdeklődéssel néztem ezt a szertartást, mint a kiséretem másik két tagja,
kik állva asszisztáltak a mütétnél. Nyelvismeretem hiányossága folytán nem
tudakolhattam meg a szertartás célját. A kis máglya lassankint erőre kapott s a
szél által hol élesztett, hol elnyomott lángja festői képet nyújtott nekem, a
szemlélőnek. A vezető a tüszőjéből előkaparta kurtaszáru selmeci pipáját s a
valószínűleg marhahólyagból való dohányzacskójából összekotort egy marék
dohányt, mit markában összegyúrt, miközben a dohányra egy párszor
reásercentett, hogy zamatosabb legyen s az így elkészített gyurmát a pipába
tömte s aztán a pipát belehelyezte a parázsba. Kis vártatva kivette a tűzből s
szárát bedugva, vidáman eregette a füstöt, minekutána felszedegették
csomagjaimat, hogy tovább kapaszkodjunk. A „Móry" szálló előtti megállónál
a sötétben egy alakot pillantottam meg, aki magyar „jó estvét" kívánással
fogadott. Az öreg Havas, a kincstári fővadőr volt, aki kenyere javát ebben a
számkivetettségben ette meg, a magyar haza ez egyik végső pontján, az 1400
méternél nagyobb tengerszinfeletti magasság festői szép, de mégis zord
világában. Havas jelentése nem volt biztató, mint tapasztalt hegyilakó, tartós
rossz időt jósolt. A légsulymérője is a viharpont alá süllyedt, mint mondotta.
Ilyen kilátások mellett az időközben mind sűrűbben hulló hópelyhektől
boritottan rossz kedvvel nyitottam be Havas egyébként barátságos, tiszta
lakásába, amelynek egyik szobája volt a vadásztanya. A majdnem két órás erős
kapaszkodás után jól esett a barátságos, praktikus berendezésü szoba melege.
Kipakolódtam, megtettem az előleges intézkedéseket a holnapi vadászatra, és a
rövid étkezés után nyugodni tértem. Az éjjelem elég nyugtalan volt, mint
általában minden vadászatom előtt, mert megvan az a 'leküzdhetetlen rossz
szokásom, hogy arra gondolok, azzal foglalkozom, hogy milyen idő lesz holnap.
Korán reggel bejött fűteni az erdőszolga, aki félálomban tett kérdésemre azt
mondta, hogy csak tessék aludni tovább, mert a vihar tombol. Hát ez szépen
indul, gondoltam és mit tehettem mást, a baloldalomra fordultam. Csodálatos, de
vagy tiz óra volt, amidőn felébredtem, dühösen kapkodtam magamra
ruhadarabjaimat, hogy igy elkéstem, kiszólok Havasnak, hogy miért nem költött
fel, amire a ritka nyugalommal biró derék öreg azzal válaszolt, hogy hiába
költött volna fel, mert még az udvarra sem léphet ki az ember, oly óriási tömeg
hó esett le az éjjel, úgyhogy a bejárati ajtót a szó szoros értelmében ki
kellett a hóból lapátolni, hogy fáért mehessenek, nehogy megfagyjunk. Rövid
reggeli után lehangoltan nyitottam ki a pitvarajtót, szinte megdöbbentem, mert
az ajtótól a fatartóig formális alagutat kellett a hóban kiásni, hogy oda
jussanak. Az északi rém, a Főn dühöngött, kavarta a havat és arcunkba vágta szúrós
jégtüit, a szél süvített, huhogott hozzája, mintha- gúnyolni akarná a honrekedt
vadászt. Rezignáltán mentem vissza a szobámba, hogy lerakjam magamról a
nehezebb ruhadarabokat. Ez, ha jól emlékszem, csütörtökön volt. Vagy tizenegy
óra felé felcsengettem TátraLomnicot, ahonnan a rögtön jelentkező Rajtsán koma
azt a választ adta, hogy náluk is tombol a vihar, ő fel se öltözött, de
Worlitzky, a „der Wilde Jíiger" kiment ebben az istenitéleti időben.
Lebeszélésünk után, hogy az unalmas, hosszú napot agyonüssem, valami olvasmány
után néztem. A szekrény tetején levő lomtárból kihalásztam a „Bűvészet
könyvét", egy képes kalendáriumot és egy hazafias ifjúsági iratot, mert
más becsesebb irodalmi mű nem volt ez egyszerű ház falai közt felfedezhető.
Unalmamban végigcsináltam a Bűvészet könyvében ajánlott
evőeszköz-egyensulyozási mutatványokat, amelyek közül alig tudtam egyet-egyet
megcsinálni. Vagy én voltam ügyetlen, vagy a leírás nem volt megfelelő. Délután
újra csengettem Lomnicnak, de már választ nem kaptam. Az időt minden félórában
megnéztem, de a kinyitott ajtón az észak réme a szélvihar gunykacaja
kíséretében ujabb hókristályadagot szórt szemeim közé. A nehezen eltöltött nap,
s a végtelen hosszú éjszaka után másnap is folytatódott a végitélethez hasonló
idő. A telefon egyáltalában nem felelt. A szó szoros értelmében be voltunk
"havazva. Az irodalmi kincseket már mind elolvastam, végszükségben Zilahy
Ágnes hatalmas szakácskönyvét tanulmányoztam át és megtudtam ennek folytán,
hogy Ágnes néni 52-féle leves főzésére tanitja hiveit. A házban, Havas lakásán,
találtam egy pianinót is, nagy örömömre, mert legalább ezzel is enyhíthettem az
önkénytelen szobafogság kínjait.Dehát
egész nap mégsem zongorázhattam, az unalmas nap után bosszúsan, elégületlenül
tértem nyugodni már hét órakor. Harmadik napon, mintha alább hagyott volna a
szélvihar, én legalább azt akartam magamra oktrojálni. Hosszas értekezés után
rászántuk magunkat, hogy négy, hólapáttal ellátott Janó úttörése után
megpróbáljuk a „Fátyol vizesés"-ig feljutni.Ha a
szél alábbhagyott is valamivel, de a hideg irtózatos volt, a hőmérő tiz órakor
délelőtt 17'' R. hideget mutatott. Nekivágtunk hát nagy keservesen az
expedíciónak. Széjjelnézni, vagy a tájékban gyönyörködni egyenesen
lehetetlenség volt, a nyitott, védtelen szembe tüstént belevágta kisded
jégnyilait a Főn. A hó a fürdőtelep széles, de most ki nem vehető sétautjain is
méteren felül volt. A járás oly nehéz volt, mintha törött sóban jártunk volna.
Az előrejutást a szó legszorosabb értelmében lépésrőllépésre kellett
kierőszakolni, oly tehetetlennek éreztem magamat, mintha most tanultam volna
járni. A majdnem kibirhatlan hidegben még a szempillánk is összecsepzett,
kezünk, lábunk jéggé dermedt a velőig hatoló szélviharban. Négy teljes óráig
tartott, amíg a sétány végére jutottunk, ahonnan a „Bástya" első
sziklacsomója, ugy ahogy látható volt a majdnem lilaszinü világítás mellett. A
tomboló szélviharnak oly óriási ereje volt, hogy megállni is alig lehetett. Itt
megállást vezényeltem embereimnek s a thermos jótékony melegtartalmához
folyamodtam, hogy erőt gyűjtsek magamba a további kapaszkodáshoz, vergődéshez.
A távcsövemet nagynehezen kihalászva a ruhatömeg közül, amennyire a vihar s a
hófúvás engedte, terepszemlét tartottam a sziklák táján. Havas ugyanezt tette. Valami
fekete pontot láttam, vagy véltem látni a szikla alján.- Ugy
látom, zergék, szóltam Havasnak. Kisvártatva,
figyelmes látcsövezés után, megszólalt.- Igen, három darab.- Hozzájuk tudnánk jutni ? - Meg fogjuk próbálni. E lakónikus párbeszéd után nekivágtunk
a szikla irányának. Alig haladtunk öt métert, zsupsz, nyakig estem be egy
gödörbe, az emberek alig tudtak kilapátolni. A zergék légvonalban nem lehettek
távolabb 400 lépésnél, rendes viszonyok közt öt perc alatt a legkényelmesebben
hozzájuk férhettem volna, de most 1 lépésről lépésre kellett az előhatolást
kiküzdeni. Egyórai heroikus küzködés után nem bírtunk ötven méternél nagyobb
utat megtenni. De milyen küzdelemmel 1 A ruháink gőzöltek s a pára fehér
zúzmarává fagyott rajtunk. Már az idő 2 óra felé járt, sőt azon tul is
lehetett, amidőn Havas kijelentette, hogy lehetetlen tovább menni, de meg a
hazajutásra is kell gondolnunk, mert rövid a nap. Szomorúan fordultunk tehát
vissza, otthagyva a szikla tövében mozdulatlanul álló zergémet, mert már a magaménak
tartottam. A lejutás könnyebben ment, habár a
nyomunkat a tomboló vihar behordta, csak itt-ottt lehetett egy kisebb
mélyedésből sejteni, hogy arra ember járt, de teljes besötétedés előtt mégis
lejutottunk, anélkül, hogy valamelyikünk kezelába eltört volna. No, ezen az éjszakán nem kellett
ringatni, ugy aludtam, mint egy ürgésző juhászkutya. Vasárnap reggel,
verőfényes, szép napra ébredtünk. A hideg változatlan volt ugyan, de a
szélvihar elült. De vadászatról szó se lehetett, hiszen a hó helyenkint két
méternél is magasabb volt. A zergéktől ez évre el kellett búcsúzni. Próbáltam
ugyan hóabronccsal járási gyakorlatokat, de a szokatlan „jármü"-vel ugy
összevertem a bokáimat, hogy ez élvezetről végképpen letettem, így hát nem volt
más teendő, mint összepakkolni holmimat és megpróbálni a lejutást Csorba
állomásra. Az volt a szerencsém, hogy fent a Csorba-tó mellett egy
ski-tanfolyam volt, akik élelmezéséről gondoskodni kellett, igy hát a
tanfolyamvezető főhadnagy szívességből összeállított egy karavánt, akiknek
segédletével, kisebb-nagyobb akadályok után szerencsésen lejutottam az
állomásra. Bizonyos jóleső érzéssel ültem be a közvetlen kocsiba és rövid fél
óra alatt Poprádfelkára robogott be vonatunk. A vonaton éppen barátaim sorsa
felől tűnődtem, mert a telefonfelhivás hiábavaló volt és óriási örömömre kik
rohamozzák.meg a kocsit ? Hát Rajtsán és
Worlitzky, mintha összebeszéltünk volna. Örömmel ölelgettük meg egymást, és
bevonultunk az étkezőkocsiba, hogy a viszontlátás örömére áldomást igyunk. A
kölcsönös kérdezősködések után kisült, hogy Worlitzky, a „vad vadász"
majdnem ott hagyta a fogafehérét, ő ugyanis az első napon, csütörtökön,
kierőszakolta a kimenetelt. Nekivágott kisded karavánjával a zerge régiónak.
Persze, ő is oly óriási küzdelemmel tudott a tomboló hó- és szélviharban
előrehaladni, akár csak én harmadnapon, azonban őneki, hogy a zergerégiót
elérje, előbb át kellett mennie egy szálerdőn, amelyen keresztül vezetett a
cserkészösvény. Az erdőben küzködtek éppen s egy kisebb tisztásnál, egy szikla
mellett fujtattak, amikor az egyik le nem irható erejű szélrohamra
ágyudörejszerü zajt hallottak, amit követett gyors egymásutánban a többi dörej,
ami végül gigászi méretű zajba, ropogásba olvadt össze, belekerültek egy
széltörésbe; az óriási 80-100 éves fenyőóriások mint a gabonaföldek szalmája a
kasza alatt, ugy omlottak halomra. "Worlitzky kísérői térdre hulltak.
„Jaj, Bozsemoj" (én Istenem I) kiáltással hányták magukon a keresztet,
Worlitzky maga is meg volt illetődve a Természet fenséges ereje láttára. Ezer
szerencséjük volt, hogy éppen azon a tisztáson voltak s igy menekültek meg a
csúnya haláltól. A hegyoldal rövid percek alatt a babiloni pusztulás képét
nyújtotta. Óriási küzdelmek árán, hol a fejszének éppen olyan szerepe volt,
akár csak az afrikai dsungelekben, ép kéz- és lábbal visszajutottak a lomnici
Palace Hotel jól fűtött, kényelmes termeibe. Miután látták, hogy ők sem tudnak
vadászni, elhatározták, hogy hazautaznak. Próbáltak velem ők is telefonon
érintkezni, de a tomboló vihar már első napon elszaggatta a telefondrótokat,
oly óriási ereje volt a viharnak, hogy a tátrai villanyosvasut kábeltartó
oszlopait dugóhuzóvá csavarta össze.Jóleső érzéssel ürítgettük a
megszabadulás örömére a meleg európai kényelemmel berendezett étkezőkocsiban
egymás egészségére a poharakat és parolát adtunk egymásnak, hogy a jövőre, ha
Isten éltet, újból feljövünk ide, a zergék hazájába. Aminthogy ugy is történt.Forrás: https://adtplus.arcanum.hu
![]() |
Hohenlohe herceg vadászat után |
Bár nem ismert a pontos dátum, de alighanem az emlékezetes 1915. novemberi szélvihar idején került sor erre a sikertelen vadászatra. Annak ellenére, hogy a királyi fővadász is jelezte a tartós rossz időt, vakmerők voltak és végül szerencséjük lett. Csak érdekességként: a történetben szereplő Havas, Havas Péter kir. erdőőr, akinek kincstári vadászlaka a Csorba tó partján volt.Az akkori vadászati törvény szerint zergére csak a kincstári vadőr v. erdőőr kíséretében lehetett vadászni.(Vigyázó-Hefty I.kötet 151.old.)
VálaszTörlés