1895-ben Szepesszombatban született
Hensch Aladár (1895-1972) hegymászó és síversenyző, a Magyar Sí Szövetség
örökös tagja. Az I. világháború után Budapestre költözött, és hamarosan
bekapcsolódott a síszövetség munkájába, melynek 1934-ben főtitkára,
1938-1940-ben pedig alelnöke volt. A szövetség nemzetközi tekintélye a harmincas
években igen magas szintre emelkedett, ezt nem kis mértékben az ő kitűnő
diplomáciai érzékének, szeretetreméltó személyének, kitűnő nemzetközi
összeköttetéseinek köszönhetjük. Akkoriban "a magyar sísport
külügyminiszterének" nevezték. Dolgozott a Magyar Turista Szövetségben, és
emellett élénk irodalmi tevékenységet is kifejtett. Sok cikke jelent meg az
Alpokban végzett sí-, gyalog- és hegymászótúráiról a Turistaság és Alpinizmus
és a Turisták Lapja évfolyamaiban. Különösen a Magas-Tátráról jelent meg sok
útleírása, igazi költői lendülettel, szívből jövő gazdagsággal csak az ő forrón
szeretett Tátrájáról tudott írni. Kiváló fotóművész volt, aki azonban csak
szeretett hegyeit fényképezte. Képeit a magyar szaklapokon kívül a külföldiek
is sokszor közölték. Az alábbiakban Hensch Aladár „A Tátra” című, a fenti
jelzőket megerősítő írása olvasható.
„Heimat ist das Geheimnis des Antaeus. Der
Mensch, jeder Mensch ist der Riese, der immer neue Kraft gewinnt, so oft er den
Boden der Heimat berührt. Einen tieferen Sinn kann diese Sage gar nicht haben.
Und es gibt kein größeres Unglück, als heimat los zu sein.”
Raoul Francesnak, a Természet egyik
leglelkesebb és legrajongóbb kutatójának és az élet egyik legalaposabb
ismerőjének valamelyik művében olvastam e szép szavakat. A bennük kifejezett
gondolatnak mély értelméről és igazságáról talán sohasem lett volna alkalmunk
annyira meggyőződni, mint éppen napjainkban, amikor lépten-nyomon találkozunk
szerencsétlenségük súlya alatt roskadozó, hazátlanná vált honfitársainkkal.
Mert nagyon sokan vannak közöttünk, akiknek a számára kiapadt az őserő ama
kifogyhatatlannak látszó forrása, melyet a szülőföld jelent!
Szülőföld! Sokat gondolkodtam ezen a
fogalmon és úgy találom, hogy ez a magyar szó – bármilyen szép legyen is
különben – mégsem fedi teljesen, nem fejezi ki tökéletesen mindazt, amit a
német „Heimat" szó jelent. A magyar „szülőföld” valahogyan szűkebb térre,
pusztán a testi származás helyére látszik korlátozni az ember és föld, ember és
természet kapcsolatát, míg a német „Heimat“ ennél sokkal tágabb fogalom, benne
inkább nyer kifejezést az a csoda titokzatos valami, ami a lelket fűzi földünk
valamelyik tájához. És a léleknek ez a kapcsolata a földdel a fontosabb, mert
ez nyitja meg számunkra az új erőnek, a megújhodásnak csodálatos forrásait!
Igazi „szülőföldünk" tehát nem szükségszerűen
az a hely, az a táj, ahol születtünk, hanem az a vidék, mely szívünknek,
lelkünknek legtöbbet jelent, amelynek a
képe – bármerre járjunk is – álmainkban fel-feltünedezik és ahová mindig és
mindenhonnan vissza-visszavágyunk.
Láttam embereket, akik egészén elszakadtak szülőföldjüktől, akiknek az a
város, az a völgy, ahol a napvilágot meglátták, teljesen idegenné vált. Ismerek
embereket, akik azt a felfrissülést, melyet a szülőföld nyújt nekünk, valamerre
egészen más vidéken keresik és szülőföldjüktől messze fekvő helyeken találják
meg. De nem hiszem, hogy akadna szepesi, aki erre kényszerülne, nem hallottam
még, hogy valaki, akinek ott ringott a bölcsője a Tátra alján, büszkén ne
vallotta volna szülőföldjének a Szepességet, jeléül annak, hogy az a föld
megadja neki mindazt, amit testünknek-lelkünknek a szülőföld megadhat. Talán
éppen a szülőföld biológiai és pszichológiai értelemben vett fogalmának ebben a
tökéletes harmóniájában leli magyarázatát az a fanatikus szeretet, az a
rajongás, mellyel a szepesiek szűkebb hazájukat övezik, talán éppen ebben az
összhangban gyökeredzik nem egy azon lelki sajátságok közül, amelyek
országszerte ismertte és becsültté tették a Szepesség szülötteit.
De honnan veszi, miből meríti a Szepesség földje ezt a varázserőt? Dicső
múltjából, az ősök által elmúlt századokban megalapozott nemes tradícióiból talán
régi ódon városainak történelmi levegőjéből? Kétségtelen, hogy ezek a tényezők is hozzájárulnak, de egymagukban talán mégsem volnának
elegendők. Kell ebben a földben valami elmúlhatatlan, valami isteni eredetű
erőnek lennie, valaminek, amit emberi hatalom el nem rabolhat és meg nem
hamisíthat! És ez az erő: - természeti kincsekben való nagy-nagy gazdagsága! A
teremtő Isten valóban két kézzel szórta a Természet minden szépségét erre a kis
darab földre és ez a szépség fűzi elválaszthatatlanul ehhez a földhöz azt, aki
belőle sarjadt!
Ki ne gondolna közülünk mindig vágyódással a májusi rétek bódító
illatára, a vadvirágok tarka szőnyegére, a kék égen tovafutó kósza felhőkre?
Álmában ki ne hallaná újra csobogni a kristályvizű kis hegyipatakot, mely vidám
bukfenceket hányva ugrál a mohos köveken a völgy felé? Vagy el tudtátok volna
már felejteni a zúgó fenyveseket, melyeknek sötétjéből félénken néz reánk nagy
szemeivel egy-egy ártatlan őzike;
régi várak porladó romjait, hol a lovagteremben károgva fészkel a varjú; a
kalászos mezőt, mely fölött dalos kedvében vidáman csattog a pacsirta? Nem
hiszem, mert ilyesmit sohasem lehet elfelejteni!
Bármily szép azonban a Hernád-szoros vadregényes tája vagy a Branyiszkó
vérrel áztatott vidéke, bármily nagyszerű is a Dunajec sziklás áttörése és
mégoly végeláthatatlan a gömöri határon elterülő erdőrengeteg, - egyikük sem
vetekedhetik a Szepesség legnagyobb kincsével, mely még százszor szebb,
hatalmasabb és nagyszerűbb! Ez a kincs a Magas-Tátra bércsora, amelyet a
teremtő Isten a maga művének messzire ragyogó, ékes koronájaként emelt ott
északon.
A Tátra...
Fagyos fenséggel ágaskodnak csipkés ormai felhők fölötti magasságba!
Gránitfala őrt áll a Szepesség fölött, de egyszersmind ráüti bélyegét.
Kis koromban – emlékszem – gyakran hevertem a fűben nyári estéken a
Poprád partján, fűzfák árnyékában és csodálkozó gyermekszemmel bámultam a
láthatáron felhők között tornyosuló hegyóriásokat. Vörös izzásban bukott le a
csúcsok komor bástyái mögé a nap és fénylő aranyszegélyt forrasztott
körvonalaikra. Nem ismertem akkor még a hegyek titokzatos világát, de éreztem,
hogy valami rendkívüli, valami gyönyörű szép világ lehet. Bizonyára közűletek
is sokan látták azt, ti is ereztétek valaha, amit én éreztem akkor.
