Hensch Aladár – A Tátra

1895-ben Szepesszombatban született Hensch Aladár (1895-1972) hegymászó és síversenyző, a Magyar Sí Szövetség örökös tagja. Az I. világháború után Budapestre költözött, és hamarosan bekapcsolódott a síszövetség munkájába, melynek 1934-ben főtitkára, 1938-1940-ben pedig alelnöke volt. A szövetség nemzetközi tekintélye a harmincas években igen magas szintre emelkedett, ezt nem kis mértékben az ő kitűnő diplomáciai érzékének, szeretetreméltó személyének, kitűnő nemzetközi összeköttetéseinek köszönhetjük. Akkoriban "a magyar sísport külügyminiszterének" nevezték. Dolgozott a Magyar Turista Szövetségben, és emellett élénk irodalmi tevékenységet is kifejtett. Sok cikke jelent meg az Alpokban végzett sí-, gyalog- és hegymászótúráiról a Turistaság és Alpinizmus és a Turisták Lapja évfolyamaiban. Különösen a Magas-Tátráról jelent meg sok útleírása, igazi költői lendülettel, szívből jövő gazdagsággal csak az ő forrón szeretett Tátrájáról tudott írni. Kiváló fotóművész volt, aki azonban csak szeretett hegyeit fényképezte. Képeit a magyar szaklapokon kívül a külföldiek is sokszor közölték. Az alábbiakban Hensch Aladár „A Tátra” című, a fenti jelzőket megerősítő írása olvasható.

„Heimat ist das Geheimnis des Antaeus. Der Mensch, jeder Mensch ist der Riese, der immer neue Kraft gewinnt, so oft er den Boden der Heimat berührt. Einen tieferen Sinn kann diese Sage gar nicht haben. Und es gibt kein größeres Unglück, als heimat los zu sein.”

Raoul Francesnak, a Természet egyik leglelkesebb és legrajongóbb kutatójának és az élet egyik legalaposabb ismerőjének valamelyik művében olvastam e szép szavakat. A bennük kifejezett gondolatnak mély értelméről és igazságáról talán sohasem lett volna alkalmunk annyira meggyőződni, mint éppen napjainkban, amikor lépten-nyomon találkozunk szerencsétlenségük súlya alatt roskadozó, hazátlanná vált honfitársainkkal. Mert nagyon sokan vannak közöttünk, akiknek a számára kiapadt az őserő ama kifogyhatatlannak látszó forrása, melyet a szülőföld jelent!

Szülőföld! Sokat gondolkodtam ezen a fogalmon és úgy találom, hogy ez a magyar szó – bármilyen szép legyen is különben – mégsem fedi teljesen, nem fejezi ki tökéletesen mindazt, amit a német „Heimat" szó jelent. A magyar „szülőföld” valahogyan szűkebb térre, pusztán a testi származás helyére látszik korlátozni az ember és föld, ember és természet kapcsolatát, míg a német „Heimat“ ennél sokkal tágabb fogalom, benne inkább nyer kifejezést az a csoda titokzatos valami, ami a lelket fűzi földünk valamelyik tájához. És a léleknek ez a kapcsolata a földdel a fontosabb, mert ez nyitja meg számunkra az új erőnek, a megújhodásnak csodálatos forrásait! Igazi „szülőföldünk" tehát nem szükségszerűen az a hely, az a táj, ahol születtünk, hanem az a vidék, mely szívünknek, lelkünknek legtöbbet jelent, amelynek a képe – bármerre járjunk is – álmainkban fel-feltünedezik és ahová mindig és mindenhonnan vissza-visszavágyunk.

Láttam embereket, akik egészén elszakadtak szülőföldjüktől, akiknek az a város, az a völgy, ahol a napvilágot meglátták, teljesen idegenné vált. Ismerek embereket, akik azt a felfrissülést, melyet a szülőföld nyújt nekünk, valamerre egészen más vidéken keresik és szülőföldjüktől messze fekvő helyeken találják meg. De nem hiszem, hogy akadna szepesi, aki erre kényszerülne, nem hallottam még, hogy valaki, akinek ott ringott a bölcsője a Tátra alján, büszkén ne vallotta volna szülőföldjének a Szepességet, jeléül annak, hogy az a föld megadja neki mindazt, amit testünknek-lelkünknek a szülőföld megadhat. Talán éppen a szülőföld biológiai és pszichológiai értelemben vett fogalmának ebben a tökéletes harmóniájában leli magyarázatát az a fanatikus szeretet, az a rajongás, mellyel a szepesiek szűkebb hazájukat övezik, talán éppen ebben az összhangban gyökeredzik nem egy azon lelki sajátságok közül, amelyek országszerte ismertte és becsültté tették a Szepesség szülötteit.

