Kazinczy Gábor - A Tátracsúcs – Az MTSz 1926. évi irodalmi pályázatán első díjat nyert mű

Óh anyám!. .. Hallod a fenyvesek zúgását ? Látod a ködfoszlányokat, amint némán ereszkednek alá ? Értem jönnek ... visszakövetel a Hegy. Fagyos csókjával egyszer már eljegyzett ... Jaj, de fáztam ! De jöttek az emberi férgek, kiragadtak karjaiból és levittek a völgybe.

Anyám, anyám, hallod a hegyipatak haragos zúgását? ... Nem bírom tovább ... csukd be az ablakot.

Főmérnök úr kérem, ébredjen fel, félre tetszik beszélni.

Óh jaj! - hol vagyok ?

Egyhangúan ketyegett az óra fehér kórházi szobámban; az utcai lámpa halovány fénye ráesett a fehér rózsacsokorra.

És lassan teltek a percek, az órák, a napok, a hetek; s bár minden jóra fordult, az indiai fakír türelmére volt szükségem, míg kivártam, hogy végre megnyíltak az ajtók és egy szép májusi reggelen kikocogtam ebbe a sokat szidott és mégis oly szép világba. 

S ha én most elmesélem szomorú történetem, nem azért teszem, hogy részvétet keltsek; azért sem, hogy visszatartsak bárkit is a hegyek fenséges birodalmába teendő zarándok-útján. Hanem elmondom, tanulás okáért, hogy ha mást is lesújt a sors, vagy ha alkalma nyílik szerencsétlenül járt embertársain segíteni, mit tegyen, hogy nagyobb sikerrel járjon működése, mint azoké a derék bajtársaké, akik oly önzetlenül, odaadóan és lelkesedéssel siettek az én segítségemre.

Nagyszombat reggelén arra ébredtem fel, hogy szemembe világított a hold. Nyugodt, üdítő álmom volt. Semmit sem éreztem előre az elkövetkezendőkből. Pedig hány hegyi túrám előtt volt nyugtalan álmom és volt az az érzésem, hogy baj történik. És soha nem történt semmi.

Szerettem volna mindjárt felkelni és indulni még holdfénynél, mert a túra sikere felől csak egy aggasztott: a meleg időjárás. Ha ugyanis a Tátracsúcs nagy kuloárjában rásüt a nap a hóra és ez fellazul, könnyen megeshetik, hogy egy szép lavinában fogjuk az utat lefelé megtenni. S talán nem is vállalkoztam volna a túrára, ha előző este meg nem tudom, hogy az öreg Franz is (ki valaha a legjobb tátrai vezető volt) oda készül egy turistával. Elvégre sohasem árt, ha akad majd hírmondója a lavinaszerencsétlenségnek. Másrészt meg, mert az a nézetem, hogy mindenki, aki nem hazardőre az életnek, mint az egyedüljárók - akiket egyébként meg tudok érteni, sőt becsülöm őket -, legalább még egy gyakorlott turistatárssal induljon, ha elhagyatott vidékre megy; minthogy pedig társam még nem rendelkezett akkora gyakorlattal, hogy önállóan is tudna túrát vezetni, tehát társa balesete esetén segítségért sietni, célszerűnek véltem oly vidékre menni, ahol más is van a közelben.

Nem indulhattunk azonban korán, mert csak 6 órakor kaptunk reggelit és mert a menedékházbérlő szívességből felajánlott jégcsákányát is csak 6 óra után kaptuk meg. 6 óra 40 perckor azonban útra készen voltunk és csakhamar a csontkemény havon zörögtek sídeszkáink. Alig kezdtünk azonban emelkedni a tó túlsó oldalán, láttuk, hogy sídeszkák nélkül könnyebb a haladás. Ezért hátizsákjainkra akasztva őket, hágóvassal folytattuk utunkat. A hó ideális volt. Gyorsan és könnyen haladtunk. Ilyen könnyen és gyorsan még nyáron sem lehet itt tovább jutni. Nem kellett az út szeszélyes kanyargásait követni, hanem mindenütt a legrövidebb úton a legelőnyösebb emelkedéssel haladtunk a nyáron omladékkal és sziklákkal teli, most aszfaltsimaságú terepen.

A Sárkánytavi gerinc és a Sárkányfal közötti kis katlanba érve ránk sütött a nap és innen ragyogó fényárban haladtunk tovább. A környező csúcsok mind régi, jó ösmerősök. A Sárkánytavi torony, Déchy csúcs, Tátracsúcs egy szép nyár gyönyörű sziklatúra-emlékeit idézték fel lelkemben.

A felső katlan legfelső részén, a Sárkánytavi gerincnek itt hóval borított ellaposodó nyerge közelében letettük a síeket és rövid pihenőt tartottunk, miközben a kazán fűtéséről sem feledkeztünk meg. Azután síek nélkül, de egyébként teljes felszereléssel folytattuk útunkat. Nálam a jégcsákány, társamnál erős bambusz-síbot volt. Előttünk még az előző napokból származó keményre fagyott lábnyomok tették még könnyebbé az előrehaladást. Visszanézve le egész az Omladékvölgy aljáig, Franznak és a turistának nyomát se láttuk, de az most már mit sem aggasztott. Láttam, hogy a hó kitűnően tart és oly kemény, hogy a nem túlmeleg nap 2-3 óra alatt sem tudja annyira felpuhítani, hogy lavina-veszélyes legyen. Így nyugodtan folytattuk útunkat. Elébb ferdén kereszteztük a Tátracsúcs nagy kuloárját és a tulsó oldalon kevésbbé meredek hómezőkön haladtunk, majd ismét visszatérve a kuloárba, ott folytattuk az emelkedést. Itt kötelet véve, egymást biztosítgatva haladtunk tovább, de őszintén szólva sehol sem éreztem a biztosítással való haladás szükségességét, ha megfelelő óvatosan lépegetünk.

Fotó: Andrej Vida

Végre elértük a nagy kőlapot, ahol a nyári út vaskapocs-biztosításai láthatók voltak, melyeknek azonban hasznát nem vettük, mert mellettük a havon lehetett haladni. Itt volt az egyedüli kényes hely; a sziklalap a hó alatt jégréteggel volt bevonva s így a jégcsákányt nem lehetett elég mélyre beverni. Ez a biztosítást kissé illuzórikussá tette. De ezen a részleten is sikeresen átvergődve, csakhamar a csúcson voltunk; pontosan 4 óra alatt, beleszámítva az egyszeri pihenőt és az étkezésre fordított időt is.

Bár a küzdelem a csúcsért ma kevés volt, mégis, mint mindig, amikor egy csúcsra érek, most is mély meghatottságot éreztem és megköszöntem az Úrnak, hogy meg engedte érnem azt a gyönyörű percet, amikor messze és magasan a gyarló emberek fölött, közelebb a trónja zsámolyához, igaz áhítattal tekinthetek széjjel ezen a gyönyörű világon. Azután megelevenedtek régi szép Tátra-emlékeim, amikor a Déchy csúcson át jövet jártam a csúcson. Amikor még a mienk volt. Önkénytelenül is elrebegtem a magyar Hiszekegyet és kértem az Urat, akihez most oly közel éreztem magam, hogy minél előbb ismét Magyarországot díszítse ez a gyémántkoszorú: a Tátra. S úgy egy félórával később, midőn lesújtva, nyomorékká téve feküdtem a havon, önkénytelenül is az jutott az eszembe, hogy tán azért kellett lakolnom, mert voltam oly merész kérni és hinni, hogy lesz még egyszer a miénk a Tátra. De aztán később ráeszméltem arra, hogy az én veszteségem kisebb, mint szegény hazánké, melyet köröskörül megcsonkítottak. És épp az én sorsom erősített meg mégjobban hitemben, hogy amiként erős akarattal lesz még belőlem is egész ember, tudom, hogy csonka hazámból is lesz még egyszer egész Magyarország!

Miután még néhány fényképet csináltam és elgyönyörködtem a felhőtengerben, mely Lengyelországot borította, rövid pihenő után, - mivel hideg keleti szél fújt és mert féltem, hogy a szélárnyékban a napnak is erősen kitett hó nagyon felpuhul - elindultunk lefelé.

Társamat előre küldtem azzal, hogy lehetőleg ugyanazokat a lyukakat használja fel biztosításhoz, melyeket felfelé menet csináltam. A veszélyes helyre érve láttam, hogy az a napsütés miatt tényleg rosszabb állapotban volt, mint felmenet, mert a jégréteg felett most teljesen átpuhult a hó. Társam nem ösmervén ilyen hóban a hágóvas-technikát, két ízben elcsúszott, de szabályos és gondos biztosításom a legnagyobb könnyűséggel tartotta meg a lecsúszó testet. A nehéz helyen túl társamnak nem volt jó biztosító helye és így a teljes felelősség tudatában (ha ugyanis elcsúszom, ketten zuhanunk alá) biztosítás nélkül mentem át nagy óvatossággal, de lépcsővágás nélkül a 40-50 fokos üvegszerű jégen, mert társam a felette lévő havat mind lesodorta. Szerencsésen leérve, csakhamar a kuloár haván álltunk a sziklafal tövében. Ott vettük észre, hogy épp akkor ért ide Franz turistájával. Franz hágóvas nélkül, megkopott szöges cipőben, lépcsővágással jött fel a régi technika szerint csigalassúsággal. Megvártuk, míg mellettünk elhaladnak, aztán indultunk lefelé.

Társam az előző két lecsúszás hatása alatt azt kérdezte, hogy úgye most nehéz lesz a lemenetel, mire én részint biztatásból, részint meggyőződésből azt mondtam, hogy egész könnyű lesz, nem kell semmit vigyázni. Hasonló meredekségű és minőségű hólejtőkön annyiszor jöttem már le és annyira ösmerem a technikáját, hogy teljesen veszélytelennek tartottam a helyet. Így már arra gondoltam, hogy két kötélhossz után, ha társam megszokja a hóban való lefelé menést, biztosítás nélkül mehetünk tovább. Épp ezért nem nagy súlyt fektettem a biztosításra. Csákányom nem vertem be elég mélyre s ami még nagyobb baj volt: a kötelet nem tartottam oda a hó felületére, hanem kényelmesen jó magasra, ahonnan ugyan gyorsan le lehetett volna tolni, ha szemmel tartottam volna társamat, vagy ha az kiált elcsúszás közben. Társam meg éppen túlságosan megfogadta biztatásomat és semmit se vigyázott; meg aztán az előző két elcsúszás után különben is megnőtt a bizalma a biztosításban. Tény, hogy nem vigyázott s az 5-ik vagy 6-ik lépés után hangtalanul megcsúszott, míg a feszes kötél a csákányt azonnal kirántotta a hóból, még mielőtt a kötelet leszorítottam és a csákányt megfogtam volna. És mert a kötelet erősen fogtam, de kellő szilárdan a lábam nem volt megvetve, azonnal elrántott engem is. Teljesen váratlanul ért a rántás.

Ezzel elkezdődött a zuhanás, vagy ha úgy tetszik csúszás a kb. 45 fokos lejtőn, mely úgy 200-220 méterrel mélyebben (a lejtőn mérve cca 310 m-rel lejjebb) végződött.

Tán érdekel, kedves olvasóm, hogy mit érez az ember ilyen esés közben, hát bővebben elmondom, bár ezt általánosítani alig lehet, mert ez egyénenként változó és a vérmérséklettől függ.

Az első másodperc: meglepetés és a helyzet fel nem ösmerése. A második és harmadik másodperc: ah, tehát zuhanok; ez az hát, ami annyiszor megtörténhetett volna velem, de most végre a korsó-teória értelmében bekövetkezett. Azután a kíváncsiság érzete, ébredt fel: no, most mi lesz, hogy fog végződni és ... milyen érzelmeim lesznek? Érdekes, hogy most sem feledkeztem meg önmagam analizálásáról, mert a legkritikusabb pillanatokban is kísérleti objektumként szoktam magam megfigyelni.

A negyedik másodpercben már teljes hidegvérrel és a legnyugodtabban azon kezdtem gondolkozni, hogy miként akadályozzam meg a csúszást. A helyzetet akkor még teljesen optimisztikusan ítéltem meg, hisz gondolatban annyiszor végigcsináltam egy ilyen csúszást és eszeltem ki a fékezés legkülönbözőbb módjait, melyeket veszélytelen hólejtőkön szándékos elcsúszással gyakorlatban is mind kipróbáltam. Igen, de ez mind a jégcsákányra volt alapítva, melyet egy külön, általam feltalált hevederrendszerrel erősítettem a karomra. De most a heveder otthon volt és a kölcsönkért csákány két méterrel messzebb mellettem csúszott velem egyenlő sebességgel s elérni nem tudtam. Ekkor eszembe jutott, hogy nem sokkal előbb mondottam társamnak kérdezősködésére, hogy ilyenkor hanyatt fekve hágóvassal kell fékezni. Tehát próba. Nem voltam ugyan a legmegfelelőbb helyzetben, de fékezni azért tudtam. A fékezés nem sikerült, mert a lábam helyén lefékeződve egy lökést kaptam és a legváltozatosabb helyzetekben hemperegtem tovább és ez ellen teljesen tehetetlen voltam. Valószínűleg e fékezés közben tört el a lábam. Határozottan nem tudom, mert ezt nem éreztem, csak a további hempergés közben éreztem olyan fájdalmat, mintha egy erős kéz szorítaná. Velem körülbelül egyidőben próbálkozott társam is a hágóvas-fékkel, de ő is megakadván lábával, bukfencet vetett. Az ilyen fékezés tehát hasznavehetetlen és veszélyes. Mikor az összevissza való hempergés állapotába kerültem, múlt el az optimizmusom és kezdtem a helyzet reménytelen voltára, továbbá arra ráeszmélni, hogy ez bizony rosszul is végződhetik s hogy kizárólag a véletlenen múlik a sorsunk. Úgy 80 m csúszás után (függőlegesen mérve) társam megpróbált a nádsíbottal fékezni, amitől meglassult csúszása, úgyhogy utólértem és egy darabig rajta hemperegtem, majd elhagyva őt, hason, fejjel lefelé csúsztam egy skeleton sebességével. Ez volt az egészben a legkellemetlenebb. Teljesen tehetetlen voltam abban a tekintetben, hogy a helyzetet megváltoztassam. Kíváncsian és remegve néztem magam elé, hogy mikor szánkázom neki fejjel valami sziklának. Teljesen átéreztem, hogy az végzetes lett volna s hogy aztán vége volna mindennek. De szerencsére sehol semmi kő, csak a lejtő alján, ahol a kuloár a Sárkánytavi katlanba letörik. Vajjon oda is lecsúszunk-e ? Végre kétségbeesett erővel szorítottam az egyik kezemet a hófelülethez, úgyhogy a kis ujjam ki is ficamodott és ilymódon sikerült kevésbbé veszélyes helyzetet felvenni. Nemsokára ezután bekövetkezett a csoda, amit nem reméltem.

Minden beavatkozás nélkül megálltunk.

A hólejtő itt ugyanis valamelyest enyhült és a felülete a sok ráfagyott görgetegtől egyenetlen volt. Ez aztán lefékezte a sebességet.

A rövid csodálkozás, majd öröm érzését felváltotta az izgalmak utáni megnyugvás. Majd rögtön eszembe jutott, hogy gurulás közben fájt a lábam. Kíváncsian néztem meg és konstatáltam, hogy biz' az lóg; majd nemsokára rá a vastag teveszőr-lábszárvédőmön át kövér cseppekben csurogni kezdett a vér. Kissé kellemetlen volt a látvány, de néhány másodperc múlva semmivel sem éreztem nagyobb sajnálatot lábam iránt, mint amikor társam kezében megláttam szeretett és 10 év óta híven szolgált síbotom roncsait. A csont az beforr, gondoltam, de a botomnak vége. Akkor még nem sejtettem, hogy biz' a lábamnak is vége s hogy síbotot kapok százat is, de olyan lábat, amilyent az Isten adott ... soha. Társamat, úgy vettem észre, a látvány jobban kihozta sodrából, mint maga az esés, mert félóráig nem mert megmozdulni, félvén attól, hogy ha megmozdul, tovább csúszik és újból elránt engem is a kötéllel. Hogy ez be ne következhessék, a kötelet leoldottam derekamról, de mivel a kötél lábaimra volt csavarodva, nem tudtam belőle kiszabadulni. Végre, mikor társam egy két arasz széles platót rugdosott a hóba, fel mert állani, a síbotot alattam a hóba szúrta és így a továbbcsúszástól tartanom nem kellett, kerültem valamivel kényelmesebb helyzetbe.

Csúszásunkat a másik társaság végignézte és mikor meghallották segélykiáltásainkat, félbeszakítva túrájukat, siettek le hozzánk. Siettek ? Háromnegyed óráig tartott, míg lépcsővágással leértek.

A mährisch-ostraui turista, Vizenetz mérnök, rendkívül szimpatikus és erélyes ember volt. Mihelyt odaért, azonnal hozzálátott sebem bekötéséhez; a lábszárvédőt s harisnyát felvágta és saját kötszereimmel utasításom szerint bekötözte a sebet. Azután nádsíbotomat kérlelhetetlenül széttörték és ennek darabjaival és spárgával rögzítették az eltört két részt. Végül a két lábamat szíjakkal összekötötték. A cipőt nem vetettük le, egyikünk sem vetett erre különösebb súlyt, pedig talán minden bajnak ez a mulasztás volt az oka. Bár tudtam jól, hogy egy eltört végtag könnyen lefagy, de mert nem lett volna mibe betakarni, jobbnak láttam a cipőt fenntartani. (A hátizsákok, a társak nem feltétlenül szükséges ruhadarabjai lettek volna felhasználandók! Szerk.) Vizenetz azután saját kabátját is levetette és rám adta, ami nagyon jól esett, mert kezdtem kegyetlenül fázni. Ezt a kis áldozatot is csak ő tette meg. Azután gyorsan elment segítségért. Minthogy elsőrendű síelő volt, bámulatos rövid idő alatt lent volt a menedékházban és megszervezte a mentő expedíciót.

Ezalatt mi sem voltunk tétlenek. A vezető kőhullástól félt és továbbhaladást javasolt. Kőhullás veszélyéről szó sem volt, mindannak dacára örültem a továbbhaladás eszméjének. Először, mert közelebb kerülünk a mentő expedícióhoz, másodszor, mert kezdtem nagyon fázni és örültem a mozgásnak, végül, mert így jobban telt az idő s ez sem megvetendő pszichológiai momentum. A továbbhaladás úgy történt, hogy Franz a kötéllel tartott, társam felemelte a lábaimat, én meg a kezeimre támaszkodva odébb ültem. Franz többször terepszemle címén, amire semmi szükség sem volt, elment és alig győztem visszajöttét kivárni, mert mihelyt nem mozogtam, mindjárt fáztam. Fájdalmaim alig voltak. A folytonos ülés közben azonban teljesen átnedvesedett a nadrágom és bőröm teljesen érzéketlenné vált. Ezen a részen féltem a legjobban a fagyástól és nem ott, ahol bekövetkezett, a törött részen, mert az jól érezte magát. Később Franz azt tanácsolta, hogy egy sziklatömb által széltől védett kőlapra feküdjek. Persze a szél más irányból fújt, mint amerről az a védelmet nyújtotta. Ezt a kis pihenőt felhasználtam arra, hogy nadrágomat igyekeztem a napsugarakkal kissé felmelegíteni és ettem egy kevés édességet. Mivel azonban újra elkezdtem borzasztóan fázni, kértem társaimat, hogy menjünk tovább. Alig mentünk azonban valamit, már megjelent Vizenetz, kijelentette, hogy megérkezett az expedíció és hoznak egy kis kéziszánt. Míg azonban azok végleg odaértek, megtanácskozták a levitel módját és rákötöztek a szánra, eltelt még vagy másfél óra.

