2013. április 11., csütörtök

Magas-Tátra, Sátán-kuloár, télen, egyedül…

Hát ezt is korábban kellett volna leírni, most aztán bogarászhatok az emlékeimben. Eddig a magyarázkodás, miért is beszélek össze-vissza. Szóval Magas-Tátra, Sátán-kuloár, tél, egyedül. Semmi logikus indok nem létezik miért. 2003-ban, vagy mikor már voltam itt Kálmánnal, akkor kitaláltam, hogy valami miatt érdekelnek a kuloárok és vettem mászóvasat és két szerszámot. Életem egyik meghatározó túrája volt a Menguszfalvi-völgyben ez a két nap, a Sátán keresztezése, majd a Sátán kuloáron le, másnap a Pokol-csorba. Aztán persze kitaláltam, hogy egyszer majd fölfele is, van egy hosszú lista a fejemben be is ragasztottam egy postitet. Sok téli nap talált azóta a Tátrában, de valahogy mindig más volt a cél. Aztán volt egy alkalom, mikor nekivágtam, de gyakorlatilag lavinanyomokból állt a hegyoldal és betojtam.

Idén aztán láttam pár képet a fórumon, hágóvasak karcolják a hó tetejét, hibátlan hólejtő támad a hegynek, majd hóerecskévé szűkülve felszalad a hágóba. Tényleg perverzió, de nem tudom kiverni fejemből a képet. Kezdem azt hinni tényleg valami alvilági babonás hatalma van a hegynek. Mi a fenét akarok ott? És leginkább miért egyedül? Miklós simán jönne ha szólnék, de nem, most nem. Tutira taposná a nyomokat, meg jókat dumálnánk, de ez most másról szól.
- Csak most utoljára egyedül – győzködöm a józan eszem.
Még most sem tudom mi hajtott, valami teljesítménykényszer, valami vágy hogy csak én és a hegy. Egyfajta fair play, amiben minden döntés és lépés az enyém.
Na ennyit a lelkizésről, tél vége, napok óta 1-es lavinahelyzet, szép idő, a felmelegedés napokon belül jön. Most vagy soha. Reggel indulok otthonról, parkolás a Poprádi-tó alatti vasútmegállónál. Az órás aszfaltutas séta hangol a hegyekre, majd leágazás a havas turistaösvényre. Három sítúrázó elsöpör előre, egy műkedvelő turista szuszog egy fatörzsön ülve, kiérek a fák közül és magam vagyok a kedvenc képemmel - a Menguszfalvi-völgy és a Bástya-gerinc. Ahogy erősödik a nap, gyengül a hó tartása, a kuloár aljához érve a kósza nyomok is eltűnnek.
Felvázolom magamban az utat, három szakasz morénától morénáig, majd a kuloár szájáig, onnan majd meglátom. Irány a lejtő. Monoton tempó, besüppedések, de a nagy morénamező egyre közelebb. Ott egy kis pihi, majd folytatásban a következő szakasz, ami már meredekebb. Próbálgatom, hogy jobb, végül toronyiránt megyek. Nap erősen süt, arcom-kézfejem bekenve, a hó hűvössége enyhít. Magasabbra érve a szokásos illúzió áldozatának érzem magam: az alulról rövid szakaszocska valójában hosszú, pedig a lejtő egyre meredekebb, a legalsó szakasz innen nézve vízszintes, mint egy biliárdasztal. Hogy tudok örülni az utolsó kis hómentes szigetnek, boldogan nézem a Hincó-tó cirkuszvölgyét és a szemben levő csúcsokat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...