2015. szeptember 11., péntek

Kalandozások a Tátrában

Bő egy héttel a Tátra túránk után az ujjbegyeimről szedegetem a bőrdarabkákat, közben élmények kavarognak bennem. Az egyszeri túrázó, és amatőr mászó, a Tátrába merészkedvén sok mindenre felkészül, de arra, hogy a kövek rongyosra fogják koptatni az ujj végeit, arra kevésbé.
Minél magasabbra kapaszkodik fel az ember a hegyvidéken, annál nagyobb a vakfolt, ami a felkészülésen túl, megnehezíti a hegymászó dolgát. Akiben megvan a kellő alázat a hegyekkel szemben, minden túráját azzal kezdi, hogy átolvassa a szükséges szakirodalmat, hogy minimális helyismeretet szerezzen, beszámolókat, útikönyveket böngész, minimum megvásárolja a térképeket, felhívja néhány tapasztaltabb ismerősét, begyűjti a hasznos tanácsokat, készül mentálisan, ráedz, és végül naponta figyelgeti az időjárás változást az arra érdemes oldalakon. Mégis marad egy vakfolt, az ismeretlen és váratlan tényező, ami mindig ott van, és számolni kell azzal, hogy több erőre, több kitartásra lehet szükségünk, mind fizikálisan, mind mentálisan, hogy ezeket a váratlan szeszélyeket elviseljük.

Ehhez a hegymászónak némi önismeretre is szüksége van, tisztában kell lennie azzal, hogy mit bír elviselni, és az úttal kapcsolatos vállalásokat jóval ez alá a szint alá kell belőni. A régi öregek mindig azt mondogatták, hogy a Tátrában 2 fokozattal vissza kell venni abból az erősségből, mint amit az ember egy 1 kötélhosszas sport útban mászik. Több oka is van ennek az intelemnek, de közülük az egyik az ismeretlen tényező. A bivak előtt, egy óriási kövön ücsörögve néztük, ahogy a mentő helikopter megközelíti az Ökör-hát lábát, és leereszt egy hegyi mentőt, majd elindul egy tiszteletkörre, amíg a piros kezeslábasos teszi a dolgát. Mikor a rotor robaja elcsendesült, arról beszélgettünk, hogy milyen kevésnek is kell ahhoz történnie, hogy az ember helikopteren fejezze be a kalandot.
A Menguszfalvi-völgy felé haladva, már jó messziről, valójában már a Csorba-tótól is látható a Simon-torony íve.  A tervünk az volt, hogy bemelegítésnek az Ökör-hát-toronnyal kezdünk, majd másnap megmásszuk a Simon-tornyot is. Hármas erősségű clean utakról beszélünk, azonban a Simon torony tekintélyes penge háta erős kihívást jelent minden amatőr mászó számára.
A torony lengyel és szlovák elnevezése Zabi Kon, a gerinc megmászási módjára utal. A Zabi a Békás-tavak miatt került a névbe, a Kon pedig paripát jelent.  Vizuális típus vagyok, így én is gyakran hasonlítom a hegyeket, hegységeket dolgokhoz, élőlényekhez, de valahogy mindig mást látok bennük, mint amit a papírforma szerint kellene. A Békás-tavak völgykatlana egy kis sziklaszirtről kapta a nevét, ami egy békára hasonlított a vízben, még abban az időben, amikor egy nagy tó volt a több kicsi helyén.
 
Hogy sokáig miért nem mászták meg a Simon-tornyot, azt hiszem sejtem. Amikor a beszállóba ereszkedés előtt várakoztunk, és a cipőm orra előtt elnyomott cigi csikkeket számolgattam, majd felnéztem a csúcsra, majdnem biztos voltam benne, hogy ezt sokáig meg sem próbálták. No de az izgalmak előtt visszakanyarodnék első kihívásunkra, a bivak keresésre.
A teljes cikk az odakint.blog.hu oldalon olvasható!

Forrás és fotók: http://odakintblog.blog.hu

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...