De honnan veszi, miből meríti a Szepesség földje ezt a varázserőt? Dicső múltjából, az ősök által elmúlt századokban megalapozott nemes tradícióiból talán régi ódon városainak történelmi levegőjéből? Kétségtelen, hogy ezek a tényezők is hozzájárulnak, de egymagukban talán mégsem volnának elegendők. Kell ebben a földben valami elmúlhatatlan, valami isteni eredetű erőnek lennie, valaminek, amit emberi hatalom el nem rabolhat és meg nem hamisíthat! És ez az erő: - természeti kincsekben való nagy-nagy gazdagsága! A teremtő Isten valóban két kézzel szórta a Természet minden szépségét erre a kis darab földre és ez a szépség fűzi elválaszthatatlanul ehhez a földhöz azt, aki belőle sarjadt!

Ki ne gondolna közülünk mindig vágyódással a májusi rétek bódító illatára, a vadvirágok tarka szőnyegére, a kék égen tovafutó kósza felhőkre? Álmában ki ne hallaná újra csobogni a kristályvizű kis hegyipatakot, mely vidám bukfenceket hányva ugrál a mohos köveken a völgy felé? Vagy el tudtátok volna már felejteni a zúgó fenyveseket, melyeknek sötétjéből félénken néz reánk nagy szemeivel egy-egy ártatlan őzike; régi várak porladó romjait, hol a lovagteremben károgva fészkel a varjú; a kalászos mezőt, mely fölött dalos kedvében vidáman csattog a pacsirta? Nem hiszem, mert ilyesmit sohasem lehet elfelejteni!

Bármily szép azonban a Hernád-szoros vadregényes tája vagy a Branyiszkó vérrel áztatott vidéke, bármily nagyszerű is a Dunajec sziklás áttörése és mégoly végeláthatatlan a gömöri határon elterülő erdőrengeteg, - egyikük sem vetekedhetik a Szepesség legnagyobb kincsével, mely még százszor szebb, hatalmasabb és nagyszerűbb! Ez a kincs a Magas-Tátra bércsora, amelyet a teremtő Isten a maga művének messzire ragyogó, ékes koronájaként emelt ott északon.

A Tátra...

Fagyos fenséggel ágaskodnak csipkés ormai felhők fölötti magasságba! Gránitfala őrt áll a Szepesség fölött, de egyszersmind ráüti bélyegét.

Kis koromban – emlékszem – gyakran hevertem a fűben nyári estéken a Poprád partján, fűzfák árnyékában és csodálkozó gyermekszemmel bámultam a láthatáron felhők között tornyosuló hegyóriásokat. Vörös izzásban bukott le a csúcsok komor bástyái mögé a nap és fénylő aranyszegélyt forrasztott körvonalaikra. Nem ismertem akkor még a hegyek titokzatos világát, de éreztem, hogy valami rendkívüli, valami gyönyörű szép világ lehet. Bizonyára közűletek is sokan látták azt, ti is ereztétek valaha, amit én éreztem akkor.

Jól tudom, hogy nem minden szepesiből lett később hegymászó. Tudom, hogy akad közöttünk, aki sohasem látta közelről a Tátrát, körvonala csak ködösen, sejtelemszerűen bontakozik ki előtte, messze gyermekségének szinte öntudat előtti korából. Tudom, hogy sokan vannak, akik a fenyvesek közé ékelt gyönyörű fürdőhelyeken keresnek pihenést és csak alulról nézik a csúcsokat, de a sziklafalak kemény világába nem vágyódnak s legföljebb valamelyik hegyi tó partjáig merészkednek a völgyek gondozott ösvényein. Tudom, hogy egyre nő azoknak a száma, akik ifjúi tettvággyal és bátor akarással kelnek útra, hogy a gránittornyok egekbe nyúló élein küzdjek föl magukat a magasba, mert érzik, hogy abban a küzdelemben erősödnek az izmaik és megacélosodik a lelkük. De nincs és nem lehet különbség közöttünk abban, hogy mindannyian szeretettel és büszkeséggel gondolunk a Tátrára, a mi Tátránkra és akárhogyan alakultak is életkörülményeink és bárhová vetett is bennünket a sors, a világ minden részéből vissza-visszavágyunk a tájékára. Mert mi, akik a Tátra alján születtünk, örökre a Tátra rabjai lettünk. A Tátra emléke elkísér bennünket egész életutunkon és minél messzebb kerültünk el tőle, annál gyakrabban és annál elevenebben tűnnek fel lelkünkben újra meg újra azok a szép tájak, messzekéklő, ködbevesző csúcsaikkal.

És bizony mondom, már maga a puszta emlékezés is csodákat művel: új meg új erőt ad lelkünknek az élet ádáz küzdelmeihez ...

Szürke hétköznapok fáradt estéin néha én is lapozgatok az emlékeimben és gyönyörködöm újra azokban a tarka képekben, amelyekkel a Tátra vándorlásaim során megajándékozott.

Eszembe jutnak ilyenkor az első séták, az első kirándulások, az első hegyitúrák. Micsoda boldogság volt az! A tátrai fürdők, ragyogó, fényes szállodáikkal. A zsibongó, eleven élet, minden tarkaságával. A Tarpataki völgy. Lent zúgva, dübörögve robajlott a vízesés, fönt a magasban a játszi napsugár akkor hámozta ki éppen a ködök közül a Lomnici csúcs nyári hótól megőszült fejét. A Tengerszem-csúcs! Mily büszkén és boldogan róttam az ösvényt, amely fölvezet. Ámulva csodáltam a Tátra rejtélyeinek föltáruló világát, a feketén meredő gránitfalakat, a csillogó hófoltokat, a virágdús réteket; szédülve néztem le a Tengerszem és a Halastó sima tükrére, mely nagy mélységből villant felém és messze kísértem el tekintetemmel a habos felhőket, amelyek lomhán úsztak a lengyel síkon át...

Megismerni ezt a világot annyit jelentett, mint megszeretni, megszeretni pedig annyit, mint rabjává lenni. Ez a rabság azonban számomra a lelki szabadságnak örök fórrásává vált, melyhez előbb az iskola padjából, majd az élet jármából vissza-visszaszöktem új erőt meríteni...

De tovább pereg a film, egymást kergetik a képek. Nem tudok közülük választani, hiszen valamennyi egyformán kedves nekem.

A Zöld tó partján töltött estékről beszéljek-e, amikor alkony borult a tájra és fehér ködök ölelgették a Karbunkulus-torony mondaövezte csúcsát? Ott ültem a tó partján a harmatos fűben és nem tudtam, vájjon a Karbunkulus-torony karcsúságában gyönyörködjem-e, vagy a Késmárki csúcs rettentő fekete falától féljek, – hogy rám szakad? Vagy a Barátról meséljek inkább, mely a Halastó fölött kővé meredt? Elvezesselek benneteket a Koprovavölgy zúgó fenyveseibe, hol ezer méternyire ágaskodik a völgy fölé a vén Kriván? Vagy inkább a Tátra-csúcs királyi alakját óhajtjátok látni? Négyágú korónájának miilió gyémántját villogtatja meg a Csorbái tó tükrében! Ezernyi kép, ezernyi emlék, de nem tudnék közülük választani...

Voltak napok, mikor felhőnek még nyomát se láttuk a sugárzó kék égen. Szinte izzott a szikla, amikor perzselő napsugárban másztunk a gránitgerinceken. És amikor a csúcsra értünk, messzire kalandozhatott ilyenkor a tekintet, láttunk mindent, a Tiszától a Visztuláig és csak a Nagy Magyar Alföld és a lengyel síkság párába vesző távlata szabott határt a nagyszerű kilátásnak. Máskor borús, szürke volt az égbolt már kora hajnalban, amikor a menedékházból kiléptünk. Még láttuk ugyan a csúcsokat, de a völgy aljából versenyt kapaszkodtak már velünk a ködfoszlánvok is bizonv – mi tűrés, tagadás – fürgébbek voltak nálunknál, gyorsabban értek a csúcsokra, mint mi. De nem elégedtek meg ezzel, hanem féltékeny irigységgel mindent eltakartak előlünk. Mire mi fölértünk, már szitált az eső és dudált a szél, sőt olykor nyár derekán is selymes, fehér, puha pelyhekben hullani kezdett a hó. De ne gondoljátok ám, hogy ilyenkor kárba veszett minden küszködés! Sőt – ezek a napok nyújtották rendszerint a legtöbb élvezetet. Igaz, dideregtünk ilyenkor a fagyos esőben és összebújva kerestünk oltalmat a metsző szél ellen valami sziklaoduban. Néha azt se tudtuk jóformán, hol vagyunk és fogalmunk sem volt, hogy milyenek is lehetnek a csúcsok, amelyek körülöttünk emelkedtek a köd mögött. Lemondottunk már minden reményről, beletörődtünk sorsunkba és csak a visszatérés lehetőségeit latolgattuk, amikor hirtelen valahol kettészakította a süvöltő szél a felhőrongyokat és sugárzó napfényben, tündöklő hópalástban elénk tárult a Tátra nagyjainak valamelyike. Oly meglepőek, oly váratlanok és oly nagyszerűek voltak ezek a pillanatképek, amelyek valami hirtelen kerekedett szélroham szeszélyes parancsszavára hol itt, hol amott feltűntek, hogy az ámulattól szóhoz sem juthattunk. Nem emlékszem arra, hogy derűs, felhőtlenül szép időben valaha is annyi élvezetben, annyi szépségben lett volna részem, mint ilyenkor, ködfoszlás idején.

Néha sötét felhők borulnak a Poprád-völgye fölé, hull a zápor s az emberek sajnálkozva gondolnak a hegymászókra, akik ilyenkor odafönt járnak valahol a csúcsokon. Azt hiszik, hogy semmit sem látnak és a rossz idő elrontja túrájuk minden örömét. Talán még bolondnak néznék, aki azt állítaná, hogy ott fönt a csúcsokon ugyanakkor verőfényes, szép idő lehet. Pedig ilyesmi gyakran megesik. Nekem is volt már részem benne. Egyszer például a Gerlachfalvi csúcson ültünk a barátaimmal. Melegen tűzött a nap, kék volt az ég fölöttünk. A csúcsok tisztán emelkedtek a magasba egy végtelennek tetsző szürke tengerből, mely úgy 1800 m magasságban hullámzott. Olykor-olykor – mintha valahonnan nagyon messziről jönne a hang – dörgött is az ég. Még mondogattuk, hogy odaát Gömörben, a Király-hegy környékén most nagy zivatar lehet. Nem is sejtettük, hogy a viharfelhő fölött ülünk s az égiháború éppen alattunk, Tátraszéplak környékén dühöng. Hiszen a felhőtenger, mely a csúcsok talapzatát nyaldosta, oly szelídnek, oly ártatlannak látszott! Mikor aztán pihenésünknek és sütkérezesünknek vége volt, a Batizfalvi tó felé vettük utunkat s bizony a „próbánál” már belemásztunk a ködbe. Alig volt időnk eszmélni és már áztunk is. A villámok pedig ugyancsak csapkodtak. Mire hazaértünk a Tátra-Otthonba, még véletlenül sem maradt szárazon egyetlen porcikánk. Az emberek pedig szánakoztak rajtunk. Hogyne, hiszen tőlük tudtuk meg, hogy itt egész nap szörnyű ítéletidő tombolt. El sem akarták hinni, hogy mi odafönt a felhők fölött tisztán láttuk a csúcsokat és csak a völgybe visszatérve, már a sziklafalak alján jutottunk bele az esőbe. Még szerencse, hogy barnára sült arcbőrünk megcáfolhatatlanul tanúsította a viharfelhők fölött élvezett napfürdőt.