Jól tudom, hogy nem minden szepesiből lett később hegymászó. Tudom, hogy
akad közöttünk, aki sohasem látta közelről a Tátrát, körvonala csak ködösen,
sejtelemszerűen bontakozik ki előtte, messze gyermekségének szinte öntudat
előtti korából. Tudom, hogy sokan vannak, akik a fenyvesek közé ékelt gyönyörű
fürdőhelyeken keresnek pihenést és csak alulról nézik a csúcsokat, de a
sziklafalak kemény világába nem vágyódnak s legföljebb valamelyik hegyi tó
partjáig merészkednek a völgyek gondozott ösvényein. Tudom, hogy egyre nő
azoknak a száma, akik ifjúi tettvággyal és bátor akarással kelnek útra, hogy a
gránittornyok egekbe nyúló élein küzdjek föl magukat a magasba, mert érzik,
hogy abban a küzdelemben erősödnek az izmaik és megacélosodik a lelkük. De
nincs és nem lehet különbség közöttünk abban, hogy mindannyian szeretettel és
büszkeséggel gondolunk a Tátrára, a mi Tátránkra és akárhogyan alakultak is
életkörülményeink és bárhová vetett is bennünket a sors, a világ minden
részéből vissza-visszavágyunk a tájékára. Mert mi, akik a Tátra alján
születtünk, örökre a Tátra rabjai lettünk. A Tátra emléke elkísér bennünket
egész életutunkon és minél messzebb kerültünk el tőle, annál gyakrabban és
annál elevenebben tűnnek fel lelkünkben újra meg újra azok a szép tájak,
messzekéklő, ködbevesző csúcsaikkal.
És bizony mondom, már maga a puszta emlékezés is csodákat művel: új meg
új erőt ad lelkünknek az élet ádáz küzdelmeihez ...
Szürke hétköznapok fáradt estéin néha én is lapozgatok az emlékeimben és
gyönyörködöm újra azokban a tarka képekben, amelyekkel a Tátra vándorlásaim
során megajándékozott.
Eszembe jutnak ilyenkor az első séták, az első kirándulások, az első
hegyitúrák. Micsoda boldogság volt az! A tátrai fürdők, ragyogó, fényes
szállodáikkal. A zsibongó, eleven élet, minden tarkaságával. A Tarpataki völgy.
Lent zúgva, dübörögve robajlott a vízesés, fönt a magasban a játszi napsugár
akkor hámozta ki éppen a ködök közül a Lomnici csúcs nyári hótól megőszült
fejét. A Tengerszem-csúcs! Mily büszkén és boldogan róttam az ösvényt, amely
fölvezet. Ámulva csodáltam a Tátra rejtélyeinek föltáruló világát, a feketén
meredő gránitfalakat, a csillogó hófoltokat, a virágdús réteket; szédülve néztem
le a Tengerszem és a Halastó sima tükrére, mely nagy mélységből villant felém
és messze kísértem el tekintetemmel a habos felhőket, amelyek lomhán úsztak a
lengyel síkon át...
Megismerni ezt a világot annyit jelentett, mint megszeretni, megszeretni pedig
annyit, mint rabjává lenni. Ez a rabság azonban számomra a lelki szabadságnak
örök fórrásává vált, melyhez előbb az iskola padjából, majd az élet jármából
vissza-visszaszöktem új erőt meríteni...
De tovább pereg a film, egymást kergetik a képek. Nem tudok közülük
választani, hiszen valamennyi egyformán kedves nekem.
A Zöld tó partján töltött estékről beszéljek-e, amikor alkony borult a
tájra és fehér ködök ölelgették a Karbunkulus-torony mondaövezte csúcsát? Ott
ültem a tó partján a harmatos fűben és nem tudtam, vájjon a Karbunkulus-torony
karcsúságában gyönyörködjem-e, vagy a Késmárki csúcs rettentő fekete falától
féljek, – hogy rám szakad? Vagy a Barátról meséljek inkább, mely a Halastó
fölött kővé meredt? Elvezesselek benneteket a Koprovavölgy zúgó fenyveseibe,
hol ezer méternyire ágaskodik a völgy fölé a vén Kriván? Vagy inkább a
Tátra-csúcs királyi alakját óhajtjátok látni? Négyágú korónájának miilió
gyémántját villogtatja meg a Csorbái tó tükrében! Ezernyi kép, ezernyi emlék,
de nem tudnék közülük választani...
Voltak napok, mikor felhőnek még nyomát se láttuk a sugárzó kék égen.
Szinte izzott a szikla, amikor perzselő napsugárban másztunk a
gránitgerinceken. És amikor a csúcsra értünk, messzire kalandozhatott ilyenkor
a tekintet, láttunk mindent, a Tiszától a Visztuláig és csak a Nagy Magyar
Alföld és a lengyel síkság párába vesző távlata szabott határt a nagyszerű
kilátásnak. Máskor borús, szürke volt az égbolt már kora hajnalban, amikor a
menedékházból kiléptünk. Még láttuk ugyan a csúcsokat, de a völgy aljából
versenyt kapaszkodtak már velünk a ködfoszlánvok is bizonv – mi tűrés, tagadás –
fürgébbek voltak nálunknál, gyorsabban értek a csúcsokra, mint mi. De nem
elégedtek meg ezzel, hanem féltékeny irigységgel mindent eltakartak előlünk.
Mire mi fölértünk, már szitált az eső és dudált a szél, sőt olykor nyár derekán
is selymes, fehér, puha pelyhekben hullani kezdett a hó. De ne gondoljátok ám,
hogy ilyenkor kárba veszett minden küszködés! Sőt – ezek a napok nyújtották
rendszerint a legtöbb élvezetet. Igaz, dideregtünk ilyenkor a fagyos esőben és
összebújva kerestünk oltalmat a metsző szél ellen valami sziklaoduban. Néha azt
se tudtuk jóformán, hol vagyunk és fogalmunk sem volt, hogy milyenek is
lehetnek a csúcsok, amelyek körülöttünk emelkedtek a köd mögött. Lemondottunk
már minden reményről, beletörődtünk sorsunkba és csak a visszatérés
lehetőségeit latolgattuk, amikor hirtelen valahol kettészakította a süvöltő
szél a felhőrongyokat és sugárzó napfényben, tündöklő hópalástban elénk tárult
a Tátra nagyjainak valamelyike. Oly meglepőek, oly váratlanok és oly
nagyszerűek voltak ezek a pillanatképek, amelyek valami hirtelen kerekedett
szélroham szeszélyes parancsszavára hol itt, hol amott feltűntek, hogy az
ámulattól szóhoz sem juthattunk. Nem emlékszem arra, hogy derűs, felhőtlenül
szép időben valaha is annyi élvezetben, annyi szépségben lett volna részem,
mint ilyenkor, ködfoszlás idején.
Néha sötét felhők borulnak a Poprád-völgye fölé, hull a zápor s az
emberek sajnálkozva gondolnak a hegymászókra, akik ilyenkor odafönt járnak
valahol a csúcsokon. Azt hiszik, hogy semmit sem látnak és a rossz idő elrontja
túrájuk minden örömét. Talán még bolondnak
néznék, aki azt állítaná, hogy ott fönt a csúcsokon ugyanakkor verőfényes, szép
idő lehet. Pedig ilyesmi gyakran megesik. Nekem is volt már részem benne.
Egyszer például a Gerlachfalvi csúcson ültünk a barátaimmal. Melegen tűzött a
nap, kék volt az ég fölöttünk. A csúcsok tisztán emelkedtek a magasba egy
végtelennek tetsző szürke tengerből, mely úgy 1800 m magasságban hullámzott.
Olykor-olykor – mintha valahonnan nagyon messziről jönne a hang – dörgött is az
ég. Még mondogattuk, hogy odaát Gömörben, a Király-hegy környékén most nagy
zivatar lehet. Nem is sejtettük, hogy a viharfelhő fölött ülünk s az égiháború
éppen alattunk, Tátraszéplak környékén dühöng. Hiszen a felhőtenger, mely a
csúcsok talapzatát nyaldosta, oly szelídnek, oly ártatlannak látszott! Mikor
aztán pihenésünknek és sütkérezesünknek vége volt, a Batizfalvi tó felé vettük
utunkat s bizony a „próbánál” már belemásztunk a ködbe. Alig volt időnk
eszmélni és már áztunk is. A villámok pedig ugyancsak csapkodtak. Mire
hazaértünk a Tátra-Otthonba, még véletlenül sem maradt szárazon egyetlen
porcikánk. Az emberek pedig szánakoztak rajtunk. Hogyne, hiszen tőlük tudtuk meg,
hogy itt egész nap szörnyű ítéletidő tombolt. El sem akarták hinni, hogy mi
odafönt a felhők fölött tisztán láttuk a csúcsokat és csak a völgybe
visszatérve, már a sziklafalak alján jutottunk bele az esőbe. Még szerencse,
hogy barnára sült arcbőrünk megcáfolhatatlanul tanúsította a viharfelhők fölött
élvezett napfürdőt.