Ha a továbbiakban most kritika tárgyává teszem a mentést és annak megszervezését, azt azért teszem, hogy okulásul szolgáljon a turistatársadalomnak.

Sokak szerint hiba volt, hogy a három ember nem kísérelte meg maga a leszállítást. Síjeink aránylag közel voltak, azokból lehetett volna szánkót rögtönözni. Gondoltam is erre, de egy ilyen szánkó elkészítése olyanoknak, kik még ilyent nem csináltak, sok időt vett volna igénybe és kérdés, sikerült volna-e és akkor nehány órát elveszítve, mégsem maradt volna más hátra, mint segítségért lemenni. Azt hiszem, szabad kimondanom, hogy nem volna szabad síelő turistatársaságnak a magas hegyek közé menni a nélkül, hogy a társaságnak két tagja legalább is egyszer ne csinált volna már gyakorlatképen ilyen síekből való szánkót. Főleg attól tartottam, hogy nehéz lett volna a rákötözésem, mert még a szánkón is ugyancsak megfeszült a kötél és teljes erőmből kellett kapaszkodnom, hogy a helyenként 50 fokos lejtőn történő szállításnál le ne csússzak róla.

A magashegyi turistákat nemcsak sziklamászásra és a jégtechnikára kellene kiképezni, hanem a mentésre, első segélynyújtásra is.

Midőn Vizenetz mérnök a Poprádi tavi menedékházhoz leért, épp ott találta társaink egy részét, akik a Móry-szállóból rándultak ki a tóhoz. Nagyrészük egészen kezdő síelő volt, ezek nem is jöttek szóba s mégis közülük kettő segítségemre sietett, de mikor a meredek hegyoldalba felértek, örültek, hogy saját magukat le tudták simán hozni. Annyiból mindenesetre hasznos volt közreműködésük, hogy segítettek a szánkó felvontatásában, ami nem volt kis feladat. Tanulság: hiába a jóakarat, gyakorlatlan turista csak bajt okozhat, azért csak gyakorlott hegymászókból, síelőkből szabad mentő expedíciót szervezni. Szerencsére ilyenek is akadtak. Igy elsősorban Hoffmann Rudi barátom, aki Vizenetz mellett a mentő társaság parancsnoka volt.

Jött azután még egy turista, akit szintén ért már egy lábtöréses baleset s így teljesen át tudta érezni helyzetemet, meg aztán talán nagyobb kötelességének érezte a mentésben való részvételt (hogy némikép viszonozhassa, ha nem is azoknak, hanem a társadalomnak, a vele szemben annakidején tett sok jót). Rendkívül hasznos tagja volt a társaságnak Tenzer turócszentmártoni magyar turista. Mivel társamat az esés és az azt követő események annyira megviselték, hogy a további közreműködésére alig számíthattunk, Hoffmann leküldte a csomagokkal és az előbb említett hasznavehetetlen társainkkal. Így a tulajdonképeni mentő társaság négy tagból állott. A helyenként rendkívül meredek lejtőkön a leszállítás igen nehezen és lassan ment. Sokat kellett traverzálni, ami főleg azért volt nehéz, mert a szánkót két embernek kellett tartani, hogy fel ne boruljon.

Közben leszállt az est. S bár hihetetlennek hangzik, de úgy volt, hogy tán még soha úgy nem gyönyörködtem az est szépségében, mint akkor. Ráérni elvégre ráértem, rászíjazva a szánkómra tétlenül hevertem. Rózsaszínű hegycsúcsok, rózsaszínű felhők, fenséges nyugalom, igaz mély érzelem. Soha nem éreztem ily határozottan annyiszor észlelt kettéválását énemnek. Az egyik, az anyagi test, amelyik szenved fájdalmában, a másik, mely mennyei boldogságban élvezi a természet szépségeit. Mintha máris felszabadult volna lelkem földi porhüvelyétől és készülne a nagy egybeolvadáshoz az örök Szeretettel.

Azután lassanként sötét lett. Teljes bizalommal mentőim iránt, hagytam magam lebocsátani a helyenként rendkívül meredek hólejtőkön. Már-már a fáradtság nyomait kezdtem rajtok észrevenni, amidőn megjelent még két mentő csoport, főleg mährisch-ostraui turisták, újabb kötelekkel, takarókkal és lámpákkal s felváltották az első csoportot. További előny volt, hogy alulról jövet látták, merre vannak az enyhébb lejtők, amit Franz nem tudott és már másodízben engedte szó nélkül, hogy letörések felé haladjunk.

Közben-közben teljesen erőt vett rajtam a fázás. Bízvást állíthatom, hogy ha valaha szenvedtem, hát akkor az most volt; csak úgy rángatództam a hidegtől. Csak a lábam, az nem fázott, no de nem is volt betakarva. Közben kínáltak cognac-kal és pálinkával, de a nekem szokatlan italt nem tudtam lenyelni. Nem pálinkát, hanem forró teát kellett volna thermosban felhozni. A menedékházi orvosok még egy kanál rumot sem engedtek a teába tenni, annyira ártalmasnak tartották ilyen esetekben az alkoholt.

Később, amikor a társaság beletanult a mesterségébe és a lejtő enyhébb lett, elég gyorsan haladtunk tovább. Fázásom alább hagyván, egykedvűen feküdtem a szánon s csak arra figyeltem, mikor fog jönni egy újabb zökkenő s mikor fog újra lelógó lábam a földhöz ütődni.

Úgy 11 óra felé járt már az idő, amikor megérkeztünk a Poprádi tavi menedékházhoz. A kíváncsi tömegek elől csakhamar az ott időző orvosok kezeibe kerültem. Ezek azután nagy kímélettel lehámozták a cipőt a lábamról, mint a narancshéjat szokás, és konstatáltuk a szomorú valót, hogy a lábam lefagyott.

Azután csendes lett a menedékház, nyugodt lassúsággal vonultak el ablakom előtt a jól ösmert csillagképek, míg szemembe világított a hold, mint azelőtt 24 órával.

A Tátracsúcs pedig állott mozdulatlanul, fenséges némasággal a holdvilágos éjben. Csak egy kicsiny piros folt mutatta hófehér palástján, hogy egy szegény földi vándor életében új fejezet kezdődött, nagyszombaton, feltámadás napján ...

Ácsi baba, ácsi. Újra jár a ... bácsi. S gyermek lettem újra. Orgonavirág-illatos kis kertben örvendek az első lépések sikerén, játszom a napfényben. Tarka kis pillangók kergetődznek körben, majd meg-megpihennek illatos virágok lágy ölében. Szerelmi vallomást visznek az egyiktől s kapnak érte bódító illatú édes virágmézet.

Te kis pillangó, csak szállj, szállj; nem futok utánad. Én majd csak úgy lassan kocogok egyik rózsafától a másik rózsafáig. Szerelmi vallomásom elmondom majd magam, hogy szeretem a virágot, szeretem a napfényt, szeretem a madárdalt, ha szép nyári este illatos szénán heverve hallgatom a kertben. Szeretem a ... óh milyen nagy is az én szerelmetes szívem!

Nyílj ki, nyílj ki kicsiny rózsabimbó. Nézd, milyen szépen süt a nap. Nézd, milyen szépek viruló társaid. Amíg te bontogatod hófehér szirmaid, mesélek neked majd egy másik világról, ahol ragyogóbb a napfény, kékebb az égbolt. Nagy kietlen sziklák borítják a földet, puszta romjai egy rég letűnt földrésznek. Óriási kőfalak törnek fel vadul, mintha az eget ostromolnák, felsőbb régiókba, ahol megszűnik az élet, hol soha sincsen tavasz, a levegő is illat nélkül való. Hevesebb itt a szélvész, jobban dörög a mennybolt, lejjebb jár a felhő, szomorúbb az eső, az elátkozott ország lehet ilyen csupán! A madár is csak ritkán vetődik el erre s ha fel is repül ide, dala elnémul örökre. A hegyek ormain, ahol semmi sincsen már, itt lakik a hó: a fehér halál.

Csak egy élőlény van, mely ide elmerészkedik s dacol a halállal; úgy hívják, hogy: ember.

Mert lásd, kis rózsabimbó, mi emberi lények nagyravágyók vagyunk. Büszke nagy álmok hevítik keblünket; hőstettek, kalandok, nagy és bátor tettek, szabadság, tudásszomj, új, nemlátott tájak; bajtársi szeretet és önfeláldozó hűség; szenvedés egy ideális célért. Rég elmúlt időknek visszatérő vágya: primitív életmód, küzdelem a létért, szembenézni bátran a halállal s érezni az élet értékét ezáltal. Mert csak akkor tudjuk megbecsülni, mink van, ha közel vagyunk ahhoz, hogy elveszítsük. S hőstett, nagy és igaz élmény lesz így osztályrészünk, nekünk, a szürke hétköznapok, a lelket megőrlő egyhangú munka s a civilizáció áldásai miatt egyéni szabadságunkban megkötözött szegény rabszolgáknak.

Ezért vesszük kezünkbe a csákányt, hogy azt, amit a sors megtagadott tőlünk: szép álmainkat valóra válthassuk. Elmegyünk küzdeni ideális célért, messze a kultúrától, emberi gyarlóságtól, a magas hegyek közé. Viharban-napfényben, hóban vagy esőben, hol izzadva, hol fázva, fáradtságot, szomjat, éhséget feledve, csak előre és fel ... fel! Laza sziklák mögött, jégárrianásban leselkedő rémmel, a fehér halállal sikeresen megküzdve, büszkén állni fent a meghódított csúcson ... Van-e hatalmasabb s mélyebb érzés ennél?!

Én is voltam gyakran - kicsi rózsabimbó - szép havas csúcsokon. Áldom a jó Istent, hogy ezt megérhettem. Voltam rossz időben, voltam szép időben s ilyenkor álmodtam a kék mindenségbe ... Istenem, de szép volt!

Többé már nem megyek. Itt maradok nálad, nézem virulásod, szép kis rózsaszálam. Hisz ha körülnézek, minden kis fűszálban a teremtő életet itt is megtalálom. Ki Istent keresi, nem kell, hogy felmenjen magas hegyormokra, közelebb az éghez, megtalálja azt egy virágos réten is, nem kell több belőle, mint amit átfognak ölelő karjai. Csak nézz meg közelről minden igénytelen kis virágszálacskát, minden falevelet, apró kis bogárkát; s megtalálod itt is azt, amit keresel: az örök természetet, a teremtőnek kezemunkáját, az örök életet. Megmaradt még nekem a vizek élete, a suttogó nádas, az egész madárvilág. Hallgathatom még a patak csobogását, a tengeri hullámok zúgó morajlását. Szőhetek még álmot tücsökcirpeléstől hangos holdvilágos alföldi estéken.

Majd csak megleszek a nagy hegyek nélkül is.

- De ti ... csak menjetek s ne gondoljatok rám !

Forrás: http://www.fsz.bme.hu