2013. augusztus 3., szombat

10 évvel ezelőtt találta meg Bácskai Gusztáv a millenniumi emlékmű ma ismert második töredékét

Az emlékműtöredék kb. 50 m-re a megtalálás helyétől
10 évvel ezelőtt, 2003. augusztus 7-én találta meg a Magas-Tátra és a Kárpátok legmagasabb csúcsán 1896-ban felállított millenniumi emléktábla második ma ismert darabját Bácskai Gusztáv hegymászó barátom. E kerek évforduló kapcsán ismét közreadom Guszti leírását a megtalálás körülményeiről. Ez az írás már olvasható volt a www.magas-tatra.info honlap indulásának első heteiben is, akkor azonban a honlap a mainál jóval kisebb látogatottsággal büszkélkedhetett. Így talán nem tévedek nagyot, ha úgy gondolom, Guszti érzékletes leírása az oldal mai látogatóinak, legalábbis a nagyobb részének újdonság, és remélhetőleg érdekes olvasmány lesz.
„Két fekete kődarab fekszik az asztalon, felszínük csillogóan sima, rajtuk felirat. Valaha összetartoztak, de történelmünk egyik vihara szétszakította és 83 esztendei elválásra ítélte őket. Ákos óvatos mozdulattal megérinti és összetolja a darabokat. Alig hiszünk a szemünknek: a valaha elszakított részek tökéletes illeszkedéssel egymásra találnak.

Előzmények

Akár a Honfoglalással is kezdődhetne a történet, ami egy időugrással 1896-ban, az ezeréves évforduló megünneplésével folytatódik. Ekkor állíttatta fel Egenhoffer Teréz, a XIX-XX. század fordulójának kiemelkedő hegymászónője Magyarország legmagasabb pontján, a Gerlachfalvi-csúcson a Millenniumi Emlékművet. A fekete dioritból készült, 146 kg tömegű emlékművet a Mátyás-templomban szentelték fel, és Egenhoffer Teréz, valamint Galkó József hegyivezető irányításával szállították fel a csúcsra 1896. június 16-17-én. Szövege az alábbi volt:

A MAGYAR NEMZET
HONALAPITÁSÁNAK
EZREDIK
ÉVFORDULÓJA EMLÉKÉRE
ELSŐ FERENCZ JÓZSEF
BÖLCS URALKODÁSA 48 ÉVÉBEN
1896
IME A LEGMAGASABB OLTÁR
EZREDÉVES HAZÁNKBAN
UJ EZERESZTENDŐT KÉR AZ
EGEKTÖL IMÁNK.
Magyarországi Kárpát egyesület.

Az emlékművet 1920-ban feltehetően cseh katonák felrobbantották. Egyes darabjait magyar hegymászók a Wala-szakadékban találták meg. Ezek 1930-ban a felkai Tátra-múzeumba kerültek, ahonnan rövidesen eltűntek. Grósz Alfréd évekig kutatott a Gerlachfalvi-csúcson a Millenniumi Emlékmű után, míg végre siker koronázta fáradozását és megtalálta a diorittömb egy feliratos darabját. Ezt évekig rejtegette, majd eljuttatta Komarnicki Gyulához, aki továbbította Tálos Zoltánnak, ő pedig Neidenbach Ákosnak adta át. Az utóbbi években elérhetővé vált publikációk megmozgatták a képzelőerőmet. Lehet, hogy az emlékmű darabjai még mindig a hegyen hányódnak? Ismerőseim közül csak Futó Endre tartotta valószínűnek a dolgot. Ezen indíttatással több hónapi tervezgetés után 2003. augusztus elején költöztem fel a hegyre, néhány napos remeteséget vállalva, barátaim szemében ugyanis nem izzott fel a kalandvágy, amikor a "hegyi guberálás" kihívására célozgattam.

A Millenniumi emlékmű felszentelés előtt, a Mátyás-templomban
A hegyen

2003.08.04. Hétfő
Délután 4 óra, Csobánka. Neidenbach Ákosnál megnézem a Millenniumi Emlékmű több fotóját és a Grósz Alfréd által megtalált töredéket. Ákos tanácsokat ad a kereséshez. 17-kor indulok, 20:50-re Batizfalván vagyok. Jó lenne megtalálni Adriányi-Borcsányi Jolán sírját, a születési éve ugyanis bizonytalan a hegymászás irodalmában. Az illető hölgy 1902-ben első megmászója volt a később róla elnevezett Jolán-csúcsnak. Reménytelen, a sötétben már hiába keresem a temetőt. A falu elején, a tábla előtt kb. 100 méterrel fejlámpafénynél még kibetűzöm a kőfeszület magyar nyelvű feliratát, mely szerint a helyi tanító állíttatta 1908-ban.

