A Lomnici-csoport. Dr. Tóth István felvétele. |
Halványodóban már a nyárnak
emlékei, végigszántott rajtuk hideg kezével a feledés; széthordta már az őszi
szél a tar fáknak aranysárga ékét, melynek minden hervatag leveléhez egykor
reményt és Ígéretet fűzött a virágfakadás. S mi elsirattuk a természet lassú
sorvadását, szenvedéséről halk elegiát dalol a borongós bánatos őszutó.
Egyhangúan szürke, novemberi
napok járják; erdőn-mezőn kiült a téli halálnak látogató jegye: a dér. A ködös
ősznek sivár melancholiája ránehezedett a poprádi síkra és unalmas
egyhangúsággal szitál az őszi eső.
Oly szomorúan, elhagyottan áll
most a Tátra, felhőben és ködben; mélyen nyúlnak alá ködmönének tépett
foszlányai, elfonódnak a fenyvesek koronái közé. De ott a magasban, felhők
mögött őszi hervadás, haldoklás idején új, tiszta világ születik; őszi
fergetegnek harcai közben fehér pelyhekben hull alá az égnek könnye és a Tátra
viharszántott ormaira leszállt már a hosszú álom, az első téli hó.
Hetek múlnak, hetek jönnek. Újra
felhőkbe borul a mennybolt, ismét ködbe száll a téli Tátra, letűnik a kék égnek
határáról a magasba törő fehér álomkép; szállingózó hópelyhekkel lejjebb száll
a temetői csend, lejjebb száll a magasságokból a síkra a féli álom.
Karácsonyfadíszt ölt a fenyves, bevonja a mindenséget — kopár rögöt,
termőföldet, virágágyat, sírdombot egyaránt a mindent kiegyenlítő, kibékítő
szemfedél és nemsokára a szepesi városkáknak jégvirággal befont ablakán is
bekopogtat halkan a csendes, meseszerű tél. És ekkor az ősz Gerlachfalvinak
tündöklő koronájától, le a Poprádnak jégpáncélt nyögő árjáig minden, — minden
fehér lesz és halott.
Ilyenkor' nyári örömök multán,
midőn hegyeinknek fekete homlokára az örökkévalóság és titokzatosság fehér
fátyla borul, újból elvágyom hozzád Tátra! Megjelentél szemeim előtt fehér
köntösödben, magasra törve az azúrkék égbe, szeplőtlen álomország.
Szép vagy téli Tátra, oly
csodaszép! Mintha a felhőkárpit mögött újra kezdte volna a teremtés művét az
Alkotó, lényéből újra rálehelte a bércre a halhatatlanság, az örökkévalóság
bélyegét és ismét odahelyezte, mint földöntúli tiszta képet az álmok világába.
Úgy állsz ott Tátra, fehéren,
mint tiszta szent templom, melyből viharkorbácsok kiverték az avatatlant és
most megnyitottad szentélyedet azoknak, kik Téged igazán szeretnek; kik
felveszik szeszélyeiddel, hatalmaddal a küzdelmet, mert szeretnek. Én is útnak
indulok, elzarándokolni, imádkozni ebbe az eszményien tiszta templomba —
fehér ünnepekre.
Forrás: Turistaság és Alpinizmus I. évfolyam, 1910-1911.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése