- Odasüss! Ott fut két zerge! - bődült el életem párja. Ijedtemben majd' leestem a Fátyol-vízesés mellől.
- Én nem látom! Hol? - nyifogtam azon a fisztulás hangon, mely a szlovák vízesések mellől leesni készülő feleségek sajátja.
A szemközti hegyoldalon mintha két kis barna bolha pattogott volna. Rettentő sebességgel haladtak lefelé a meredélyen, mint akik igen szomjasak. Aztán megtorpantak, mint akik rájöttek, hogy a patakvölgy tele van idétlen turistákkal.
- Odasüss! Ott fut két marha - jegyezte meg a nagyobbik zerge.
- Mit csinálnak? Mit lóbál az ott az arca előtt? - kérdezte a párja egy harapásnyi fű mögül.
- Tudom is én... hibbant turisták. Várjunk kicsit, majd továbbmennek.
- Most hová rohansz? - lihegtem Misi nyomában.
- Add a fotógépet... gyorsan! Mérd be, bírja-e a zoom!
Kicsit (nagyon) kockásodott a kép, de kivehető volt az állatok gyönyörű fehér nyaka, büszke fejtartása. Ilyen izgalmat utoljára akkor éreztünk, mikor felfedeztük panelbaglyainkat! Az eltunyult városiaknak minden vad új...
- Hegyek Ura! Ezek sose láttak még élő állatot? - mérgelődött a nagy zerge.
- Tipikus városi ceprek - sóhajtott a másik. (Tátrai szlengben ceper = szájtáti turista.)
A napfény ekkor döntött úgy, hogy elhagyja e bájos élőképet. Aranyszínét ragyogtatva kúszott fel az ormok felé, költői szépségén minden érző lélek elmerengett...
- No helyes. Ha megy a nap, mennek az emberek is - summázta a zerge. - Gyere, Zizi, mehetünk inni.
- A csudába! Nincs elég fény, nagyon szemcsések lesznek a fotók - mondta Misi. - No, gyere, cica... Úgyse jönnek lejjebb, míg itt vagyunk.
De szeme csillogása elárulta, hogy örült a találkozásnak még ilyen távolságból is.
- Szasztok, zergék! - integettem a szépséges antilopfélék felé, ahogy kiballagtunk a völgyből. Felerősödött a patak zúgása, már nem hallottam a gondolataikat.
Egyébként csodásakat túráztunk és remek volt az idő, és ide lehet kattintani a többi képért. A Tátra visszavárja kíváncsi cepreit! :-)
