2021. december 27., hétfő

Túlélt egy zuhanást, majd úgy döntött hogy hegyimentő lesz

Alexander Luczy, Šaňko vagy Sanyika, ahogy barátai becézik, a dobrenoviny.sk portálnak mesélt a hegyekben szerzett hihetetlen élményeiről és a mentőakciókról, valamint arról, hogy a múlt rendszer arra kényszerítette, hogy a Magas-Tátrát a svájci Alpokra cserélje.
Sanyika édesapja szenvedélyes hegymászó és a síelés úttörője volt, és amikor szülei megismerkedtek, édesanyja emiatt szeretett bele a túrázásba. Ott kezdett íródni a most 82 éves Alexander Luczy hegymászó, a magas-tátrai hegyi mentőszolgálat egykori önkéntes hegyimentőjének sorsa, aki túlélte a Késmárki-csúcsról (Kežmarský štít) való majdnem végzetes zuhanást.
Sanyika, ahogy barátai hívják, túlélte a II. világháborút és a kommunista rendszert, amely végül Svájcba űzte őt szeretett Tátrájából. Mint nemkívánatos személyt az Állambiztonsági Szolgálat húsz évre nyilvántartásba vette, ez idő alatt nem látta sem a családját sem szülőföldje hegyeit.

Szerelem a hegyek és a kocsma iránt
Sanyika még ma is jól emlékszik az első túrájára. „Apámmal, anyámmal, testvéremmel és a család barátaival voltam a Tengerszem-csúcson (Rysy). Tíz éves voltam akkor, és hála apámnak, aki amatőr fotós volt, még mindig megvannak a képek” – emlékezett vissza Sanyika, aki egy konkrét személy miatt is élénken emlékszik első túrájára. Velük tartott ugyanis Vrabcová asszony is, akinek később tragikus sors jutott, a kommunisták alaptalanul kémkedéssel vádolták és felakasztották. A tízéves Sanyika akkor még nem sejtette, hogy néhány éven belül a kommunisták az ő életét is alapvetően befolyásolni fogják.
Időközben azonban Sándor teljesen átadta magát a Magas-Tátra varázsának, ahol egyre több időt töltött. Egy poprádi turistacsoportnak köszönhetően kezdett bele a síalpinizmusba, amit akkoriban síturizmusnak hívtak. A Tátra akkoriban egészen más volt.
„Az emlékek idővel elhalványulnak, de maguknál a hegyeknél is jobban emlékszem az ótátrafüredi (Starý Smokovec) kocsmára, egy hagyományos kocsmára, ahová minden kirándulás után bementünk egy sörre. A hegyekhez hűségesek voltunk, de a kocsmához egy kicsit jobban” – emlékezett vissza mosolyogva. Amikor a vasfüggöny lebontása után visszatért a kocsmába, már semmi sem volt olyan, mint akkoriban. Idegenek között találta magát, akiket fehér kesztyűs pincérek szolgáltak ki. Ótátrafüreden az egykori kocsma helyén egy ismert bank előkelő kávézója található.
 
Úgy repült a Késmárki-csúcsról, mint egy madár
16 éves korában kezdett el sziklát mászni, azóta több száz mászást hajtott végre. Az egyik azonban majdnem az életébe került. 1959 augusztusának végén barátjával, Rudoval megmászta a Késmárki-csúcsot. „Nem voltunk összekötve, a kötél fent volt a csúcson, és párnaként használtuk, amire ráülhettünk. Ez volt az utolsó pillanat, amikor a sors kereke még a javamra fordulhatott. De ez nem történt meg” – írta le a csaknem végzetes napot.
Hirtelen a levegőben találta magát. Úgy érezte hogy repül, mint egy madár. Miután néhány métert zuhant, barátja, Rudo fölé hajolt, és rájött, milyen súlyos a helyzet. „A jobb kezem mutatóujját végighúzom a fogaimon. Csoda, hogy egyetlenegy sem tört ki. Szerencse, hogy nem törtem össze a fejemet. A többi nem érdekel” – írta le a helyzetet könyvében.
 
Első fellépés a mentőszolgálatnál
Míg Sanyika örült, hogy minden foga megvan, a hegyimentőknek nem volt könnyű dolguk, hogy a Késmárki-csúcsról még aznap este kórházba szállítsák. „Másnap a poprádi újság írt a mentőakcióról. Azt mondták, ez volt a legnehezebb mentés azon a nyáron” – emlékezett vissza Alexander, aki a hegyimentők iránti hálából maga is a hegyimentő szolgálat önkéntese lett.
Sosem fogja elfelejteni az első mentőakcióját. „Ez nem mentés volt, hanem egy holttest elszállítása. A Csendes-völgybe (Tichá dolina) mentünk, ahol télen egy hölgyet elsodort egy lavina” – mondta. A nő holttestét csak júliusban találta meg a völgyben egy helyi hegymászó, amikor már minden hó elolvadt. „Az akció vezetője, Vávro Palo azt mondta nekem és egy másik kollégának, hogy csomagoljuk be a holttestet egy zsákba, de nem volt kesztyűnk vagy más védőfelszerelésünk. Vávro egyszerűen csak tesztelni akart” – emlékszik vissza mosolyogva.
Alexander ironikus humorral teli elbeszélése után egyáltalán nem lepődtem meg, amikor az amúgy is bizarr történet folytatását hallottam. „A holttest feje hirtelen kiszabadult és gurulni kezdett lefelé a dombon. Körülbelül húsz méter után megállt. Vávro utánam kiáltott, hogy menjek a koponyáért. Mikor már éppen visszeértem vele a test többi részéhez, ezt mondta: „Nagyszerű hegyimentő vagy, egyáltalán nem cseszted el”." Ez volt a viszgamentés, amelyen átmentem, és hegyimentő lettem” – fejezte be nevetve.
 
Medve szezon
A hegyek sok humoros pillanatot szereztek neki, köztük egy váratlan éjszakai találkozást a tél végén, amikor lassan felébrednek a medvék. „A Kis-Tarpataki-völgyben (Malá Studená dolina) olyan havon megyek felfelé, hogy világítás nélkül is eleget látok. Jobb kezemben egy hegymászó csákány, a biztonság kedvéért. Hirtelen rettegés fog el. Eljött eddigi rövid életem utolsó pillanata? Közvetlenül előttem olyan hangot hallok, amelyről azonnal tudom, hogy csakis egy medvétől származhat” – írta le az élményt könyvében.
Valami egy bivaly intenzitásával horkant, vagy nyög. A sötétség felerősíti a hang erejét. Az ember minél rosszabbul lát, annál jobban hall. A képzelet is jobban működik. „Egyértelműen azt gondolom, hogy nem lehet ember. Remegő kézzel felkapcsolom a lámpát. Az előttem lévő kitaposott ösvényen, a havon egy férfi, egy hegymászó guggol. Minden élőlény alapvető élettani szükségletét teljesíti, kiüríti a beleit. Népiesen „szarik” – tette hozzá humorosan.
 
Bár a hegyek örömet, barátságokat és örömteli pillanatokat adtak neki életében, néhány év alatt a Tátrában közeli barátai és édesapja is a Tátrában vesztette életét, aki 1977-ben a Vörös-torony megmászása közben lezuhant. Amikor megkérdezték tőle, hogy emiatt nem haragszik-e a hegyekre, egyértelműen így válaszolt: „A hegyekre nem lehet haragudni. Több barátomat és apámat is elvették, de aki a hegyekbe megy, az tudja, hogy ilyesmivel számolni kell. A hegyek a természet, és én nem haragudhatok a természetre” – magyarázta.
 
Az StB tagja? Soha!
Akire azonban haragudhatott, az a kommunista rezsim és annak hívei voltak. Ugyanis államosították azt az élelmiszerüzletet is, amelyet Sándor apja, Gusztáv maga épített. A család az állam ellensége lett, annak ellenére, hogy Gusztáv a szlovák nemzeti felkelés idején támogatta a partizánokat, akiket élelemmel látott el. A helyi kommunista hivatalnokok elvették a kereskedését, felszámolták a boltját, és vasércbányába küldték dolgozni.
Eddig ismeretlen okokból az StB tisztjei a fiatal Alexandert az ügynökükké akarták tenni. „Soha nem tudtam meg, miért engem választottak. Sokat gondolkodtam ezen, és csak arra a következtetésre jutottam, hogy a Tátrában gyakorlatilag mindenkit ismertem, mindenkivel jó kapcsolatom volt, és az StB valószínűleg ezt akarta kihasználni. Ezt azonban semmilyen körülmények között nem engedhettem meg” – magyarázta. Egy nap az apja azt mondta neki, hogy ha nem hajlandó együttműködni, akkor el kell tűnnie. „Eltűnni? Nem tudtam, hogy ez mit jelent. Aztán megértettem. Gyorsan emigrálnom kellett” – tette hozzá. Ha nem tette volna, az ő élete is tönkrement volna, mint az apjáé.
 
A Tátrát az Alpokra cserélte.
A szovjet csapatok megérkezése után Sándornak sikerült legálisan emigrálnia. Azon kevesek közé tartozott, akiknek hivatalos útlevelük volt. Akkori barátnőjével Svájcba utazott, ahová hegymászóként hivatalosan utazhatott, és ahol végül politikai menedékjogot kért. Barátnője azonban attól félve, hogy soha többé nem látja a családját nem kért menedékjogot, és hazatért. „Meggyőződéses demokrataként azt mondtam neki, hogy ez az ő szabad döntése, és szabadon döntött arról, hogy visszamegy egy nem szabad országba” – magyarázta.
 
Sanyika nagyon gyorsan megszokta Svájcot. Otthon egész gyermekkorában németül beszélt édesanyjával és édesapjával, így a nyelv nem jelentett számára problémát. Emellett az országban találkozott más csehszlovák emigránsokkal, akikkel ugyanazok az életérzések és a hegyek iránti szeretet kötötte össze.
Nekik köszönhetően ismerkedett meg későbbi svájci feleségével, Monique-kal, becenevén Myškával. Véletlenül találkoztak a Himalájában túrázás közben, ahol ők voltak az egyetlenek a társaságban, akiknek nem volt partnerük. „Ő csak franciául beszélt, én pedig csak németül. Franciául csak egy mondatot tudtam: Te rendkívül szép nagymama vagy. Ezt újra és újra elmondtam neki, és ő bedőlt nekem. Ma már majdnem ötven éve vagyunk együtt” – mondta mosollyal az ajkán. Ő és Myška összeházasodtak, és felneveltek együtt két gyermeket. Még most, 82 évesen is utaznak és sziklát másznak.
 
Vágyakozás az otthon után
Bár Svájcban találta meg élete szerelmét, egész családja Szlovákiában maradt. Az otthoni helyzetről az újságokból nem sokat tudott meg, ő és szülei is csak óvatosan leveleztek, mert a Varsói Szerződés csapatainak bevonulása után a külföldről érkező leveleket is ellenőrzés alá vonták.
Amikor megkérdezték tőle, sajnálja-e, hogy egyedül vándorolt ki, és a család Poprádon maradt, azt válaszolta: „Amikor az ember kivándorol, általában egy nagyon fertőző, sőt halálos kórsággal küzd, ez pedig a honvágy. Aki ennek enged, az elveszett. Higgye el nekem. Nekem valami csoda folytán nem volt honvágyam. Tudtam, hogy menekülnöm kell, mert a csendőrök elkapnak” – magyarázta.
Az ilyen érzések ellen is küzdeni kell, mondta, hogy ne vesszünk el az életben. „Kivándoroltam, és soha nem bántam meg. Ha valamit megbánsz az életedben, az csak egy újabb halálos betegség. Ahogy a híres sanzonénekes Edith Piaf is énekli – Semmit sem bánok” – tette hozzá.
Szüleit, testvérét és tátrai barátait csak húsz évvel később, néhány hónappal a bársonyos forradalom előtt látta viszont. „Amikor Szlovákiába érkeztem, az első dolog, amit tettem, hogy vettem egy újságot. Ladislav Adamec, a szövetségi kormány akkori vezetője egy vezércikkben elismerte, hogy a rendszer csődbe ment” – magyarázta.
Forrás és fotók: https://www.dobrenoviny.sk

1 megjegyzés:

  1. Árpi nagyon köszönöm, hogy ezt feltetted. Már jó ideje követem Luczy Sándor életútját. Korábban volt egy web oldala, most a közösségi oldalán lehet elérni. Azt tudni kell róla, hogy fotóművész is. Aki szereti és ismeri a Tátra hegymászó történelmét, az kincseket talál itt. Az 50-es, 60-as, 70-es évek mászó legendái, a csodálatos régi képeken.

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...