Nyár közepén, amikor odalent a völgyekben már kalászba szökik a vetés, néha napokig nem mutatkozik a Tátra, elbújik gomolygó felhőkárpitja mögé. A hőmérő mind mélyebbre száll, a gazdák, akik termésüket féltik, aggódva, fejcsóválva kémlelik az eget.Ők tudják, hogy ez a fagyos szél nyári napokon mit jelent: ilyenkor bolondos ötlete támadt Tél apónak, nyári kirándulásra indult a hegyekbe. Amikor azután eloszlanak a sötét fellegek, tündéri kép tárul elénk: a smaragdzöld rétek, sárguló vetések, sötét fenyvesek fölött a máskor oly szürke csúcsok helyén csupa vakítóan csillogó, hófehér csipkedísz hasít a sötétkék égbe. Kápráztató ilyenkor a színeknek és fénynek a játéka.

A nyári hó azonban rendszerint tartós szép időt hoz s a meleg napsütés hamarosan ismét szürkére vetkőzteti a csúcsokat. De csak délen, mert az északi oldalon, hová nehezebben férkőzhetik a napsugár, még napok multán is fehér minden. Ilyen nyári havazás után jártam egyszer a Batizfalvi csúcson. Akkor is leolvadt már a déli falakról a hó, de az északi oldal különben is sokkal zordabb, félelmetesebb sziklafalai még valóságos „jégpáncélt” viseltek. Fönt a gerincen is a gránittömbök északra néző élein arasznyi zúzmara csillogott. Amint végigfutott a sziklán a kötél, le-letöredeztek a jégtűk és zizegve hullottak a mélybe. Utánuk néztem. Messzire estek, mert nagy mélységbe törnek le itt a Tátrának talán legvadabb, legrettentőbb falai. Odalent csőrömpölve vágódtak neki valami kiálló szirtfoknak, darabokra törtek és szétporlottak a levegőben . . .

Amit azonban Tél apó ilyen váratlan nyári kiruccanásai alkalmával alkot, az mind csak múló természetű és szépségben, nagyszerűségben is messze mögötte marad annak a tündéri pompának, amelyet tél idején varázsol ez a nagy művész a hegyekbe.

Régente az emberek irtóztak a téli hegyektől és téli kirándulásokra, túrákra még csak gondolni sem mertek. Messziről is csak borzadva nézték a behavazott csúcsokat és el sem tudták képzelni, mennyi szépség, mennyi gyönyörűség vár abban a fehér világban azokra, akik kellő felkészültséggel, megfelelő fölszereléssel és hozzáértéssel zarándokolnak oda. Sőt, amikor már fölfedezték a hegyek szépségét és a nyári hónapokban sűrű rajokban vonultak oda, akkor is még nagyon sokáig érintetlen és megközelíthetetlen szent­ségnek tekintették őket télvíz idején. így volt ez a Tátrában is.

De azóta nagyot fordult a világ. Sokan tapasztalták, hogy a téli Tátra nem olyan kopár, kietlen hósivatag, amilyennek képzelték, észrevették, hogy nincs ám ott télen sem mindig fogcsikorgató, farkasordító hideg. Először csak a tűző napsugár gyógyító melegét élvezték, később merészkedtek csak beljebb és beljebb az erdőkbe, mind följebb és följebb a hegyek közé. Megtanulták az északi népektől, hogy miképen kell a puha, süppedő hószőnyegen járni, elhozták ide is a sídeszkákat és ezek a keskeny, fürge lécek utat nyitottak a téli Tátra addig egészen ismeretlen világába. És ámulva látták az emberek, hogy ez a világ valóságos tündérkert, az ezeregy éj szaka minden csodájával!

A csúcsok homlokán ilyenkor jégdiadém csillog, melynek millió gyémántján szikrákat hány a napsugár. Mezítelen vállukról fehér hermelinpalást omlik, puha redőkbe szedve a lábukig. A völgy ölén hatalmas pántjaival erős páncél tartja fogva a hegyipatakot, mely nyáron oly rakoncátlanul ugrándozik. Még a zúgását is beléjefojtja. A fenyves is alszik, haragoszöldjét szürkére tompítja ezüstös zúzmara. Roskadoznak a vén fák ágai a reájuk terített hópárnák súlyától. Sárgásán szűrődik be a napsugár és hosszú kék árnyékot rajzol a fák mögé. És este, amikor felfelé indul már a völgyből hódító útjára a sötét éjszaka, ott fönt a fehér csúcsokon fölragyog még egyszer a nap, kigyúl a tűz és lobogó lánggal ég. Mintha vér folyna a csúcsokról a völgyek lila árnyéka felé, téli estéken úgy ég, úgy vöröslik az alkonypír . . .

Télen még van a hegyekben ma is valami abból a magányból, abból az elhagyatottságból, amelyet nyáron a legtöbb helyen hiába keresünk már. Elűzte az ember, kiszorította a kultúra, mely lépésről-lépésre elhódítja a hegyeket a természettől. De a Tátrában ma is vannak még helyek, ahol őseredeti állapotában, meg nem zavart harmóniájában élvezhetjük a magashegyi természetet. Nehezen hozzáférhető völgyek, eldugott sziklakatlanok ezek ott az északi oldalon. Alulról féltve őrzött vadaskertek zárják el a feléjük vezető utat, míg fölöttük ledönthetetlen bástyaként merednek a Tátra főgerincének sima táblákban letörő északi falai. Ezek a völgyek megőrizték érintetlen szépségüket, szűzi varázsukat napjainkig.

Ha közel akarok lenni az Úristenhez, ha részesévé akarok válni annak a beszédes, nagy csöndnek, amelyben a hegyek szívverése lüktet, ide megyek el, ezekbe a völgyekbe. Fölzarándokolok Javorina ősrengetegéből a Fekete tóhoz, mely a Jégvölgyi csúcs mérhetetlen fala tövéből mosolyog az ég felé. Emberi zaj ide nem hatol, legfeljebb a Siroka felől hangzik át mélán a pásztorfurulya. Vagy a Javorova-csúcsok komor, nedves falai alján elterülő omladékmezők közt keresem, hová bújhatott el a Varangyos tó? Föllopódzom Podvisoka szarvasbőgéstől hangos erdeiből a Vadkacsa-völgybe, hol virágzó rétek ölelik körül a kacsavölgyi Zöld tó csillogó tükrét, mintha a föléje tornyosuló zord falaktól féltenék. Elmegyek a Szmrecsini völgybe, hol méteres páfrányok között úgy fekszenek a vén cirbolyák korhadó törzsei, ahogyan valamikor ledöntötte őket a vihar.

Ezek a helyek ma is valóságos szentélyei a magánynak. Ez az igazi Tátra!

Ha évek multán újra visszatérek ide, úgy érzem mindig, mintha el sem mentem volna soha. Elfelejtem a világot, elfelejtek minden gondot, bánatot. Minden, ami közben történt, elmosódik az emlékezetemben: kemény munkában eltöltött hosszú, nehéz esztendők minden küzdelmükkel, keserves csalódásaikkal semmivé törpülnek és én ott folytatom újra ifjúságomat, ahol félbeszakította könyörtelenül az élet. Érzem ilyenkor az örökkévalóság leheletét, érzem, hogy a vén Tátra örök ifjúságából valamit nekem is adott.

És ez a Tátra legnagyobb ajándéka! Tudjátok-e, hogy milyen fölbecsülhetetlen értéket jelent ez? Életkedvet, erőt, önbizalmat ad elkövetkező hétköznapok munkájához...

Jártam másfelé is nagy hegyek közt. Láttam a Tátránál sokkalta magasabb, hatalmasabb hegytetőket, gyönyörködtem az Alpesek örök hóval, csillogó jéggel borított hegyóriásaiban. Szebbek, félelmetesebbek, gigászi arányúak voltak. De a Tátrát közöttük sem tudtam elfelejteni. Idegenek voltak, hiányzott belőlük valami, ami a Tátrával oly szorossá, oly bensővé teszi a kapcsolatot. Mert ha a Tátrába megyek, úgy érzem mindig, hogy hazatértem. Ez az érzés az, amit másfelé hiába keresek, ebben rejlik a Tátra varázsereje.

Ezért térek vissza mindig újra és újra a Tátrába, ezért búcsúzom tőle mindig — a viszontlátásra!