Óh anyám!. .. Hallod a fenyvesek
zúgását ? Látod a ködfoszlányokat, amint némán ereszkednek alá ? Értem jönnek
... visszakövetel a Hegy. Fagyos csókjával egyszer már eljegyzett ... Jaj, de
fáztam ! De jöttek az emberi férgek, kiragadtak karjaiból és levittek a
völgybe.
Anyám, anyám, hallod a hegyipatak
haragos zúgását? ... Nem bírom tovább ... csukd be az ablakot.
Főmérnök úr kérem, ébredjen fel,
félre tetszik beszélni.
Óh jaj! - hol vagyok ?
Egyhangúan ketyegett az óra fehér
kórházi szobámban; az utcai lámpa halovány fénye ráesett a fehér rózsacsokorra.
És lassan teltek a percek, az órák,
a napok, a hetek; s bár minden jóra fordult, az indiai fakír türelmére volt
szükségem, míg kivártam, hogy végre megnyíltak az ajtók és egy szép májusi
reggelen kikocogtam ebbe a sokat szidott és mégis oly szép világba.
S ha én most elmesélem szomorú
történetem, nem azért teszem, hogy részvétet keltsek; azért sem, hogy
visszatartsak bárkit is a hegyek fenséges birodalmába teendő zarándok-útján.
Hanem elmondom, tanulás okáért, hogy ha mást is lesújt a sors, vagy ha alkalma
nyílik szerencsétlenül járt embertársain segíteni, mit tegyen, hogy nagyobb
sikerrel járjon működése, mint azoké a derék bajtársaké, akik oly önzetlenül,
odaadóan és lelkesedéssel siettek az én segítségemre.
Nagyszombat reggelén arra ébredtem
fel, hogy szemembe világított a hold. Nyugodt, üdítő álmom volt. Semmit sem
éreztem előre az elkövetkezendőkből. Pedig hány hegyi túrám előtt volt nyugtalan
álmom és volt az az érzésem, hogy baj történik. És soha nem történt semmi.
Szerettem volna mindjárt felkelni és
indulni még holdfénynél, mert a túra sikere felől csak egy aggasztott: a meleg
időjárás. Ha ugyanis a Tátracsúcs nagy kuloárjában rásüt a nap a hóra és ez
fellazul, könnyen megeshetik, hogy egy szép lavinában fogjuk az utat lefelé
megtenni. S talán nem is vállalkoztam volna a túrára, ha előző este meg nem
tudom, hogy az öreg Franz is (ki valaha a legjobb tátrai vezető volt) oda
készül egy turistával. Elvégre sohasem árt, ha akad majd hírmondója a
lavinaszerencsétlenségnek. Másrészt meg, mert az a nézetem, hogy mindenki, aki
nem hazardőre az életnek, mint az egyedüljárók - akiket egyébként meg tudok
érteni, sőt becsülöm őket -, legalább még egy gyakorlott turistatárssal
induljon, ha elhagyatott vidékre megy; minthogy pedig társam még nem
rendelkezett akkora gyakorlattal, hogy önállóan is tudna túrát vezetni, tehát
társa balesete esetén segítségért sietni, célszerűnek véltem oly vidékre menni,
ahol más is van a közelben.
Nem indulhattunk azonban korán, mert
csak 6 órakor kaptunk reggelit és mert a menedékházbérlő szívességből
felajánlott jégcsákányát is csak 6 óra után kaptuk meg. 6 óra 40 perckor
azonban útra készen voltunk és csakhamar a csontkemény havon zörögtek
sídeszkáink. Alig kezdtünk azonban emelkedni a tó túlsó oldalán, láttuk, hogy
sídeszkák nélkül könnyebb a haladás. Ezért hátizsákjainkra akasztva őket,
hágóvassal folytattuk utunkat. A hó ideális volt. Gyorsan és könnyen haladtunk.
Ilyen könnyen és gyorsan még nyáron sem lehet itt tovább jutni. Nem kellett az
út szeszélyes kanyargásait követni, hanem mindenütt a legrövidebb úton a
legelőnyösebb emelkedéssel haladtunk a nyáron omladékkal és sziklákkal teli,
most aszfaltsimaságú terepen.
A Sárkánytavi gerinc és a Sárkányfal
közötti kis katlanba érve ránk sütött a nap és innen ragyogó fényárban
haladtunk tovább. A környező csúcsok mind régi, jó ösmerősök. A Sárkánytavi
torony, Déchy csúcs, Tátracsúcs egy szép nyár gyönyörű sziklatúra-emlékeit
idézték fel lelkemben.
A felső katlan legfelső részén, a
Sárkánytavi gerincnek itt hóval borított ellaposodó nyerge közelében letettük a
síeket és rövid pihenőt tartottunk, miközben a kazán fűtéséről sem feledkeztünk
meg. Azután síek nélkül, de egyébként teljes felszereléssel folytattuk útunkat.
Nálam a jégcsákány, társamnál erős bambusz-síbot volt. Előttünk még az előző
napokból származó keményre fagyott lábnyomok tették még könnyebbé az
előrehaladást. Visszanézve le egész az Omladékvölgy aljáig, Franznak és a
turistának nyomát se láttuk, de az most már mit sem aggasztott. Láttam, hogy a
hó kitűnően tart és oly kemény, hogy a nem túlmeleg nap 2-3 óra alatt sem tudja
annyira felpuhítani, hogy lavina-veszélyes legyen. Így nyugodtan folytattuk
útunkat. Elébb ferdén kereszteztük a Tátracsúcs nagy kuloárját és a tulsó
oldalon kevésbbé meredek hómezőkön haladtunk, majd ismét visszatérve a
kuloárba, ott folytattuk az emelkedést. Itt kötelet véve, egymást biztosítgatva
haladtunk tovább, de őszintén szólva sehol sem éreztem a biztosítással való
haladás szükségességét, ha megfelelő óvatosan lépegetünk.
Fotó: Andrej Vida |
Végre elértük a nagy kőlapot, ahol a
nyári út vaskapocs-biztosításai láthatók voltak, melyeknek azonban hasznát nem
vettük, mert mellettük a havon lehetett haladni. Itt volt az egyedüli kényes
hely; a sziklalap a hó alatt jégréteggel volt bevonva s így a jégcsákányt nem
lehetett elég mélyre beverni. Ez a biztosítást kissé illuzórikussá tette. De
ezen a részleten is sikeresen átvergődve, csakhamar a csúcson voltunk; pontosan
4 óra alatt, beleszámítva az egyszeri pihenőt és az étkezésre fordított időt
is.
Bár a küzdelem a csúcsért ma kevés
volt, mégis, mint mindig, amikor egy csúcsra érek, most is mély meghatottságot
éreztem és megköszöntem az Úrnak, hogy meg engedte érnem azt a gyönyörű percet,
amikor messze és magasan a gyarló emberek fölött, közelebb a trónja
zsámolyához, igaz áhítattal tekinthetek széjjel ezen a gyönyörű világon. Azután
megelevenedtek régi szép Tátra-emlékeim, amikor a Déchy csúcson át jövet jártam
a csúcson. Amikor még a mienk volt. Önkénytelenül is elrebegtem a magyar
Hiszekegyet és kértem az Urat, akihez most oly közel éreztem magam, hogy minél
előbb ismét Magyarországot díszítse ez a gyémántkoszorú: a Tátra. S úgy egy
félórával később, midőn lesújtva, nyomorékká téve feküdtem a havon,
önkénytelenül is az jutott az eszembe, hogy tán azért kellett lakolnom, mert
voltam oly merész kérni és hinni, hogy lesz még egyszer a miénk a Tátra. De
aztán később ráeszméltem arra, hogy az én veszteségem kisebb, mint szegény
hazánké, melyet köröskörül megcsonkítottak. És épp az én sorsom erősített meg
mégjobban hitemben, hogy amiként erős akarattal lesz még belőlem is egész
ember, tudom, hogy csonka hazámból is lesz még egyszer egész Magyarország!
Miután még néhány fényképet
csináltam és elgyönyörködtem a felhőtengerben, mely Lengyelországot borította,
rövid pihenő után, - mivel hideg keleti szél fújt és mert féltem, hogy a
szélárnyékban a napnak is erősen kitett hó nagyon felpuhul - elindultunk
lefelé.
Társamat előre küldtem azzal, hogy
lehetőleg ugyanazokat a lyukakat használja fel biztosításhoz, melyeket felfelé
menet csináltam. A veszélyes helyre érve láttam, hogy az a napsütés miatt
tényleg rosszabb állapotban volt, mint felmenet, mert a jégréteg felett most
teljesen átpuhult a hó. Társam nem ösmervén ilyen hóban a hágóvas-technikát,
két ízben elcsúszott, de szabályos és gondos biztosításom a legnagyobb
könnyűséggel tartotta meg a lecsúszó testet. A nehéz helyen túl társamnak nem
volt jó biztosító helye és így a teljes felelősség tudatában (ha ugyanis
elcsúszom, ketten zuhanunk alá) biztosítás nélkül mentem át nagy óvatossággal,
de lépcsővágás nélkül a 40-50 fokos üvegszerű jégen, mert társam a felette lévő
havat mind lesodorta. Szerencsésen leérve, csakhamar a kuloár haván álltunk a
sziklafal tövében. Ott vettük észre, hogy épp akkor ért ide Franz turistájával.
Franz hágóvas nélkül, megkopott szöges cipőben, lépcsővágással jött fel a régi
technika szerint csigalassúsággal. Megvártuk, míg mellettünk elhaladnak, aztán indultunk
lefelé.
Társam az előző két lecsúszás hatása
alatt azt kérdezte, hogy úgye most nehéz lesz a lemenetel, mire én részint
biztatásból, részint meggyőződésből azt mondtam, hogy egész könnyű lesz, nem
kell semmit vigyázni. Hasonló meredekségű és minőségű hólejtőkön annyiszor
jöttem már le és annyira ösmerem a technikáját, hogy teljesen veszélytelennek
tartottam a helyet. Így már arra gondoltam, hogy két kötélhossz után, ha társam
megszokja a hóban való lefelé menést, biztosítás nélkül mehetünk tovább. Épp
ezért nem nagy súlyt fektettem a biztosításra. Csákányom nem vertem be elég
mélyre s ami még nagyobb baj volt: a kötelet nem tartottam oda a hó felületére,
hanem kényelmesen jó magasra, ahonnan ugyan gyorsan le lehetett volna tolni, ha
szemmel tartottam volna társamat, vagy ha az kiált elcsúszás közben. Társam meg
éppen túlságosan megfogadta biztatásomat és semmit se vigyázott; meg aztán az
előző két elcsúszás után különben is megnőtt a bizalma a biztosításban. Tény,
hogy nem vigyázott s az 5-ik vagy 6-ik lépés után hangtalanul megcsúszott, míg
a feszes kötél a csákányt azonnal kirántotta a hóból, még mielőtt a kötelet
leszorítottam és a csákányt megfogtam volna. És mert a kötelet erősen fogtam,
de kellő szilárdan a lábam nem volt megvetve, azonnal elrántott engem is.
Teljesen váratlanul ért a rántás.
Ezzel elkezdődött a zuhanás, vagy ha
úgy tetszik csúszás a kb. 45 fokos lejtőn, mely úgy 200-220 méterrel mélyebben
(a lejtőn mérve cca 310 m-rel lejjebb) végződött.
Tán érdekel, kedves olvasóm, hogy
mit érez az ember ilyen esés közben, hát bővebben elmondom, bár ezt
általánosítani alig lehet, mert ez egyénenként változó és a vérmérséklettől
függ.
Az első másodperc: meglepetés és a
helyzet fel nem ösmerése. A második és harmadik másodperc: ah, tehát zuhanok; ez
az hát, ami annyiszor megtörténhetett volna velem, de most végre a korsó-teória
értelmében bekövetkezett. Azután a kíváncsiság érzete, ébredt fel: no, most mi
lesz, hogy fog végződni és ... milyen érzelmeim lesznek? Érdekes, hogy most sem
feledkeztem meg önmagam analizálásáról, mert a legkritikusabb pillanatokban is
kísérleti objektumként szoktam magam megfigyelni.
A negyedik másodpercben már teljes
hidegvérrel és a legnyugodtabban azon kezdtem gondolkozni, hogy miként
akadályozzam meg a csúszást. A helyzetet akkor még teljesen optimisztikusan
ítéltem meg, hisz gondolatban annyiszor végigcsináltam egy ilyen csúszást és
eszeltem ki a fékezés legkülönbözőbb módjait, melyeket veszélytelen hólejtőkön
szándékos elcsúszással gyakorlatban is mind kipróbáltam. Igen, de ez mind a
jégcsákányra volt alapítva, melyet egy külön, általam feltalált
hevederrendszerrel erősítettem a karomra. De most a heveder otthon volt és a
kölcsönkért csákány két méterrel messzebb mellettem csúszott velem egyenlő
sebességgel s elérni nem tudtam. Ekkor eszembe jutott, hogy nem sokkal előbb
mondottam társamnak kérdezősködésére, hogy ilyenkor hanyatt fekve hágóvassal
kell fékezni. Tehát próba. Nem voltam ugyan a legmegfelelőbb helyzetben, de
fékezni azért tudtam. A fékezés nem sikerült, mert a lábam helyén lefékeződve
egy lökést kaptam és a legváltozatosabb helyzetekben hemperegtem tovább és ez
ellen teljesen tehetetlen voltam. Valószínűleg e fékezés közben tört el a
lábam. Határozottan nem tudom, mert ezt nem éreztem, csak a további hempergés
közben éreztem olyan fájdalmat, mintha egy erős kéz szorítaná. Velem körülbelül
egyidőben próbálkozott társam is a hágóvas-fékkel, de ő is megakadván lábával,
bukfencet vetett. Az ilyen fékezés tehát hasznavehetetlen és veszélyes. Mikor
az összevissza való hempergés állapotába kerültem, múlt el az optimizmusom és
kezdtem a helyzet reménytelen voltára, továbbá arra ráeszmélni, hogy ez bizony
rosszul is végződhetik s hogy kizárólag a véletlenen múlik a sorsunk. Úgy 80 m
csúszás után (függőlegesen mérve) társam megpróbált a nádsíbottal fékezni,
amitől meglassult csúszása, úgyhogy utólértem és egy darabig rajta hemperegtem,
majd elhagyva őt, hason, fejjel lefelé csúsztam egy skeleton sebességével. Ez
volt az egészben a legkellemetlenebb. Teljesen tehetetlen voltam abban a
tekintetben, hogy a helyzetet megváltoztassam. Kíváncsian és remegve néztem
magam elé, hogy mikor szánkázom neki fejjel valami sziklának. Teljesen
átéreztem, hogy az végzetes lett volna s hogy aztán vége volna mindennek. De
szerencsére sehol semmi kő, csak a lejtő alján, ahol a kuloár a Sárkánytavi
katlanba letörik. Vajjon oda is lecsúszunk-e ? Végre kétségbeesett erővel
szorítottam az egyik kezemet a hófelülethez, úgyhogy a kis ujjam ki is
ficamodott és ilymódon sikerült kevésbbé veszélyes helyzetet felvenni.
Nemsokára ezután bekövetkezett a csoda, amit nem reméltem.
Minden beavatkozás nélkül
megálltunk.
A hólejtő itt ugyanis valamelyest
enyhült és a felülete a sok ráfagyott görgetegtől egyenetlen volt. Ez aztán
lefékezte a sebességet.
A rövid csodálkozás, majd öröm
érzését felváltotta az izgalmak utáni megnyugvás. Majd rögtön eszembe jutott,
hogy gurulás közben fájt a lábam. Kíváncsian néztem meg és konstatáltam, hogy
biz' az lóg; majd nemsokára rá a vastag teveszőr-lábszárvédőmön át kövér cseppekben
csurogni kezdett a vér. Kissé kellemetlen volt a látvány, de néhány másodperc
múlva semmivel sem éreztem nagyobb sajnálatot lábam iránt, mint amikor társam
kezében megláttam szeretett és 10 év óta híven szolgált síbotom roncsait. A
csont az beforr, gondoltam, de a botomnak vége. Akkor még nem sejtettem, hogy
biz' a lábamnak is vége s hogy síbotot kapok százat is, de olyan lábat,
amilyent az Isten adott ... soha. Társamat, úgy vettem észre, a látvány jobban
kihozta sodrából, mint maga az esés, mert félóráig nem mert megmozdulni, félvén
attól, hogy ha megmozdul, tovább csúszik és újból elránt engem is a kötéllel.
