2017. február 8., szerda

Nehéz kérdések a családi asztalnál

A szenvedély kétségtelenül hatalmas kincs. Motivál, értelmet ad az erőfeszítéseinknek, újabb és újabb kalandokra inspirál, és lehetővé teszi, hogy intenzíven átéljük az izgalmas pillanatokat. A hegyekhez fűződő szenvedélyt nehéz megérteni olyan embernek, akit semmilyen érzelmek nem kötnek hozzájuk. Különösen akkor, ha számára úgy tűnik, a hegyekhez kötődő szenvedély nem egészséges mértékű. Talán azoknak a legnehezebb megérteni a hegyi sportokhoz fűződő szenvedélyünket, akik szeretnek minket. A közeli hozzátartozóinknak. Azoknak, akik otthon várják, hogy szerencsésen hazaérjünk a következő túránkról, miközben minden túra alkalmával beköltözik a fejükbe egy zavaró gondolat… Minden alkalommal, amikor mi önfeledten boldogok vagyunk, valaki akaratlanul is nyugtalankodik miattunk.
Alig múltak el az ünnepek, máris felállunk a családi asztaltól, és megyünk a hegyekbe. De nem menekülésképpen. Azért, hogy átéljük a következő kalandot, hogy kapcsolatba kerüljünk a természettel, hogy fentről békében és nyugalomban szemléljük a világot, és hogy csak a szél hangja visszhangozzon fülünkben. Belekóstolni a mesék világába, kapcsolatba kerülni az elemekkel. De hogyan lehet ezt megmagyarázni valakinek, aki a tengerszinten éli az életét? Hogyan magyarázzam meg, hogy szinte átlépek egy másik dimenzióba, amely lehetővé teszi, hogy előre nézzek, amely megmutatja a másoktól való távolságunkat, amiben elfelejtjük azokat a kérdéseket, amelyek korábban fontosnak tűntek.

Emlékszem egy beszélgetésre a családi asztalnál, amikor megmutattuk az abban az évben megtett kirándulásokon készült fotókat. Néhányan csodálattal nézték, mások azt gondolták, hogy egyszer szívesen eljönnének velünk egy túrára, de voltak olyan hangok is, főleg az idősebbek részéről, hogy miért kell a hegyekbe menni? Hogyha valami történik, akkor tudni fogjuk, hogy nem éri meg. Hiszen semmi nem pótolhatja egy szerettünk elvesztését, súlyos sérülését, a stresszt. Miért vállalunk ilyen kockázatot? Szeressük egymást, nyugodjunk le, élvezzük az életet. Lehet valami olyan fontos, hogy ezt felülírja? Nagyapám azt mondta: „A háborúban a hegyekben harcoltam. A csúcsokról néztem a völgyeket, vagy a völgyekből a csúcsokat. Három éve meghalt a feleségem, amit a mai napig nem tudtam elfogadni. Legyünk tisztában az élet értékével, nem éri meg kockáztatni.”
„Drága szeretteim, ne izgassátok fel magatokat. Gondoljatok arra, hetente hány alkalommal megyek edzésre azért, hogy megfelelő fizikai állapotban induljak a hegyekbe. A legjobbakat tanultuk tőletek, mindig igyekszünk bölcs döntéseket hozni. A spontaneitásunk nem felelőtlen spontaneitás, terveinkkel mindig alkalmazkodunk a feltételekhez. Nem vállalkozunk megoldhatatlan feladatokra. Csak olyan nehézségeket vállalunk, amelyeket le tudunk küzdeni. Ne izguljatok, hisz a statisztikák is azt mutatják, hogy a túrázásánál sokkal veszélyesebb pl. a gépkocsivezetés. Végtére is eddig semmi bajunk nem történt. Balesetek pedig bárhol történhetnek. Akár otthon is. Nem meghalni megyünk a hegyekbe. Sokáig és boldogan akarunk élni.”
Eközben a hegymászók bázisának számító, a Halastó közelében található Szałasiska falán hosszú ideje látható egy fából készült tábla, az alábbi szöveggel: „Mi értelme, vajon megéri-e?” Higgyétek el, drága szeretteink, mielőtt fontos döntéseket hozunk, mindannyian feltesszük magunknak ezt a kérdést. Még akkor is, ha tudjuk, hogy van értelme. És érdemes.

Forrás és fotó: http://portaltatrzanski.com

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...