1846-ban Pesten jelent meg a „Magyarföld
és népei eredeti képekben” című füzetsorozat, amely a „Föld- és népismei, statistikai
és történeti folyóirat” alcímet kapta. A kiadványt Fényes Elek és Luczenbacher
János felügyelete mellett Vahot Imre szerkesztette, aki „A Kárpátok, vagy a
Tátra” című fejezetben foglalkozik a Kárpátokkal, közelebbről a Tátrával, mint
hazánk legmagasabb hegységével. A folyóirat bevezetőjében a nagyváradon
született dálnoki és mező-maradasi Medve Imre író, grafikus (tanult
végzettségét tekintve ügyvéd) alábbi sorait olvashatjuk, aki 1845-ben-ben Vahot
Imre útitársaként országjáráson vett részt, ahol számos rajzot és
festményt készített a magyar városokról, a kor jellemző öltözeteiről. Az
országjárás során készült rajzait Vahot Imre az utazást követő évben
megjelentetett fenti folyóiratának illusztrálásához használta föl, melyben
ezekkel a szavakkal emlékezik meg útitársáról és segítőjéről (eredeti
helyesírással): „…szóljon hát helyettünk, maga a rajzoló, Medve Imre, miként
hatott reá a Karpatok látása, midőn azokat mult év vége felé, czélunk
előmozditása végett, bejárá, s némelly szebb részeit lerajzolá. Ő a Karpatok
leirásában leginkább a képzelet költői játékát bocsátja szabadon; s azért ezt
előre bocsátjuk, s ugy aztán szárazabb ismertetését adandjuk.”
Lássuk tehát, mit írt Medve Imre
1846-ban költői lélekkel a Tátráról, a hegység megközelítéséről:
Ha az utas Sáros megye felől Bártfán
s Lublón keresztül akar a szepesi Karpatokhoz eljutni: e roppant hegytömeg, a
plavniczi hegycsúcsról, a mesés világ óriásaiként tünik fel előtte. Ki irhatná
le az első benyomást, mellyet lelkünkben e nagyszerű látvány idéz elő? – Ha
szárnya volna az embernek oda kivánna felrepülni. – Szinök e látpontról
sötétkékes, és violaszinnel vegyes zöld, mellyen vékony fehér erek ezüst
vonalakként futnak keresztűl; lábaikhoz sötétzöld fenyőerdők simulnak, mellyek
alatt még meglehetősen termő szántóföldek nyulnak el. – Ha a lemenő nap
fényénél látod a tátrai hegytömeget ezerféle színvegyületben: egy tündéri kép
merül föl előtted az ifjuság rózsaálmai közül, melly épen ugy tünik fel, mintha
nem ismert boldogságért esdene az ég kapujánál, s nagyszerü uj eszmeként állana
a teremtés könyvében. És te látva ezt, térdre borulsz, s imádni fogod az erőt,
melly a mindenség zavarából egy illy remekművet épité föl.
Kézsmárkra érve, már csak egy órai
távolban nyugosznak előttünk az őstitkokat fedő hegyek. - Örömittasan követi a
vándor felfogadott vezetőjét, ki pythiai titokteljes arczczal veszi kezébe
görcsös fenyőbotját, s egyet emelintve eleséggel töltött iszákján, megnevezi
neked a hegyeket, falukat, mellyeket elhagytatok Kézsmárktól a Karpatok aljáig.
S im egyszerre a fölfelé menő ut meredeksége igen észrevehető; eddig
kényelmesnek tetszett az, sőt gyermekies örömedben alig jutott eszedbe, hogy az
elhagyott városok és falvak lábaid alatt feküsznek; följebb, följebb törekszel;
- egy világot volnál képes átölelni, - hisz vágyaid nem sokára teljesülendnek;
- te megmászod a Karpatok tetejét, s alattad fog elterjedni egy világ: egy
szép, de szenvedő haza! a szeretett anyaföld; s te közelebb az éghez, annak
boldogulásaért könnyebben fogsz könyöröghetni. Vezetőd figyelmeztet, hogy
előtted a királyorr és lomniczi csúcsok állanak; te fölpillantasz a
magasabbikra, s egy óriási gránitsziklát látsz ég felé meredni, mellyen roppant
rétegek, mintha lépcsők volnának – faragvák ki, láthatatlan kéz által; - az a
lomniczi csúcs. – Melletted száz öles mélység tátong; fejed szédül ha visszatekintesz
; egészen uj és ismeretlen világban vagy; - idegeid feszülnek; - a levegő
ritkább, mint ott alant. – De lassan lassan megtér eszméleted; ha a tárgyakat
egyenként szemlélgeted, s visszanézesz elhagyott nyomaidra: meglátod alant a
viruló életet, fejed fölött az örökös havat, hol már kihalt az éltető nedv, s
csak néhány kuszónövény kapaszkodik kétségbeesetten a gigasi sziklahasadékok
széleihez; de még körülötted nem halt el az élet, itt még a gyalogfenyő bőven
tenyészik, s buja havasi növények kellemes, zöld és lágy moha kinálkozik az
ülésre; - és a vándor megpihen. – Vezetőd, mint hiv barátja s biztos ura e
magas sziklapalotáknak, a párkányzat végén, egy kézzel a sziklába fogózva,
másikkal lemutatva a tátongó mélységbe, figyelmeztet, hogy ovakodva közeledjél,
vagy ha szédüléstől tartasz, hason kúszva nézz le a kopárpataki (kahlbachi)
völgybe. – Lelked elámul e völgy tekintetén, mellyben a Kopárpatak vize,
meglepő nagy esésekkel, erős moraju zuhogással, mint egy ezüst óriáskigyó
kanyarog a sajátos alaku s szinű sziklákon, s hellyel-hellyel zöldelő völgyeken
keresztül. Itt merengnél ábrándjaid egész világával, ha az idő és vezetőd
továbbmenetelre nem intene. - Innen a nagyszáloki csúcsra érsz.
Most kényelmetlenebb az ut s
veszélyekkel látszik összekötve lenni; de egy benső szózat bátorítva sugja
neked a tovább-tovább-ot; s te biztos lépésű vezetődbe kapaszkodva, meredek,
keskeny sziklákról sziklákra jutsz; s végre verejtékes fáradalmaid után – a lomniczi
csúcson állasz! ... Ezen csúcsnak fölül mintegy 24-56 négyszögöl térsége van,
mellyen 3-4 ölnyi hegyes szirtek állanak oszlopok gyanánt. Mint hullámzó tenger
terül el szemeid előtt a hegyek és erdők országa, te nem érzed többé törődött
tested fáradságát; képzetedben elősorolod a vizzuhatagokat, szirteket, tavakat,
mellyeket utadban láttál; - a levegő itt nagyon is tiszta, vékony; lehelleted
nehezülni kezd, s mintha sokáig szaladtál volna, gyorsan emelgeti melledet;
szemeidből a hideg könyeket facsar. De meg vagy jutalmazva. - Alattad sima
viztükörként nyugszik a világ; a legnagyobb hegyek csak kis dombok gyanánt
tünnek elő, s a föld összeolvad az éggel tekinteted előtt; a közelebb
helységeket, mint kis pontokat megismerni véled; - az egész drága hon, mint
régen ismert hű barát, mosolyog feléd. -
Ezen fölséges hegyek még nem eléggé
ismeretesek; mennyi tömérdek kincs rejlik kebleikben: csak gyanitjuk, s csupán
mondák- és népregékből tudjuk. Hatalmas nagy királyunk Hunyady Mátyás, ide is
forditá figyelmét, s nagyszerű kisérleteket tőn. Halála után azonban egész
mostanig, úgyszólván, mi sem történt e tekintetben.
