Jan Kiełkowski: Zdobycie Tatr (A Tátra meghódítása) Hír

Nagy Árpád

2019/12/18

Hirdetés

2018-ban jelent meg Lengyelországban Jan Kiełkowski „Zdobycie Tatr” (A Tátra meghódítása) című könyve. A szerző hét kötetben tervezi megírni a Tátra hegymászó történetét, a kezdetektől 2000-ig. A nem régiben megjelent első kötet a kezdetektől 1903-ig sorolja fel a Tátra hegymászó bejárásának szakaszait. 2019 szeptemberében megjelent a sorozat második kötete, amely az 1904–1925 évek eredményeit taglalja. A könyv kimerítően ismerteti minden tátrai csúcs, torony és egyéb alakzatra vezető utak történetét, első megmászását, az ismétléseket és megírja, hol és mikor jelent meg az útvonal leírása. A teljesnek mondható bibliográfia közli a mászók nevét, helyenként rövid életrajzukat és egyéb eredményeiket is. A szerző a könyvet bőven szemlélteti tátrai képekkel, az első megmászók fényképeivel, rajzaival. Sajnos az eredetileg színes képek is fekete-fehérben jelennek meg, minőségileg sokszor kifogásolhatók. A könyv teljesen tárgyilagosan ismerteti a Tátra meghódítói útjait, bármilyen nemzetiségűek is legyenek, úgy az északi mint a déli oldalon. Mivel szerzője lengyel, egy kicsit „lengyel” szempontból írta, de az csak abban jelenik meg, hogy legtöbbször lengyel könyvekben, folyóiratokban megjelent leírásból idéz, ha illusztrálni szeretné az utat. A szerző céljait legjobban az első kötet Bevezetője ismerteti, mely az alábbiakban olvasható.

Írta: dr. Futó Endre

Jan Kiełkowski: Zdobycie Tatr (A Tátra meghódítása) – első kötet.

Prehistoria i początki taternictwa do roku 1903

Régmúlt és a tátrai hegymászás kezdete 1903-ig

Bevezető

Közülünk sokunknak Tátra a legfőbb hegység. Annak ellenére, hogy kiterjedtségében nem nagy hegység, bőven és részletesen leírták a lengyel, a német, a magyar, a cseh és a szlovák irodalomban. Megérte az enciklopédiája megjelenését is, a legnagyobbét egy hegységről, számos rendkívül részletes hegymászó és turista kalauz kiadását. Azonban mindmáig nem jelent meg a hegység alpinista feltárásának részletes történetét ismertető mű, annak ellenére, hogy a főgerincének mindkét oldalán itt kezdték tevékenységüket olyan alpinisták, akik sok éven keresztül a világ összes hegységében a hegymászó elithez tartoztak. Ez sokáig nem hagyott nyugodni. Reméltem, hogy egyszer valaki mégis elvállalja ezt a feladatot – a témát jól ismerők száma nem volt hiányos – de ez nem történt meg. Ezért saját magam fogtam hozzá, elkezdtem gondolkodni egy ilyen feldolgozás formáján. Az anyagot már régtől gyűjtöttem.

Arra a következtetésre jutottam, hogy a bevezető kötetet – Poznanie Tatr (A Tátra megismerése) – már Józef Szaflarski megírta 1972-ben és a Sport i Turystyka kiadó gondozásában kiadta. Ezen helyzetben tudatosítottam, hogy nagyon valószínűtlen, hogy a témát legalább hasonlóan jól feldolgozzam mint az említett mű szerzője. Ezért inkább rögtön a tátrai csúcsok és falak nyári és téli meghódításának történetével kezdtem, eleinte gyakran merítve a Tátra megismeréséből. A történetek vezérfonalának meghatározásában Bolesław Chwaściński Z dziejów taternictwa (Warszawa 1979 – A tátrai hegymászás történelméből) című könyve segített. Ez a könyv rendkívül gazdag tényekben, gyakran találó értelmezésekkel, de a Tátra meghódításának története 1955-ben végződik. Sokat segített még Witold H. Paryski hegymászókalauzaiban megjelenő számos történelmi megjegyzés. A további 45 év már saját munkám, úgymond „kalauz nélküli”, bár gyakran tekintettem Arno Puškáš vagy Władysław Cywiński kalauzaiba valamint a W skałach i lodach świata (A Föld szikla- és jégvilágában) enciklopédiába, amelyben a történetet 1972-ig dolgozták fel. Saját feldolgozásomat a 2000-es évvel szándékozom befejezni, mivel a tátrai hegymászás a 20. század utolsó tíz évében lényegében már a sportmászás története, és ez egy teljesen más téma. Remélhetőleg ezt is feldolgozza majd egy hozzáértő.

A történetek felsorolásakor feltételezem, hogy az olvasó ismeri a Tátra földrajzát. A könyvben közölt összes megállapítás egy gyakorló tátrai hegymászó, felfedező, de bizonyos mértékben sportoló szempontjából írtam. Tudjon a beszögellésekről, pillérekről, padkákról, áthajlásokról és a terep egyéb alakzatairól, de egyaránt az utakról, a nehézségi fokozatokról, kötélről, szögekről, mesterséges segédeszközökről stb. Ellenben a szükséges minimumra csökkentettem az egyéb információkról szóló – pl. a természettudományi, filozófiai, humán, irodalmi, szervezési – adatokat.

A feldolgozásból teljesen hiányzanak a barlangászati eredmények, a síalpinizmus története (kivéve a sílécen történt megmászásokat) és az egy kötélhosszú boulder jellegű mászások, bár egyes sziklatű megmászásáról szó lesz. Az utak eredeti közléséből közölt számos idézet egy szempontból hitelesé teszi a történetet, másikból pedig egy átlagos Tátra-rajongónak is közelebb hozza. További olvasóknak az idézetek emlékeket hozhatnak elő, összehasonlíthatják az idézeteket az út saját megmászása alatt szerzett tapasztalattal.

A könyvben gyakran szerepel a „taternictwo” (tátrajárás, tátrai hegymászás) fogalma. Ez szorosan kizárólag a Tátrához fűződik, annak ellenére, hogy kizárólag a hegység északi oldalán és a lengyel nyelvben használatos. A déli oldal hegymászói tevékenységüket más (szélesebb) fogalommal nevezik: a szlovákoknál „horolezectvo”, a szepesi németeknél „Bergsteigen”, ez mindkét esetben ugyanazt jelenti: a hegységben való járást (esetleg mászást). Az északi oldalon általánosan használt „taternictwo” a már régebben meghatározott „taternik” főnévből keletkezett. Nyomtatásban először Tytus Chalubiński: Sześć dni w Tatrach (Hat nap a Tátrában), a „Niwia” folyóiratban 1879-ben történt kirándulásról szóló cikkében jelent meg. A fogalom meghatározása, legalább részben a Tátrát járó hegyi turista szinonimájává vált. Valójában azonban a minőségi turizmust művelő, az „igazi turistákat” jellemezte, akik magas csúcsokra járnak. Azonban már azon időkben is az ilyen „igazi turistákat” időnként alpinistáknak nevezték. Ez ma általános, mivel egy taternik valójában a Tátrában túrázó alpinista.

Nem sikerült megállapítani, hol és mikor jelet meg először nyomtatásban a „taternictwo” fogalom. Már 1891-ben Stanisław Witkiewicz a személtető anyaggal gazdagon ellátott „Na Przełęcy” (A hágóban) című művében nem csak használja, hanem elragadó iróniával meg is határozta.

Az elmúlt évszázadban a „taternictwo” fogalma jelentősen tovább fejlődött. A jelen műben figyelembe vesszük a régebbi és a fejlődésben kialakult jelentését. Tehát itt és most a fogalom összes értelmezésével összefüggő törekvését tartalmazza.

A történetben mindenek előtt és legfontosabb a felfedező tevékenység, amely az első megmászásokban és bejárásokban valósul meg. Az ismétlésekről idézett információ a hátteret világítja meg, azaz a felfedező tevékenységet követő hegymászás gyakoriságát és elterjedtségét.

Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a történet az összes csúcs, torony, szószék és egyéb tátrai tetőző pont, valamint az összes hegyoldal, letörés vagy gerinc bejárásáról szól, „nyáron” (a nyári mászóidény május 1-től november 30-ig) és „télen” (a téli mászóidény december 1-től április 30-ig tart), figyelemmel a tisztán női vagy férfi megmászásokra, esetleg kombinált csapatban, a „klasszikus”, a „mesterséges segédeszközök használatával történő” megmászásokat, történjenek ezek bármilyen megfontolásból.

A feldolgozásban téli megmászásnak a hagyományos tátrai téli szezonban történt megmászás számít (december 1-től április 30-ig). A tél ilyen meghatározása megfelel a tátrai klímának, kiváltképp a hótakaró kialakulásának. Természetesen létezik sok kivétel, ezeket figyelembe kell venni, el kell ismerni, hogy régebben a telek valóban hidegebbek és hosszabbak voltak. Nem foglalkozok az ún. „naptári téllel”, amelyben időnként jelentős időjárási anomáliák voltak, és amelyeket kihasználtak az első téli megmászások esetében.

A tátrai meredélyek feltárásában érdemes felidézni Witold H. Paryski Rzeczy wielkie i małe w taternictwe (Nagy és kis dolgok a tátrai hegymászásban) c. írását, megjelent a „Taternik” folyóiratban (1947, 47–50 o.): „… Egy tátrai hegymászó a nagy dolgok mellett kis dolgokat is végezhet a Tátrában, de nem állíthatja a kis dolgokat a nagyok szintjére. A Tátrában is a nagy dolgok nagyon maradnak, hozzáállásunktól függetlenül, de hegymászó tevékenységünk értéke nem csak a tátrai működésünktől függ, hanem attól is, hogy csináljuk, azaz a hegyekhez való viszonyunktól”.

Végezetül marad az a kérdés, hogy hol végződik a tátrai hegymászás? Igen, ott végződik, ahol a sportmászás kezdődik. Az utóbbinak különféle stílusait már pontosan meghatározták és értékelték. Egyes stílusok (pl. a „trad”) a tátrai hegymászás elveihez kötődnek. Mindamellett ha ezek az új (sport- vagy egyéb) szabályokat a régi elvekbe szeretnénk beilleszteni, mindig megmutatkozik, hogy valami nem passzol. Ezért a jelen feldolgozásban ahhoz tartjuk magunkat, hogy a hegymászó utak azok, amelyek a csúcs tövétől a csúcsig vezetnek és a megmászást biztosító vagy a megmászást megkönnyítő mesterséges segédeszközöket a mászás folyamán helyezték el (esetleg részben előbb, a megmászás korábbi kísérletei közben).

A hegymászó eredmények meghatározó paramétere mindenekelőtt az első megmászás és bejárás, tehát a felfedezés, és manapság az út nehézségi fokozata. A hegymászó tevékenység gyakoriságát az ismétlések krónikájában jelezzük.

A krónikában a szokásos topográfiai leírásokon kívül a pontosabb azonosítás kedvéért megadom az útvonal számát, ahogy az megjelenik a legnépszerűbb hegymászó kalauzokban megjelenő pontos útleírásban. Itt a következő rövidítéseket használom: WHP (a W. H. Paryski „Tatry Wysokie” (Magas-Tátra), 1–25 kötet); AP (az A. Puškáš „Vysoké Tatry” (Magas-Tátra), 1-10 kötet; JK (a J. Kiełkowski „Tatry Wysokie” (Magas-Tátra) 1–3 kötet) és WC (a W. Cywiński „Tatry przewodnik szczególowy” (Tátra részletes kalauz), 1–19 kötet).