2003.08.05. Kedd
Erős lélekjelenlétem és csekély szlováktudásom megóv a megdöbbenéstől, amikor rájövök, hogy a temető a Cintorinska ulica végén van. Mindjárt a bejárattal szemközti sír 1887-ből származó magyar felirattal üdvözöl. Reggel 7-től 9-ig átnézem a sírokat. Nagyon kevés a magyar utalás, Adriányi Jolánnak semmi nyoma. A 1930-as évek sírjai a temető jobb hátsó részén vannak. Bolyongásom feltűnik egy kedves, idős nőnek. Keveset magyarul is tud. A férje (Ondrej Pastrnák) a temetőgondnok, vagy valami hasonló, nem tudja pontosan kifejezni. Tisztázzuk, hogy távoli rokonomat keresem. Hívja a férjét, de ő sem találja a sírt. Közeli házukban kávé mellett kiderül, hogy a matrikulában benne lehetnek a születési, elhalálozási adatok, de az illetékes pap szabadságon van, egy hét múlva jön vissza. Emellett elképzelhetőnek tartják, hogy a vasút dolgozóit Poprád-Veľkán (Felka) temették el. Megegyezünk az egy héttel későbbi találkozásban.
12-kor a Hosszú-tó fölötti völgyteraszon ebédelek. Lázas izgalmamban a kocsiban felejtettem az Ákos által javasolt munkáskesztyűt. Hágóvas nincs nálam, jégcsákány viszont van. Jól jöhet a kapirgálásnál. Az emlékmű darabjait a hegy nyugati oldalán találták, én mégis ellenkező oldalon kezdem a keresést, mert egy másik rejtély is megragadott. Teschler Imre szepességi hegymászó 1919. augusztus 12-én egyedül indult a Martin-útra, de hóvihar tört ki és soha nem tért vissza. A mentőcsapat a jégcsákány nyomait egészen a Tetmajer-horhosig tudta követni. Két évvel később egy szemtanú a Gerlachfalvi-oromrésből a felkai oldalra ködös időben leereszkedve útközben egy csontvázat látott, amit viszont a másnap elindult keresők nem találtak. Akkori vélekedés szerint Teschler Imre lehetett. Az erre vonatkozó adatok egybevetése után azonban nem tartom kizártnak, hogy egy másik eltűnt, Mahler Oszkár volt az illető, akit 1910. október 23-án láttak utoljára, és maradványait 1921 aug. 29-én találták meg a Darmstädter-út beszállásától 50 m-re. Mindenesetre Teschler Imrét valószínűleg a felkai oldalon kell keresni. 12:50 és 14:10 között pásztázó mozgással átfésülöm a Karcsmar-folyosótól északra a keleti oldal alját. A Darmstädter-út beszállása alatt mintegy 200 méterrel kis kőhalomba tűzve intő jelként művirágok piroslanak. Kicsit felmászok a bevágásokba is, hogy az alsóbb teraszokra belássak. A szokásos kötélgyűrű maradványok mellett egy teljes Stubai-schling a legértékesebb fogás. A körbejárás visszaútján a faltól távolabb haladok, a fal alatti törmelékmező teljes felszínét átvizsgálva. Az átvizsgálás "felbontási pontosságát" nagyjából 5 cm-re becsülöm, tehát a felszíntől elütő 5 cm-es tárgyakat jó eséllyel észreveszem. A bemelegítő kör után eldugom a tartalékélelmet. Barátom SMS-e szerint holnap este meg kell szakítanom a kutatást a régóta esedékes Óriási-beszögellés megmászása miatt, ezért csak egynapi ennivalót csomagolok a Gerlachra. 14:40-kor beszállás a Darmstädter útba. A gyönyörű idő ellenére óvatos vagyok, nem szeretnék magam is keresés céljává válni. A fal középső, nagy törmelékteraszán ismét letanyázok. Teschler Imre feltehetően jól ismerte a hegyet, és megpróbálhatott itt lejönni. A fal alsó része tekintélyes labirintus benyomását kelti, hóviharban én bizony le nem mernék itt mászni. Először a Hátsó-Gerlach esésvonala alatti gerincre megyek ki több ponton, eleinte lefelé, majd fel. Körbejárva visszajutok a hátizsákhoz. Most ellenkező irányba megyek. Itt is sok az alkalmas felület lezuhanó tárgyak gyűjtésére, de semmi eredmény. Ne tétovázz magyar, fel a Kienast-padra! Jobb híján így nevezem a keleti oldalt ferdén kettéhasító jellegzetes törmelékpadot, ami nagyjából a Gerlachfalvi-próbától a Hátsó-Gerlach közeléig terjed, kettészelve még a Karcsmar-folyosót is. Már erősen aggódom az elméletem és látásom tisztasága miatt, amikor végre megvan! Csakhogy nem ezt kerestem. A Kienast-padon, a csúcs esésvonalában lezuhant alumínium emléktábla: "JOHANNES ACKERMANN  HEINZ ACKERMANN  PENIG-DDR  JULI 1972". Vajon milyen tragédia emléke lehet? Beteszem a zsákomba, itt ledobva ne maradjon. A Kienast-pad kiváló gyűjtőhelye a lehulló tárgyaknak, ezért felmegyek rajta a Tetmajer-horhos esésvonaláig. Kiábrándító eredmény: egy hexagonális ék. Ellenkező irányban haladva át a Kienast-úthoz. Este 8 óra, hamarosan sötétedik. A pad fölött 50 méterrel egy kis fűpárkányon bivakolok. Barátom SMS-e jön meg: csak pénteken érkezik. Jó hír, nem kell megszakítanom a kutatást, csupán az egy napra tervezett ennivalót leszek kénytelen roppantul takarékosan adagolni. Önsajnálatom az egekbe szökik: nehéz a remeték élete.

