2014. március 7., péntek

In memoriam Kókai Tamás – Első túránk kettesben

Több szempontból is fontos helyet foglal el közös túráink sorában ez a 2000 márciusában végrehajtott túra. Elsősorban azért, mert itt voltunk először kettesben túrázni, úgy gondolom, hogy ekkor éreztük meg igazán a közös hangot, az azonos gondolkodást. Ehhez persze hozzájárultak a körülmények is…
Zsári-völgy – Zsári menedékház
Háromnaposra tervezett hétvégénk első napján megálltunk a Zsári-völgynél, és elindultunk a Zsári menedékház „becserkészésére”. Én előtte még nem túráztam a Liptói-Tátrában, Tomi viszont már többször is volt ebben a házban, sőt egy emlékezetes lavinabaleset szemtanúja is volt korábban. Szép tiszta időben indultunk, hamar ki is melegedtünk a felfelé való taposásban, pedig ha ekkor tudtuk volna, hogy mit fogunk még ma taposni, nos, lehet, hogy inkább visszafordulunk. Az év ezen szakában nem sok turista járt ezen a tájon, így aztán már a menedékházhoz vezető, nyáron egyébként szilárd burkolatú úton is sikerült néha elveszteni az irányt, és egy-egy meggondolatlan lépésnél combig süppedni a vakítóan fehér hóba. Végül is elértük a menedékházat, és mivel még dél előtt voltunk, az idő viszont csábítóan kellemes volt, úgy döntöttünk, hogy megcélozzuk valamelyik hágót a főgerincen.

Nem döntöttük el, hogy ez a Szomorú-hágó legyen, vagy a Zsári-nyereg, úgy gondoltuk, majd ha az elágazáshoz érünk, eldöntjük. Nos, nem értünk az elágazáshoz… Még szerencse, hogy tiszta volt az idő, és láttuk a főgerincet, mert egyébként totál eltévedtünk volna, ugyanis a menedékház fölött levő sípálya felvonóját magunk mögött hagyva teljesen szűz hóban találtuk magunkat, nyom se le, se föl. Tomi járt már itt, ezért tudta az irányt, és úgy gondoltuk, hogy látható nyom nélkül is elérhetjük célunkat. Ezzel talán nem is lett volna baj, csak éppen a lépten-nyomon beszakadó hóval nem számoltunk. Felváltva tapostuk a nyomot, aki valaha csinálta, az tudja, hogy ez fizikailag mennyire fárasztó, főleg úgy, hogy fejben is kezdett elegünk lenni, ugyanis ahol úgy gondoltuk, megtart a hó, ott tuti beszakadt, ahol pedig beszakadást vártunk, megtartotta súlyunkat. Ilyen „viszontagságok” közepette aztán kb. 1 órányi küszködés után arra az elhatározásra jutottunk, hogy nem vagyunk mi halálra ítéltek (ezt egyébként később még több túránkon is így gondoltuk…), ezért visszafordultunk, első (de mint az később bebizonyosodott, nem utolsó) alkalommal hallgatva az eszünkre. Ezt a visszafordulást, hasonlóan a későbbiekhez, a kívülállók talán kudarcként értékelhetik, bennünk viszont sem ekkor, sem később hasonló esetben nem merült föl egy percre sem, hogy kudarcot vallottunk volna, hiszen a hegy mindig megvár…

Kuźnice – Konrád-menedékház
Tátralomnicon, a Hotel Slovanban eltöltött éjszaka után következett Lengyelország, ahol felmentünk Kuźnicéba, ahonnan eredeti terveink szerint túrázni szerettünk volna. Ott viszont akkora köd volt, hogy az orrunkig nem láttunk. Ezért aztán úgy döntöttünk, hogy „fellibegünk” a Gáspár-csúcsra, hátha az a felhők fölött lesz, és esetleg megpróbálkozhatunk a főgerinc egy szakaszával. Nos, ez nem igazán jött be, mert a Gáspár-csúcson a köd mellett olyan szél fogadott, hogy éppen hogy csak kidugtuk az orrunkat az épületből, már menekültünk is vissza, mert 10 méteren simán eltűntünk volna egymás látóteréből. Így aztán visszalibegtünk Kuźnicéba, és megkíséreltük elérni a Konrád-menedékházat. Ez végül sikerült is, de amíg odaértünk… Az úttal, a túrával, az erőnlétünkkel semmi gond nem volt, sőt, már láttuk a menedékházat, amikor szembe jött velünk három lengyel határőr. Amikor összetalálkoztunk, feladatuknak megfelelően megállítottak minket, és megkérdezték, hová tartunk, honnan jövünk, stb. Mivel én viszonylag jól beszélek lengyelül, így ezen a nyelven válaszolgattam kérdéseikre, ami után aztán jött az ilyenkor szokásos kérdés, mégpedig hogy honnan tudok én lengyelül. Ekkor elmondtuk, hogy mindketten „kollégáik” vagyunk, mire visszaadták útleveleinket, elköszöntek tőlünk, és elindultak lefelé, mi pedig tovább indultunk a menedékház felé. De még nem volt vége! Kb. 50 métert távolodtunk egymástól, amikor utánunk kiabáltak, hogy álljunk meg egy pillanatra. Ismét odajöttek hozzánk, ismét útlevél, majd a kérdés, hogy hol léptünk be Lengyelországba. Ehhez tudni kell, hogy Chochołow-nál léptünk be Lengyelországba, és mivel rossz szokásomhoz híven ott is lengyelül válaszolgattam a lengyel útlevélkezelő kérdéseire, pár mondat után kiderült, hogy kollégák vagyunk, így aztán beléptető bélyegző nélkül engedtek el minket. Akkor nem is gondoltuk, hogy ebből még kisebb kalamajka fog származni. A három kötelességtudó határőrnek ugyanis valami nem stimmelt, ismét prioláltak, sőt URH-n még a határátkelőt is megkérdezték, valóban ott léptünk-e be az országba. A mai napig nem tudjuk, hogy végül is mi hatotta meg őket, mert hogy a határon nem volt nyomunk, az tuti, de hosszas URH-zás után elengedtek minket. Azért a végén még felhívták a figyelmünket a lavinaveszélyre, valamint az államhatár közelségére. Ilyen kalandok után értünk végül is a barátságos Konrád-menedékházba, ahol „batyus” ebédünk után indulhattunk is vissza, hiszen a tovább vezető út a lavinaveszély miatt le volt zárva, és a köd miatt túl sokat úgy sem láttunk volna a tájból.

Liptói Falumúzeum
Mivel az idő harmadnapra sem javult, sőt még az eső is megérkezett, ekkor már nem túráztunk, csupán a Liptói Falumúzeumot látogattuk meg a szakadó esőben. Nem hiszem, hogy ezen a napon rajtunk kívül sok ember járt volna ott, nekünk azonban kellemes és szívmelengető érzés volt felfedezni a skanzen iskolaházában a magyar nyelvű tankönyveket, sőt, a falon az angyalkás címer függött bekeretezve. 2000-ben, Szlovákiában…

A történet folytatódik…

Lejegyezte: Nagy Árpád

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...