Idén nálunk, nagy bánatunkra, csak egyetlen napig volt tél. Elhatároztuk, hogy – mint a mesében – ha már ő nem jön mifelénk, elmegyünk utána. A februárra időzített tavaszi szünetben (micsoda oximoron!) Poprádra vonatoztunk, mert az időjárás-jelentések alapján úgy láttuk, arrafelé még nem ismeretlen fogalom a hó és a jég.
Poprádot a Magas-Tátra kapujaként emlegetik az útikönyvek. Valóban találó megállapítás. Kiszáll az ember a vonatból a felüljárókkal gazdagon ellátott állomáson, aztán szinte karnyújtásnyira ott az óriási, behavazott hegytömeg. Hogy a várost mégsem csak így raktározzuk majd el az emlékezetünkben, arról a szállásunk is tehet. A szocializmus építése közben a poprádiak számos szállodát is emeltek, amelyek mára, bizony, felújításra szorulnak. A mi háromcsillagosunkban kicserélték a lifteket, bútorokat, bejárati ajtókat, szőnyegeket. Minden másra – ablakok, fürdőszoba, vécé – akkurátusan ráragasztottak egy-egy matricát, miszerint a közeljövőben tervezik a rekonstrukciójukat. Mi jobban örültünk volna, ha a tájékoztató szöveg, vagyis az ígéretek helyett a tettek eredményét látjuk.
De nézzük a dolog jó oldalát: a négy nap alatt egyszer sem maradt a kezünkben az ablakkilincs vagy maga az ablak, és cseperedő gyermekeink is kaphattak némi képes ízelítőt a szocialista realizmus lakáskultúrájából.
Sajnos a poprád-óvárosi részt már „megrekonstruálták”. Állnak még az orsó alakú főtér történelmi épületei, de a két templomon és a harangtornyon kívül valamennyivel csúnyán elbántak: ráépítettek egy-két emeletet, megváltoztatták az eredeti homlokzatokat. Ennyi ízléstelen, sőt ocsmány kirakatot, üzletportált még nem láttam egy helyen. Minden négyzetcentimétert beépítettek: telepakolták kávézóval vagy a karácsonyi vásári házikókra hasonlító üzletekkel.
Azért akad ellenpélda is: a közelmúltban újították fel az 1912-ben üzembe helyezett villanytelep központi épületét, amely elsősorban a tátrai villamos vasút számára termelt áramot. A szemet gyönyörködtető ipari műemlék új funkciót kapott, galériaként működik.