Az idézetek eleve az első megmászáshoz kötődnek, bár ha ilyent nem találtam az irodalomban, az első ismétlések leírásából merítettem, esetleg megjegyzéseket idéztem. Az idézett leírásokban a hegymászás történelme folyamán megjelenik a szélsőségesen nehéz fokozat. Ennek az az oka, hogy régen szélsőségesen nehéz útnak a kissé nehéz utat (sőt még könnyebbeket is) tekintették, később a meglehetősen nehéz utat stb. Ezenkívül az eredeti leírásokban gyakori az „áthajló mélység, áthajló szakadék” fogalom (általában könnyű vagy kissé nehéz), amelyeket a tátrai csúcsok megmászói gyakran megmásztak, tehát nem túlságosan meggyőző meghatározás.

A szövegeket a korabeli helyesírással közöljük; csak a nyilvánvaló nyomtatási hibákat javítottuk.

A fordításokban igyekeztem megtartani az eredeti nyelv stílusát. Az idézett írásokat úgy választottam, hogy mindenekelőtt a megmászás jellegét és nehézségét tükrözzék. Fordításaimban gyakran – a szöveg jellegét kihangsúlyozva – időnként az eredeti elnevezéseket idézem (szögletes zárójelben), majd a jelenleg használatos lengyel elnevezést, néha a helyesírási változatokat is. A 19. századi vagy még régebbi elnevezések meglephetik az olvasót; azonban ne feledjük, hogy a tátrai elnevezések akkoriban keletkeztek. Némelyik régi német elnevezés fordítása nevetségesnek tűnik, ez azért is meglepő, mert akkoriban a német nyelv viszonylag széles körökben ismert volt, legalábbis a galíciai körökben, amelyekből a tátrai közösség főleg verbuválódott.

Az irodalomjegyzék (és az illusztrációk választása) természetesen válogatás, összefügg a feldolgozás irányával, de utólag a történetek hátterét is megvilágítja. A gazdag magyar nyelvű irodalmat nyelvi nehézségek miatt csak töredékben dolgoztam fel.

Végezetül még egy fogalom, amely szüntelenül jelen van a hegymászás történelmében. Ezt itt, rögtön az elején világítsuk meg, hogy az utolsó kötetig, azaz a 20. század végéig egyértelmű legyen. A „Wielka Encyklopedia Gór i Alpinizmu” (A hegyek és az alpinizmus nagy enciklopédiája) című művem első kötetében megtalálható ez a címszó: klasszikus mászás. Ez olyan mászás, amikor az alpinista kizárólag a terep természetes struktúráját használja, a mászófelszerelése (kötél, karabinerek, szögek stb.) kizárólag biztosításként használatos. Az ilyen mászásnál a mászófelszerelés egyéb használata, pl. egy szög fogásként történő használata, vagy a kötél ingaszerű használata nem fér össze a mászási etikával.

Ez a definíció kifogástalan, nem kell megmagyarázni hogy került oda a szög vagy honnan jött elő az inga kötele. Mindamellett a mászás csak egyik eleme az alpinizmusnak. Ide tartozik még: biztosítás, a mászófelszerelés használatának tudása, tájékozódás a terepen még nehéz időjárási körülmények esetén is, a hegyek veszélyének ismerete, bivakok, megközelítések, lemeneti útvonal és kiszállás az útból, az említett elemekkel összefüggő stratégia, taktika és filozófia. Ezért itt érdemes bővebben szólni a „klasszikus” melléknév történelmi származásáról.

A szótárakban és az enciklopédiákban a „klasszikus” melléknév leggyakrabban a művészettel, a kultúrával, a sporttal (pl. olimpia) hozható összefüggésbe. A klasszikus kultúra századok, sőt évezredek alatt alkotóknak mintaképként szolgált, míg a „klasszikus” melléknév olyan szavaknak szinonimájává vált mint tökéletes, eszményi, példás, mintaszerű, hagyományos. Legújabban az a szó további területen is meghonosodott, többek között a sportban, pl. klasszikus sízés (a skandináv példát követi), klasszikus birkózás (a régi olimpiák szerint), és így az alpinizmusban is. Az utóbbiban leggyakrabban a „klasszikus hegymászás” formában.

A klasszikus hegymászás példája a hegymászás azon módja, ahogy ezt a 19. század második felében művelték (a hegymászás klasszikus kora), majd folytatva 20. század elején, egészen az mai alpinizmusig – azaz az alpinizmus dinamikus fejlődésének korszakában az Alpokban. Ezen időszak legaktívabb (klasszikus) alpinistái közé tartozott (többek között): Horace Walker, Hermann von Barth, Paul Güßfeldt, William Augustus Breevort Coolidge, A. Federic Mummery, a Zsigmondy fivérek, Ludwig Purtscheller, Georg Winkler, Tita Piaz, Paul Preuss és Hans Dülfer, valamint az őket kísérő hegyivezetők.

A Tátrában az alpinizmus klasszikus korszakában a tátrai hegymászásban stagnálás, sőt bizonyos visszafejlődés következett be. Az alpesi alpinizmusnak megfelelő dinamikus fejlődés korszaka (kiváltképp a megmászott utak nehézségi fokozatát nézve) több tucat éves késedelemmel következett be és hasonlít a 20. század első három évtizedében bekövetkezett eredményekre. Nem tévedhetünk nagyon, ha ezen időszak „klasszikusai” közé soroljuk Janusz Chmielowskit, Simon Häberleint, Alfred Martint, Zygmunt Klemensiewiczet, Roman Kordyst, Aleksander Znamięckit, Komarnicki fivéreket, ifj. Władysław Kulczyńskit (a Zamarła-torony déli falának első megmászóját), Mieczysław Świerzet, természetesen Wiesław Stanisławskit és mászótársaikat.

Az a kérdés, hogy a „klasszikusoknak” először az Alpokban, majd a Tátrában kötelezően „klasszikusan” kellett-e mászni? E kérdésre válaszolva gondolataim egyre inkább összekuszálódtak.

Az nem befolyásolt, hogy az alpinisták többsége hegyivezetőkkel mászott, hiszen akkoriban többségük ezt tette (kiváltképp az Alpokban). A hegyivezető leggyakrabban elölmászó volt, rendszerint inkább illuzórikus biztosítással, míg az alpinista felülről volt biztosítva. De ez nem volt szabály. Többször megtörtént, hogy a legnehezebb helyeken a vezetést egy jó alpinista vette át vagy a teljes csapat biztosítás nélkül haladt; időnként sikerült (nem is ritkán) egy-egy szólómászás. A 20. század kezdetén aztán a klasszikusok között elkezdődött a vezető nélküli hegymászás.

A „klasszikus” alpinizmus vagy tátrai hegymászás másik fő szempontja a „mesterséges segédeszközök nélküli mászás”. Ez az alpesi klasszikusok többségének nem létező kérdés volt.

Ennek ellenére voltak közöttük új mászási technikák feltalálói, de extrém puristák is, aki a biztosítást is teljesen kizárták mászás közben.

A Tátrában egészen a 20. század kezdetéig a mesterséges segédeszközök használata nem okozott problémát; mindenütt használták, ahol csak lehetett, kivétel nélkül mindenki – úgy a hegymászók mint a hegyivezetők, és nem is említették ezt a körülményt. A következő két évtized klasszikus utódai, még azok is, akik ideológiai okokból elutasították a mesterséges segédeszközök használatát, a legnehezebb tátrai mászásoknál félretették az ideológiai aggályaikat. Mesterséges segédeszközök segítségével mászták meg pl. a Hegyes-tornyot, a Zamarła-torony déli falát avagy a Ganek-karzat északnyugati falának bal oldali részét.

A „klasszikus” tátrai hegymászás elveit talán legtalálóbban a legnagyobb tátrai klasszikus – Janusz Chmielowski fogalmazta meg: „A hegyekben, ahogy az életben, ha így nem lehet, akkor úgy kell”. Tehát a mesterséges segédeszközök használata gyakran az egyes tátrai eredmények függvénye. A jelen feldolgozásban ezért következetesen elkerülöm az általános és megtévesztő „klasszikus” hegymászás fogalmát, ellenben gyakran a „mesterséges segédeszközök használata nélkül” pontosítást használom majd.

Fordította: dr. Futó Endre

Hirdetés