A Karpatok regényes költőisége,
mesés, népmondás tündérvilága, leginkább a sziklái közt létező tavak-, az
ugynevezett tengerszemekben öszpontosúl. – A kézsmárki csúcson van a bájos
fekvésű Zöldtó; fölötte az úgy nevezett Rézút (Kupferbank). Kik a Karpatokba
jönnek aranyat keresni: itt próbálnak szerencsét, mert a népmonda szerint, a
hegyi szellem tömérdek kincset őriz e helyen, s csak az vehetendi föl évezredes
rejtekéből, ki szeretőjéhez élte fogytáig, örökké hű marad. – És még eddigelé a
nagy kincset egy halandó sem emelheté föl.
A Feketetó tüköréből óriási sziklák
merednek fölfelé, s ide a nap sugárai csak ritkán hatnak el; s mitől nevezetét
is vette – vize olly feketének látszik, mint a tinta; egyik oldalán toronyalaku
sziklahegy emelkedik, mellyet karbunkulustoronynak neveznek. E hegyről a
népmondák aranyajku szelleme igy regél: - „Élt a karpatokban egy tündérkirály,
kinek országa csak a Zöldtóig terjedt, mellyben kedvese lakott; az ő palotája
gyémánt s arany oszlopokon ott álla, hol a Feketetó áll, hol örökös sötétség
uralkodék. Kedvese kérte a tündérkirályt, hogy ha őt szereti, oszlatná el a
sötétséget biralmából; mit meg is tőn, mert a sziklatorony tetejébe, szolgáló
szellemei által, egy nagy karbunkulust tétetett, melly napvilágként fényle. A
tündérkirály ezután kedvesét lakába vezette; boldogságuk határtalan volt; - de
a karbunkulus csak addig világíthata, mig a tündérkirályné férjéhez hű marad. -
Ugyanakkor a Tátra hegyei közt a Vrhovina völgyében, lakott egy királyfi, kit
itteni vadászatában a szép tündérkirályné megpillantván, a legforróbb
szerelemre gyuladt az ifju királyfi iránt; s ez viszonzá magasztos érzetét. A
tündérkirályné, földi vágyakat táplálva keblében, hűtelen lett férjéhez , - s a
karbunkulus azonnal elveszté csodafényét. A tündérkirály leszállt a Feketetó
fenekére; magával vívé gyémántjait, drága gyöngyeit, aranyait, s boszút
esküdött hűtlen neje fejére. A királyné elveszté bűverejét, s földi lénynyé
változva , neje lett a királyfinak. – A boszú rettentő volt. A tündérkirály a
földi királyfi szivébe idegen szerelmet olta; s e miatt ez elhagyá nejét, ki
tébolyodottan tért vissza a Feketetóhoz; de ott csak sötétséget talált, s azóta
szegény, e vidéken őrjöngve bolyong; s ha a Karpatok zúgó fenyveseit halotti
csend borítja: még most is hallhatni ollykor-ollykor fájdalmas jajait.” – És
valóban a hegytetőn talált mesés karbunkulus több ideig volt a Drugeth család
birtokában, s e család kiholta után, a bécsi kincstárba vándorlott.
A Békatóban rejlik - a monda szerint
- Karpatjaink összes kincshalmaza, mellyet a rosz szellem őriz; s valóban a tó
keleti partján álló szikla, mint egy barátruhában, fölhúzott csuklyával
görnyedve ül egy óriási emberalak; miért e sziklacsúcs barát-nak (Mönch) neveztetik.
Épen e szikla alatt vannak elásva a kincsek, mellyeket a rosz szellem őriz,
hogy emberi lény ne férhessen hozzájuk. A Békató nevét a sok békától vevé,
mellyek itt csodálatos szaporán tenyésznek, - s az a rege róluk. hogy béleikben
aranyszemeket hordanak. Átalában e tó felől a Tátra-vidéken legtöbb népmondákat
lehet hallani, miket annak idejében – ha t. i. majd a Tátra részletes tájképeit
adandjuk - kedves foglalkozásunk lesz elregélni olvasóink előtt.
Forrás: Vahot Imre – Magyarföld és
népei; http://hu.wikipedia.org,
http://hu.wikipedia.org
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése