A szenvedély
kétségtelenül hatalmas kincs. Motivál, értelmet ad az erőfeszítéseinknek, újabb
és újabb kalandokra inspirál, és lehetővé teszi, hogy intenzíven átéljük az izgalmas
pillanatokat. A hegyekhez fűződő szenvedélyt nehéz megérteni olyan embernek,
akit semmilyen érzelmek nem kötnek hozzájuk. Különösen akkor, ha számára úgy
tűnik, a hegyekhez kötődő szenvedély nem egészséges mértékű. Talán azoknak a
legnehezebb megérteni a hegyi sportokhoz fűződő szenvedélyünket, akik szeretnek
minket. A közeli hozzátartozóinknak. Azoknak, akik otthon várják, hogy
szerencsésen hazaérjünk a következő túránkról, miközben minden túra alkalmával
beköltözik a fejükbe egy zavaró gondolat… Minden alkalommal, amikor mi
önfeledten boldogok vagyunk, valaki akaratlanul is nyugtalankodik miattunk.
Alig múltak el az
ünnepek, máris felállunk a családi asztaltól, és megyünk a hegyekbe. De nem
menekülésképpen. Azért, hogy átéljük a következő kalandot, hogy kapcsolatba
kerüljünk a természettel, hogy fentről békében és nyugalomban szemléljük a
világot, és hogy csak a szél hangja visszhangozzon fülünkben. Belekóstolni a
mesék világába, kapcsolatba kerülni az elemekkel. De hogyan lehet ezt
megmagyarázni valakinek, aki a tengerszinten éli az életét? Hogyan magyarázzam
meg, hogy szinte átlépek egy másik dimenzióba, amely lehetővé teszi, hogy előre
nézzek, amely megmutatja a másoktól való távolságunkat, amiben elfelejtjük
azokat a kérdéseket, amelyek korábban fontosnak tűntek.
Emlékszem egy
beszélgetésre a családi asztalnál, amikor megmutattuk az abban az évben megtett
kirándulásokon készült fotókat. Néhányan csodálattal nézték, mások azt
gondolták, hogy egyszer szívesen eljönnének velünk egy túrára, de voltak olyan
hangok is, főleg az idősebbek részéről, hogy miért kell a hegyekbe menni?
Hogyha valami történik, akkor tudni fogjuk, hogy nem éri meg. Hiszen semmi nem pótolhatja
egy szerettünk elvesztését, súlyos sérülését, a stresszt. Miért vállalunk ilyen
kockázatot? Szeressük egymást, nyugodjunk le, élvezzük az életet. Lehet valami
olyan fontos, hogy ezt felülírja? Nagyapám azt mondta: „A háborúban a hegyekben
harcoltam. A csúcsokról néztem a völgyeket, vagy a völgyekből a csúcsokat.
Három éve meghalt a feleségem, amit a mai napig nem tudtam elfogadni. Legyünk
tisztában az élet értékével, nem éri meg kockáztatni.”
„Drága szeretteim, ne
izgassátok fel magatokat. Gondoljatok arra, hetente hány alkalommal megyek
edzésre azért, hogy megfelelő fizikai állapotban induljak a hegyekbe. A
legjobbakat tanultuk tőletek, mindig igyekszünk bölcs döntéseket hozni. A
spontaneitásunk nem felelőtlen spontaneitás, terveinkkel mindig alkalmazkodunk
a feltételekhez. Nem vállalkozunk megoldhatatlan feladatokra. Csak olyan
nehézségeket vállalunk, amelyeket le tudunk küzdeni. Ne izguljatok, hisz a
statisztikák is azt mutatják, hogy a túrázásánál sokkal veszélyesebb pl. a
gépkocsivezetés. Végtére is eddig semmi bajunk nem történt. Balesetek pedig
bárhol történhetnek. Akár otthon is. Nem meghalni megyünk a hegyekbe. Sokáig és
boldogan akarunk élni.”
Eközben a hegymászók
bázisának számító, a Halastó közelében található Szałasiska falán hosszú ideje
látható egy fából készült tábla, az alábbi szöveggel: „Mi értelme, vajon
megéri-e?” Higgyétek el, drága szeretteink, mielőtt fontos döntéseket hozunk,
mindannyian feltesszük magunknak ezt a kérdést. Még akkor is, ha tudjuk, hogy
van értelme. És érdemes.