Nyár közepén, amikor odalent a völgyekben már kalászba szökik a vetés,
néha napokig nem mutatkozik a Tátra, elbújik gomolygó felhőkárpitja mögé. A
hőmérő mind mélyebbre száll, a gazdák, akik termésüket féltik, aggódva,
fejcsóválva kémlelik az eget.Ők tudják, hogy ez a fagyos szél nyári napokon mit
jelent: ilyenkor bolondos ötlete támadt Tél apónak, nyári kirándulásra indult a
hegyekbe. Amikor azután eloszlanak a sötét fellegek, tündéri kép tárul elénk: a
smaragdzöld rétek, sárguló vetések, sötét fenyvesek fölött a máskor oly szürke
csúcsok helyén csupa vakítóan csillogó, hófehér csipkedísz hasít a sötétkék
égbe. Kápráztató ilyenkor a színeknek és fénynek a
játéka.
A nyári hó azonban rendszerint tartós szép időt hoz s a meleg napsütés
hamarosan ismét szürkére vetkőzteti a csúcsokat. De csak délen, mert az északi
oldalon, hová nehezebben férkőzhetik a napsugár, még napok multán is fehér
minden. Ilyen nyári havazás után jártam egyszer a Batizfalvi csúcson. Akkor is
leolvadt már a déli falakról a hó, de az északi oldal különben is sokkal
zordabb, félelmetesebb sziklafalai még valóságos „jégpáncélt” viseltek. Fönt a
gerincen is a gránittömbök északra néző élein arasznyi zúzmara csillogott.
Amint végigfutott a sziklán a kötél, le-letöredeztek a jégtűk és zizegve
hullottak a mélybe. Utánuk néztem. Messzire estek, mert nagy mélységbe törnek
le itt a Tátrának talán legvadabb, legrettentőbb falai.
Odalent csőrömpölve vágódtak neki valami kiálló szirtfoknak, darabokra törtek
és szétporlottak a levegőben . . .
Amit azonban Tél apó ilyen váratlan nyári kiruccanásai alkalmával alkot,
az mind csak múló természetű és szépségben, nagyszerűségben is messze mögötte
marad annak a tündéri pompának, amelyet tél idején varázsol ez a nagy művész a
hegyekbe.
Régente az emberek irtóztak a téli hegyektől és téli kirándulásokra,
túrákra még csak gondolni sem mertek. Messziről is csak borzadva nézték a
behavazott csúcsokat és el sem tudták képzelni, mennyi szépség, mennyi gyönyörűség
vár abban a fehér világban azokra, akik kellő felkészültséggel, megfelelő fölszereléssel és hozzáértéssel zarándokolnak oda. Sőt, amikor
már fölfedezték a hegyek szépségét és a nyári hónapokban sűrű rajokban vonultak
oda, akkor is még nagyon sokáig érintetlen és megközelíthetetlen szentségnek
tekintették őket télvíz idején. így volt ez a Tátrában is.
De azóta nagyot fordult a világ. Sokan tapasztalták, hogy a téli Tátra
nem olyan kopár, kietlen hósivatag, amilyennek képzelték, észrevették, hogy nincs
ám ott télen sem mindig fogcsikorgató, farkasordító hideg. Először csak a tűző
napsugár gyógyító melegét élvezték, később merészkedtek csak beljebb és beljebb
az erdőkbe, mind följebb és följebb a hegyek közé. Megtanulták az északi
népektől, hogy miképen kell a puha, süppedő hószőnyegen járni, elhozták ide is
a sídeszkákat és ezek a keskeny, fürge lécek utat nyitottak a téli Tátra addig
egészen ismeretlen világába. És ámulva látták az emberek, hogy ez a világ
valóságos tündérkert, az ezeregy éj szaka minden csodájával!
A csúcsok homlokán ilyenkor jégdiadém csillog, melynek millió gyémántján
szikrákat hány a napsugár. Mezítelen vállukról fehér hermelinpalást omlik, puha
redőkbe szedve a lábukig. A völgy ölén hatalmas pántjaival erős páncél tartja
fogva a hegyipatakot, mely nyáron oly rakoncátlanul ugrándozik. Még a zúgását
is beléjefojtja. A fenyves is alszik, haragoszöldjét szürkére tompítja ezüstös
zúzmara. Roskadoznak a vén fák ágai a reájuk terített hópárnák súlyától.