Hogy ez be ne következhessék, a kötelet leoldottam derekamról, de mivel a kötél
lábaimra volt csavarodva, nem tudtam belőle kiszabadulni. Végre, mikor társam
egy két arasz széles platót rugdosott a hóba, fel mert állani, a síbotot
alattam a hóba szúrta és így a továbbcsúszástól tartanom nem kellett, kerültem
valamivel kényelmesebb helyzetbe.
Csúszásunkat a másik társaság
végignézte és mikor meghallották segélykiáltásainkat, félbeszakítva túrájukat,
siettek le hozzánk. Siettek ? Háromnegyed óráig tartott, míg lépcsővágással
leértek.
A mährisch-ostraui turista, Vizenetz
mérnök, rendkívül szimpatikus és erélyes ember volt. Mihelyt odaért, azonnal hozzálátott
sebem bekötéséhez; a lábszárvédőt s harisnyát felvágta és saját kötszereimmel
utasításom szerint bekötözte a sebet. Azután nádsíbotomat kérlelhetetlenül
széttörték és ennek darabjaival és spárgával rögzítették az eltört két részt.
Végül a két lábamat szíjakkal összekötötték. A cipőt nem vetettük le, egyikünk
sem vetett erre különösebb súlyt, pedig talán minden bajnak ez a mulasztás volt
az oka. Bár tudtam jól, hogy egy eltört végtag könnyen lefagy, de mert nem lett
volna mibe betakarni, jobbnak láttam a cipőt fenntartani. (A hátizsákok, a
társak nem feltétlenül szükséges ruhadarabjai lettek volna felhasználandók!
Szerk.) Vizenetz azután saját kabátját is levetette és rám adta, ami nagyon jól
esett, mert kezdtem kegyetlenül fázni. Ezt a kis áldozatot is csak ő tette meg.
Azután gyorsan elment segítségért. Minthogy elsőrendű síelő volt, bámulatos
rövid idő alatt lent volt a menedékházban és megszervezte a mentő expedíciót.
Ezalatt mi sem voltunk tétlenek. A
vezető kőhullástól félt és továbbhaladást javasolt. Kőhullás veszélyéről szó
sem volt, mindannak dacára örültem a továbbhaladás eszméjének. Először, mert
közelebb kerülünk a mentő expedícióhoz, másodszor, mert kezdtem nagyon fázni és
örültem a mozgásnak, végül, mert így jobban telt az idő s ez sem megvetendő
pszichológiai momentum. A továbbhaladás úgy történt, hogy Franz a kötéllel
tartott, társam felemelte a lábaimat, én meg a kezeimre támaszkodva odébb
ültem. Franz többször terepszemle címén, amire semmi szükség sem volt, elment
és alig győztem visszajöttét kivárni, mert mihelyt nem mozogtam, mindjárt
fáztam. Fájdalmaim alig voltak. A folytonos ülés közben azonban teljesen
átnedvesedett a nadrágom és bőröm teljesen érzéketlenné vált. Ezen a részen
féltem a legjobban a fagyástól és nem ott, ahol bekövetkezett, a törött részen,
mert az jól érezte magát. Később Franz azt tanácsolta, hogy egy sziklatömb
által széltől védett kőlapra feküdjek. Persze a szél más irányból fújt, mint
amerről az a védelmet nyújtotta. Ezt a kis pihenőt felhasználtam arra, hogy nadrágomat
igyekeztem a napsugarakkal kissé felmelegíteni és ettem egy kevés édességet.
Mivel azonban újra elkezdtem borzasztóan fázni, kértem társaimat, hogy menjünk
tovább. Alig mentünk azonban valamit, már megjelent Vizenetz, kijelentette,
hogy megérkezett az expedíció és hoznak egy kis kéziszánt. Míg azonban azok
végleg odaértek, megtanácskozták a levitel módját és rákötöztek a szánra,
eltelt még vagy másfél óra.
Ha a továbbiakban most kritika
tárgyává teszem a mentést és annak megszervezését, azt azért teszem, hogy
okulásul szolgáljon a turistatársadalomnak.
Sokak szerint hiba volt, hogy a
három ember nem kísérelte meg maga a leszállítást. Síjeink aránylag közel
voltak, azokból lehetett volna szánkót rögtönözni. Gondoltam is erre, de egy
ilyen szánkó elkészítése olyanoknak, kik még ilyent nem csináltak, sok időt
vett volna igénybe és kérdés, sikerült volna-e és akkor nehány órát elveszítve,
mégsem maradt volna más hátra, mint segítségért lemenni. Azt hiszem, szabad
kimondanom, hogy nem volna szabad síelő turistatársaságnak a magas hegyek közé
menni a nélkül, hogy a társaságnak két tagja legalább is egyszer ne csinált
volna már gyakorlatképen ilyen síekből való szánkót. Főleg attól tartottam,
hogy nehéz lett volna a rákötözésem, mert még a szánkón is ugyancsak megfeszült
a kötél és teljes erőmből kellett kapaszkodnom, hogy a helyenként 50 fokos
lejtőn történő szállításnál le ne csússzak róla.
A magashegyi turistákat nemcsak
sziklamászásra és a jégtechnikára kellene kiképezni, hanem a mentésre, első
segélynyújtásra is.
Midőn Vizenetz mérnök a Poprádi tavi
menedékházhoz leért, épp ott találta társaink egy részét, akik a Móry-szállóból
rándultak ki a tóhoz. Nagyrészük egészen kezdő síelő volt, ezek nem is jöttek
szóba s mégis közülük kettő segítségemre sietett, de mikor a meredek
hegyoldalba felértek, örültek, hogy saját magukat le tudták simán hozni.
Annyiból mindenesetre hasznos volt közreműködésük, hogy segítettek a szánkó
felvontatásában, ami nem volt kis feladat. Tanulság: hiába a jóakarat,
gyakorlatlan turista csak bajt okozhat, azért csak gyakorlott hegymászókból,
síelőkből szabad mentő expedíciót szervezni. Szerencsére ilyenek is akadtak.
Igy elsősorban Hoffmann Rudi barátom, aki Vizenetz mellett a mentő társaság
parancsnoka volt.
Jött azután még egy turista, akit
szintén ért már egy lábtöréses baleset s így teljesen át tudta érezni
helyzetemet, meg aztán talán nagyobb kötelességének érezte a mentésben való
részvételt (hogy némikép viszonozhassa, ha nem is azoknak, hanem a
társadalomnak, a vele szemben annakidején tett sok jót). Rendkívül hasznos
tagja volt a társaságnak Tenzer turócszentmártoni magyar turista. Mivel
társamat az esés és az azt követő események annyira megviselték, hogy a további
közreműködésére alig számíthattunk, Hoffmann leküldte a csomagokkal és az előbb
említett hasznavehetetlen társainkkal. Így a tulajdonképeni mentő társaság négy
tagból állott. A helyenként rendkívül meredek lejtőkön a leszállítás igen
nehezen és lassan ment. Sokat kellett traverzálni, ami főleg azért volt nehéz,
mert a szánkót két embernek kellett tartani, hogy fel ne boruljon.
Közben leszállt az est. S bár
hihetetlennek hangzik, de úgy volt, hogy tán még soha úgy nem gyönyörködtem az
est szépségében, mint akkor. Ráérni elvégre ráértem, rászíjazva a szánkómra
tétlenül hevertem. Rózsaszínű hegycsúcsok, rózsaszínű felhők, fenséges
nyugalom, igaz mély érzelem. Soha nem éreztem ily határozottan annyiszor
észlelt kettéválását énemnek. Az egyik, az anyagi test, amelyik szenved
fájdalmában, a másik, mely mennyei boldogságban élvezi a természet szépségeit.
Mintha máris felszabadult volna lelkem földi porhüvelyétől és készülne a nagy
egybeolvadáshoz az örök Szeretettel.
Azután lassanként sötét lett. Teljes
bizalommal mentőim iránt, hagytam magam lebocsátani a helyenként rendkívül
meredek hólejtőkön. Már-már a fáradtság nyomait kezdtem rajtok észrevenni,
amidőn megjelent még két mentő csoport, főleg mährisch-ostraui turisták, újabb
kötelekkel, takarókkal és lámpákkal s felváltották az első csoportot. További
előny volt, hogy alulról jövet látták, merre vannak az enyhébb lejtők, amit
Franz nem tudott és már másodízben engedte szó nélkül, hogy letörések felé
haladjunk.
Közben-közben teljesen erőt vett
rajtam a fázás. Bízvást állíthatom, hogy ha valaha szenvedtem, hát akkor az
most volt; csak úgy rángatództam a hidegtől. Csak a lábam, az nem fázott, no de
nem is volt betakarva. Közben kínáltak cognac-kal és pálinkával, de a nekem
szokatlan italt nem tudtam lenyelni. Nem pálinkát, hanem forró teát kellett
volna thermosban felhozni. A menedékházi orvosok még egy kanál rumot sem
engedtek a teába tenni, annyira ártalmasnak tartották ilyen esetekben az
alkoholt.
Később, amikor a társaság beletanult
a mesterségébe és a lejtő enyhébb lett, elég gyorsan haladtunk tovább. Fázásom
alább hagyván, egykedvűen feküdtem a szánon s csak arra figyeltem, mikor fog
jönni egy újabb zökkenő s mikor fog újra lelógó lábam a földhöz ütődni.
Úgy 11 óra felé járt már az idő,
amikor megérkeztünk a Poprádi tavi menedékházhoz. A kíváncsi tömegek elől
csakhamar az ott időző orvosok kezeibe kerültem. Ezek azután nagy kímélettel
lehámozták a cipőt a lábamról, mint a narancshéjat szokás, és konstatáltuk a
szomorú valót, hogy a lábam lefagyott.
Azután csendes lett a menedékház,
nyugodt lassúsággal vonultak el ablakom előtt a jól ösmert csillagképek, míg
szemembe világított a hold, mint azelőtt 24 órával.
A Tátracsúcs pedig állott
mozdulatlanul, fenséges némasággal a holdvilágos éjben. Csak egy kicsiny piros
folt mutatta hófehér palástján, hogy egy szegény földi vándor életében új
fejezet kezdődött, nagyszombaton, feltámadás napján ...
Ácsi baba, ácsi. Újra jár a ...
bácsi. S gyermek lettem újra. Orgonavirág-illatos kis kertben örvendek az első
lépések sikerén, játszom a napfényben. Tarka kis pillangók kergetődznek körben,
majd meg-megpihennek illatos virágok lágy ölében. Szerelmi vallomást visznek az
egyiktől s kapnak érte bódító illatú édes virágmézet.
Te kis pillangó, csak szállj,
szállj; nem futok utánad. Én majd csak úgy lassan kocogok egyik rózsafától a
másik rózsafáig. Szerelmi vallomásom elmondom majd magam, hogy szeretem a
virágot, szeretem a napfényt, szeretem a madárdalt, ha szép nyári este illatos
szénán heverve hallgatom a kertben. Szeretem a ... óh milyen nagy is az én
szerelmetes szívem!
Nyílj ki, nyílj ki kicsiny
rózsabimbó. Nézd, milyen szépen süt a nap. Nézd, milyen szépek viruló társaid.
Amíg te bontogatod hófehér szirmaid, mesélek neked majd egy másik világról,
ahol ragyogóbb a napfény, kékebb az égbolt. Nagy kietlen sziklák borítják a
földet, puszta romjai egy rég letűnt földrésznek. Óriási kőfalak törnek fel
vadul, mintha az eget ostromolnák, felsőbb régiókba, ahol megszűnik az élet,
hol soha sincsen tavasz, a levegő is illat nélkül való. Hevesebb itt a
szélvész, jobban dörög a mennybolt, lejjebb jár a felhő, szomorúbb az eső, az
elátkozott ország lehet ilyen csupán! A madár is csak ritkán vetődik el erre s
ha fel is repül ide, dala elnémul örökre. A hegyek ormain, ahol semmi sincsen
már, itt lakik a hó: a fehér halál.
Csak egy élőlény van, mely ide
elmerészkedik s dacol a halállal; úgy hívják, hogy: ember.
Mert lásd, kis rózsabimbó, mi emberi
lények nagyravágyók vagyunk. Büszke nagy álmok hevítik keblünket; hőstettek,
kalandok, nagy és bátor tettek, szabadság, tudásszomj, új, nemlátott tájak;
bajtársi szeretet és önfeláldozó hűség; szenvedés egy ideális célért. Rég
elmúlt időknek visszatérő vágya: primitív életmód, küzdelem a létért,
szembenézni bátran a halállal s érezni az élet értékét ezáltal. Mert csak akkor
tudjuk megbecsülni, mink van, ha közel vagyunk ahhoz, hogy elveszítsük. S
hőstett, nagy és igaz élmény lesz így osztályrészünk, nekünk, a szürke
hétköznapok, a lelket megőrlő egyhangú munka s a civilizáció áldásai miatt
egyéni szabadságunkban megkötözött szegény rabszolgáknak.
Ezért vesszük kezünkbe a csákányt,
hogy azt, amit a sors megtagadott tőlünk: szép álmainkat valóra válthassuk.
Elmegyünk küzdeni ideális célért, messze a kultúrától, emberi gyarlóságtól, a
magas hegyek közé. Viharban-napfényben, hóban vagy esőben, hol izzadva, hol
fázva, fáradtságot, szomjat, éhséget feledve, csak előre és fel ... fel! Laza
sziklák mögött, jégárrianásban leselkedő rémmel, a fehér halállal sikeresen
megküzdve, büszkén állni fent a meghódított csúcson ... Van-e hatalmasabb s
mélyebb érzés ennél?!
Én is voltam gyakran - kicsi
rózsabimbó - szép havas csúcsokon. Áldom a jó Istent, hogy ezt megérhettem.
Voltam rossz időben, voltam szép időben s ilyenkor álmodtam a kék mindenségbe
... Istenem, de szép volt!
Többé már nem megyek. Itt maradok
nálad, nézem virulásod, szép kis rózsaszálam. Hisz ha körülnézek, minden kis
fűszálban a teremtő életet itt is megtalálom. Ki Istent keresi, nem kell, hogy
felmenjen magas hegyormokra, közelebb az éghez, megtalálja azt egy virágos
réten is, nem kell több belőle, mint amit átfognak ölelő karjai. Csak nézz meg
közelről minden igénytelen kis virágszálacskát, minden falevelet, apró kis
bogárkát; s megtalálod itt is azt, amit keresel: az örök természetet, a
teremtőnek kezemunkáját, az örök életet. Megmaradt még nekem a vizek élete, a
suttogó nádas, az egész madárvilág. Hallgathatom még a patak csobogását, a
tengeri hullámok zúgó morajlását. Szőhetek még álmot tücsökcirpeléstől hangos
holdvilágos alföldi estéken.
Majd csak megleszek a nagy hegyek
nélkül is.
- De ti ... csak menjetek s ne
gondoljatok rám !
Forrás: http://www.fsz.bme.hu
érdekes hogy Kazinczy hasonló módon és közel azonos helyen vesztette el balesetben a lábát ahol évtizedekkel később Erőss Zsolt. az írásban furcsállom, hogy meglehetősen kritikusan szól id. Franz hegyivezetőről, aki messze a legtapasztaltabb lehetett a történet szereplői között, és végső soron jelenléte nélkül könnyen komolyabb tragédiába fordulhatott volna a baleset.
VálaszTörlésTalán erre mondják azt, hogy a sors néha ismétli önmagát...
TörlésEgyébként nagyon tetszett a mai hozzászólásod az index fórumon, irtó jót mosolyogtam rajta... :-)
Erőss Zsolt esete bizony kísértetiesen hasonlít erre.
VálaszTörlésÉs az is kétségtelen, hogy Franz hegyivezető legendája egy évszázad távolából szebben csillog, mint testközelből.
Guszti
Nem régen vettem meg Bohusék könyvét a hegyivezetőkről, ha előbb nem, de legkésőbb ősszel-télen nekiállok lefordítani, kíváncsi vagyok, mit írnak a régi nagy nevekről. Jó, tudom, Bohusékat (amellett, hogy elismerem a tudásukat) fenntartásokkal kell kezelni, de hátha most pozitívan fogok csalódni...
Törlés