2003.08.06. Szerda
Nem ideális az alvóhely, lábam gyakran lecsúszik a kötélgyűrűn lógó hátizsákról. 5-kor kelés, 6-kor indulás. Ez az út közel van a Gerlachfalvi-oromrés esésvonalához, itt jó eséllyel beleütközhetek az egykori szemtanú által látott csontvázba. Könnyű a mászás, alaposan megnézek mindent útközben, de az oromrésig semmi eredmény. Teschler Imréről egyelőre le kell mondanom. A csúcsot, és a dobáspróbát lekéstem. A hegyen már élénk a mozgás, több csoport tart felfelé, és néhányan a főcsúcsot is elérték. Felébred bennem a kis kíváncsi, ha már itt vagyok, pár perc kitérővel felugrok a Gerlachfalvi-őrtoronyra is. Közeledő csoport hangját hallva villámgyorsan eltemetem a matracot, éjszakázásom nyilvánvaló bizonyítékát. A főcsúcson tétován szemlélődök, nem merem felkelteni a vezetős partik figyelmét. Egyikük így is megkérdi, merre akarok lemenni. Se angolt, se németet nem beszél, így könnyen játszom az értetlent. Egy tudósabb társa segítségével végül lezajlik némi információcsere, szerencsére ezzel beéri. Az új csúcskeresztet felirata szerint 1997-ben helyezték el, alatta kb. 2 méterrel egy tábla nyoma látszik. Talán a kisebbik millenniumi emléktábláé, amit 1900-ban lengyel hegyivezetők dobtak le ?
A Millenniumi Emlékmű eltávolításának körülményei nem egyértelműek, az alábbiakat tudom:
1) 1920. július utolsó hetében Csizák Pál hegyivezető jelentette, hogy a diorittáblát összetörve találta. Pontosan hol, hány darabban?
2) 1920. augusztus 9-én Schwicker Richárd és Egerváry Jenő hegymászók a Tetmajer-horhosból a Batizfalvi-völgybe lehúzódó szakadékban (Wala-szakadék) ráakadtak a tábla egy darabjára, de azt lehozni nem tudták. Tehát csak EGYETLEN darabra, de az túl nagy volt.
3) Egenhoffer Teréz írja: Lelkes magyar turisták megtalálták darabjait a völgy mélyén. Vajon hány darabot találtak meg akkoriban?
4) Grósz Alfréd többévi kutatás után megtalálta a diorittömb egy feliratos darabját. Ez legalább megvan, de vajon pontosan hol talált rá Alfréd bácsi?

Mivel a Wala-szakadék az egyetlen biztosan említett pont, ennek irányát tekintem fő keresési iránynak. A csúcs alól a Wala-szakadék felé egy tágas, 130-140 méter mély, törmelékes oldal néz, amely lefelé tölcsérszerűen szűkül. Ideális gyűjtőhelye minden leeső tárgynak. Gondos pásztázással átnézem ezt a területet. Megvannak a jugoszlávok által itt hagyott konzervdobozok, a feltehetően nagyon mérgező elemmaradványok, az 1997-ben nyugalmazott csúcsjelző vasrúd, egy vélhetően korábbi csúcsjelző vastábla, rögzítőcsavarok, és még ezernyi kacat, de emléktábla egy darab se. Nincs eredmény a kísérő szakadékokban, és az ezeket összekötő hegyoldalban sem. A tölcsér kifolyása 75 m-es fallal törik le a következő teraszhoz. Ereszkedek rajta 50 métert, többet nem merek, mert a vízfolyáson esetleg nehéz lenne visszamászni. Érdekes alakú sziklaszög az egyetlen zsákmány. Visszamászva a csúcsgerincre, beereszkedek a keleti falnak a csúcs alatti első 50 méterébe. Itt is nagy reménnyel, eredménytelenül keresek. 16 óra, kezdek aggódni az eddigi elgondolásom miatt, mert a legesélyesebbnek vélt területeket már átnéztem. Végre nyugalom honol a hegyen, ezt kihasználva ledobok a csúcsról egy méretes kődarabot a Wala-szakadék felé. Az eredmény teljesen meglep: a kődarab, ahelyett, hogy megállna az eddig átfésült törmelékterepen, vígan átpattog a tölcsér nyílásán, és hosszú dübörgéssel nagyjából a Wala-szakadék aljában végzi. Lelkiismeretemet megnyugtatja, hogy nem hallok utána segélykiáltásokat. Eszerint hibás volt az elképzelés, mely szerint a csúcs környezetét kell átkutatni. Elindulok a Batizfalvi-főszakadékban, de nem kapkodom el, átfésülöm a menetirány szerint jobbról kísérő két kisebb szakadékot is. Legalább a márványtáblát jó lenne megtalálni. Hamarosan ez a remény is elszáll, lent vagyok a völgyben. Feltaposok a felső teraszra, útközben megtévesztő mozgásiránnyal, hogy lerázzam a mögöttem gyanakodva figyelő vezetős csoportot. A felső terasz takarásában éles kanyarral a bivakhoz tartva, még vizet veszek egy vízfolyásból, majd elsüllyedek az egyik kényelmes bivakban.

2003.08.07. Csütörtök
Itt sokkal jobban esik az alvás. Reggeli: utolsó szelet puffasztott rizs, két kocka csokoládéval. Maradt még további két kocka, és kevés tejsűrítmény. Italom viszont bőven. 8:15-kor indulok, átfésülöm a Wala-szakadék kifolyási körzetét. Ide érdemes lenne később visszajönni, a tavaszi olvadások 2 m mély patakmedre megérne egy törmelékbolygatásos kutatást. Fel a Wala-szakadékban. Az alsó részt rendkívüli gondossággal guberálom át. Keresésem hatékonyságát megnyugtatóan jelzi az eldugott helyen talált II. világháborús töltényhüvely. Nem kézifegyverből került ide, az 1944 okt. 9-10-én lezuhant szovjet-cseh repülőgép roncsa párszáz méterre a Hátsó-Gerlach oldalában csillog. 11-re a főcsúcs esésvonala fölé jutok. A rend kedvéért felmegyek egészen a Tetmajer-horhosig, majd onnan a Hátsó-Gerlachra (11:45). Ez már nem része a keresésnek, hanem csak sport. Nem ritkán ráduplázok a kalauzidőre, de most 6 perc alatt teszem meg a horhosból a kalauz szerint 15 perces utat. Vissza a Wala-szakadék alsó részébe. Bemászok a csúcs esésvonalába, ahol még 2 törmeléktérség vár rám. Az eleje kb. II-es terep, de nem merek kötélbiztosítás nélkül mászni, zavar a földig esés lehetősége. Az első teraszon lefelé tartva átnézem a vízfolyás mentét, majd felfelé indulok. A vízfolyás túloldalán eláll a lélegzetem: nemes egyszerűséggel ott hever az, amit keresek! Írással felfelé néz, kb. 30 fok meredekségű, érintetlen, kissé mohás, stabil lejtőn. Eufória tör rám, minden addigi fájdalmam, fáradtságom elmúlik. Ha nem hagyom az előző standban a videokamerát, biztosan lefilmezem az eredeti helyzetet, így azonban leírhatatlan lelkiállapotban felkapom a dioritdarabot. Artikulálatlan hálafohászok sűrű raja száll az ég felé. A felirattöredék jól kivehető: ELSŐ...BÖLC.
Amint magamhoz térek, átkutatom a környezetet. Egyetlen mesterséges tárgy egy 12 cm hosszú, 2 cm átmérőjű alumíniumcső. Ha tűzszerész lennék, talán megállapítanám, hogy robbantószerkezet. De nincs rajta robbanásra utaló sérülés, inkább jelzőrakéta lehetett. Lefilmezem a darabot a megtalálási hely fölött 1 méterrel, SMS-eket küldök, majd felmegyek az utolsó teraszra, amit a tegnapi ereszkedéssel 25 méterre közelítettem meg. A logikus felmászás vonalán víz csorog, de anélkül is III-as lenne az út. Gondos kötélbiztosítással felóvakodok. A tegnapi kődobás intelmeként leginkább kőhullástól kell tartanom. Alapos vizsgálat, semmi találat. A lezuhanó tárgynak itt két lehetősége van:
1) A térség fölé pár méterrel emelkedő borda betereli a Wala-szakadék felé. Ezt már átnéztem.
2) Ha elég nagy a felpattanási lendülete, átugorja a bordát, és egy mellékszakadékba jut.
Nem akarok félmunkát, megvizsgálom a 2. lehetőséget is. A szakadék hamarosan nehezen járhatóvá válik, visszafordulok. Ez lesz a későbbi kutatási terület. Lemenetben még egy kísérő oldalt vizsgálok át, majd újból átmozgatom a felszínt a megtalálás környezetében. Végül kis kőhalomba tűzött fakaróval jelölöm a dioritdarab helyét. Akárki jön ide, legyen ennyivel könnyebb a dolga. 18-ra ismét a bivaknál vagyok. Összepakolás, 18:15-kor indulás. 18:50-re Batizfalvi-tó, 19:35-re Sziléziai-ház. Egyelőre nincs szállás, tele a ház a (hálistennek feltámasztott) Magyar Kárpátegyesület túrázóival, de számomra már az éttermi vacsora is életmentő. Betelepszem két magyar (Doki és Csaszi) mellé, jókat beszélgetünk. Aznap voltak vezetővel a Gerlachon. Doki történész, azonnal átérzi a megtalált emlékmű jelentőségét. Az étterem zárása után végre szobát kapok.

2003.08.08. Péntek
Komoly aggodalommal dugom el kincsemet a völgyben, hogy teher nélkül mehessek fel a Felkai-völgybe az otthagyott dolgaimért. A Hosszú-tó fölötti rejtek nem bizonyul tökéletesnek, élelmes mormoták vagy cickányok kirágták a müzlis-zacskómat. Még feltaposok egy törmelékpadon a Hátsó-Gerlach alá, de komolyan kutatni nincs időm, délután találkozóm van Tátralomnicon. A maradék bőrt le kell koptatnom a kezemről, vár ránk az Óriási-beszögellés és a Villa-gerinc. Irgalmatlanul nehéz zsákkal jutok le Tátraszéplakra, az utólagos mérés 6,68 kg-nak mutatja a diorittöredéket.”


Milleniumi emléktábla - további kutatások a Gerlachfalvi-csúcson

Az emlékmű megtalálta darabja ismét
a Gerlachfalvi-csúcson
A milleniumi emléktábladarab 2003-as megtalálásakor úgy éreztem, még nincs befejezve a történet, könnyen lehetnek további darabok a hegyen. Ráadásul kiderült, hogy a Neidenbach Ákos által őrzött másik darabbal pontosan összeillik az újabb, tehát a megtalálás helye valószínűleg közel van a Grósz Alfréd által megtalált töredék helyéhez. Grósz Alfrédnak két útja is vezet a Gerlachfalvi-csúcs nyugati oldalán, és a 2003-as találat ezen utak közelében volt. Feltehetően ő is itt bukkant rá a tábladarabra az 1920-as években, tehát itt érdemes tovább keresni.

Emellett szerettem volna a Karcsmar-folyosót is átkutatni, ugyanis 1919-ben itt szenvedett balesetet Teschler Imre iglói hegymászó. Kettős okom is volt tehát újból "átkutatni" a hegyet. Emiatt 2004-ben átvizsgáltam azt a szakadékot, ami előző évben az emléktábla keresésekor kimaradt. Sokat reméltem tőle, mert ez nagyon közel vezet Grósz Alfréd útjához. De nem volt szerencsém. Talán egy nagyon alapos átvizsgálás, esetleg törmelékbolygatással és a rejtett hasadékok megnézésével hozhatna még eredményt.

A Duna TV-n látható „Hazajáró” című turisztikai magazinműsor szervezésében a műsor 2012-es, második évadja nyitó adásának felvételei során 2012 szeptemberében egy megemlékező túrát tettünk a Gerlachfalvi-csúcsra. Ennek keretében a hátizsákomban felvittem a csúcsra az emléktábla megtalált darabját, illetve a műsorban röviden összefoglalva elmondtam az eredeti emléktábla felállításának, a csúcsra történő felszállításának történetét. Ezzel, valamint a túráról készült filmmel a Hazajáró stábjával együtt jelképesen a nyilvánosság előtt is megemlékeztünk a történelmi haza legmagasabb pontjáról, illetve az ott felállított emléktábláról.


Nyitott kérdés még a meglévő tábladarabok megnyugtató elhelyezése. Amíg Neidenbach Ákos szívós munkával gyűjtötte a hegymászással kapcsolatos emlékeket, addig mindez nála volt a legbiztosabb helyen. Azonban 2005-ben kénytelen volt abbahagyni ezt a munkát, nagyrészt felszámolta a gyűjteményét, és a töredéket visszaadta nekem. Remélhetőleg egyszer egy megfelelő múzeumban otthonra talál, több hegymászástörténeti emlékkel együtt.

Lejegyezte: Bácskai Gusztáv

3 megjegyzés:

  1. Részlet készülő könyvemből:

    GRÓSZ ALFRÉD (Késmárk, 1885. augusztus 25. – Késmárk, 1973. március 1.) tanár, hegymászó, Tátra-kutató.
    Édesapja, Grósz Ernő (1833–1900) a késmárki líceum igazgatója volt. Fia 1903-ban itt végezte el a gimnáziumot, majd a Kassai Mezőgazdasági Akadémia és az eperjesi Jogi Akadémia hallgatója lett, miközben tokaji szőlészetükben gazdálkodott. Hogy középiskolai tanár lehessen, 1911-ben testnevelés tanári szakképesítést szerzett Budapesten. Az I. világháborúig a jászberényi gimnázium tanára volt. Végigharcolta a világháborút, majd Jászberényben folytatta a tanári munkát, de 1919-ben visszaköltözött szülővárosába, ahol 2 évig könyvelő volt a helyi hímző gyárban. 1922–1944 között a késmárki német líceumban testnevelő tanárként dolgozott. 1945–1947-ben az iglói, 1947–1949-ben a késmárki szlovák gimnáziumban tanított, majd nyugalomba vonult. Az egyik legjelesebb tátrai hegymászó volt, aki számos csúcsot elsőként mászott meg, de diákjait és a távolabbról érkezett hegymászókat is gyakran elkísért egy-egy túrára. Rokfalusy Lajos (Lőcse, 1887. október 24. – Salgótarján, 1974. április 27.) tanítóval és Kregczy Tibold építészmérnökkel alkották a híres Szepesi triót, amely számos közös sziklamászást hajtott végre. Rendszeresen tartott hegyimentő kiképzéseket, előadásokat, emellett számos fényképen is megörökítette a Tátra szépségeit, a tátrai turizmus történetéről cikkeket közölt a Turistaság és Alpinizmus, a Turisták Lapja c. magyar, valamint különböző német lapokban. Írásai megjelentek a Magyarországi Kárpátegyesület évkönyveiben is, emellett megrendelésre több könyvet írt, ezek egy része azonban kéziratban maradt (pl.: Adatok a sífutás történelmi fejlődéséhez Szlovákiában, 1955; A késmárki tűzoltóság története, A cipszer orvosegyesület története – Tóth Lászlóval). Stuttgartban 1961-ben jelent meg A Magas-Tátra. A Magyarországi Kárpátegyesület története, Münchenben 1971-ben adták ki A Magas-Tátra mondái c. művét.
    Lacza Tihamér tudomány- és művelődéstörténész, Pozsony

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Tihamér!
      Köszönöm a részletes kiegészítést, megkérhetlek, hogy jelentkezz a honlapon található elérhetőségemen, szeretném veled felvenni a kapcsolatot.
      Köszönettel: Tátraturista

      Törlés
  2. Hatalmas egyéni munka - szerintem csak az érti igazán aki hegymászóként tudja mi mindent lehetett volna ehelyett csinálni (nyilván egyénibb érdekből :) a jó időjárású Magas-Tátrában. Gratulálok!

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...