Sárgásán szűrődik be a napsugár és hosszú kék árnyékot rajzol a fák mögé. És
este, amikor felfelé indul már a völgyből hódító útjára a sötét éjszaka, ott
fönt a fehér csúcsokon fölragyog még egyszer a nap, kigyúl a tűz és lobogó lánggal ég. Mintha vér folyna a
csúcsokról a völgyek lila árnyéka felé, téli estéken úgy ég, úgy vöröslik az
alkonypír . . .
Télen még van a hegyekben ma is valami abból a magányból, abból az
elhagyatottságból, amelyet nyáron a legtöbb helyen hiába keresünk már. Elűzte
az ember, kiszorította a kultúra, mely lépésről-lépésre elhódítja a hegyeket a
természettől. De a Tátrában ma is vannak még helyek, ahol őseredeti
állapotában, meg nem zavart harmóniájában élvezhetjük a magashegyi természetet.
Nehezen hozzáférhető völgyek, eldugott sziklakatlanok ezek ott az északi oldalon.
Alulról féltve őrzött vadaskertek zárják el a feléjük vezető utat, míg fölöttük
ledönthetetlen bástyaként merednek a Tátra főgerincének sima táblákban letörő
északi falai. Ezek a völgyek megőrizték érintetlen szépségüket, szűzi
varázsukat napjainkig.
Ha közel akarok lenni az Úristenhez, ha részesévé akarok válni annak a
beszédes, nagy csöndnek, amelyben a hegyek szívverése lüktet, ide megyek el,
ezekbe a völgyekbe. Fölzarándokolok Javorina ősrengetegéből a Fekete tóhoz,
mely a Jégvölgyi csúcs mérhetetlen fala tövéből mosolyog az ég felé. Emberi zaj
ide nem hatol, legfeljebb a Siroka felől hangzik át mélán a pásztorfurulya.
Vagy a Javorova-csúcsok komor, nedves falai alján elterülő omladékmezők közt
keresem, hová bújhatott el a Varangyos tó? Föllopódzom Podvisoka
szarvasbőgéstől hangos erdeiből a Vadkacsa-völgybe, hol virágzó rétek ölelik
körül a kacsavölgyi Zöld tó csillogó tükrét, mintha a föléje tornyosuló zord
falaktól féltenék. Elmegyek a Szmrecsini völgybe, hol méteres páfrányok között
úgy fekszenek a vén cirbolyák korhadó törzsei, ahogyan valamikor ledöntötte
őket a vihar.
Ezek a helyek ma is valóságos szentélyei a magánynak. Ez az igazi Tátra!
Ha évek multán újra visszatérek ide, úgy érzem mindig, mintha el sem
mentem volna soha. Elfelejtem a világot, elfelejtek minden gondot, bánatot.
Minden, ami közben történt, elmosódik az emlékezetemben: kemény munkában
eltöltött hosszú, nehéz esztendők minden küzdelmükkel, keserves csalódásaikkal
semmivé törpülnek és én ott folytatom újra ifjúságomat, ahol félbeszakította
könyörtelenül az élet. Érzem ilyenkor az örökkévalóság leheletét, érzem, hogy a
vén Tátra örök ifjúságából valamit nekem is adott.
És ez a Tátra legnagyobb ajándéka! Tudjátok-e, hogy milyen
fölbecsülhetetlen értéket jelent ez? Életkedvet, erőt, önbizalmat ad
elkövetkező hétköznapok munkájához...
Jártam másfelé is nagy hegyek közt. Láttam a Tátránál sokkalta magasabb,
hatalmasabb hegytetőket, gyönyörködtem az Alpesek örök hóval, csillogó jéggel
borított hegyóriásaiban. Szebbek, félelmetesebbek, gigászi arányúak voltak. De
a Tátrát közöttük sem tudtam elfelejteni. Idegenek voltak, hiányzott belőlük
valami, ami a Tátrával oly szorossá, oly bensővé teszi a kapcsolatot. Mert ha a
Tátrába megyek, úgy érzem mindig, hogy hazatértem. Ez az érzés
az, amit másfelé hiába keresek, ebben rejlik a Tátra varázsereje.
Ezért térek vissza mindig újra és újra a Tátrába, ezért búcsúzom tőle
mindig — a viszontlátásra!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése