2016. november 24., csütörtök

Őszinek tervezett téli túra a Nagy-Morgásra

2016. október 8-án rögtön egy izgalmas jelenettel indult a reggel. Immár tizenkét fősre bővült csapatunknak el kellett érnie a Tátralomnicról reggel 6 óra 11 perckor induló, a Fehér-víz (Biela Voda, 925 m) autóbusz megállót érintő menetrend szerinti autóbuszt. Ahogy „vártuk”, épp hogy sikerült. A szálláson reggel 6:08-kor még a fényképezőgéppel babráló, majd persze a buszhoz futó két társunk mint egy reggeli szimfónia záróakkordjaként utolsóként szálltak fel a buszra. A cintányér csattanása helyett most az ajtók záródtak mögöttük össze. Megkönnyebbült, s egyben egy pillanatig elmarasztaló szolid bólintás járt nekik taps és ováció helyett. A menetrend szerint mindössze öt perces utazás várt ránk. Tartottuk. „Biela Voda” – közölte félhangosan a szolgálatkész buszvezető a homályos fényű buszban utazóknak, miután kézzel-lábbal megkértem, hogy ha megtenné, ugyan szóljon már, ha ott vagyunk. Úgy látszik sikerült megértenünk egymást. Már állhatunk is fel a kényelemet adó ülésekről. Leszállás.

Túl voltunk az első részhajrán, ettől azonban még hajnali, álmos fényekben keltünk át az úton, és elindultunk felfelé a Fehér-víz (Biela Voda, 925 m) autóbusz megállótól induló sárga jelzésű turistaúton. Aki ismeri, tudja, ez a jelzés szelíden kanyarog fel egészen a Zöld-tó (Zelené pleso, 1545 m) partjáig. A szintemelkedés (620 m) akár jelentősnek is mondható, de nagyjából „jól” oszlik el a hét és fél kilométer hosszú távon. Ez az útvonal nyáron bátran ajánlható kisgyermekes családos túraként, de sportosabb családok akár télen is próbálkozhatnak vele.
Valószínűleg az előző napi, sokkolónak éppen nem nevezhető túratáv (5 km) miatt is, az útjelző táblákon jelzett szintidőnél hamarabb felértünk a Zöld-tavi menedékházhoz. Pár perc és a többiek is megérkeztek a havas fenyvesekkel övezett kavicsos úton, így teljes létszámban vonultunk be a házba. A házban éjszakázó vendégek és turisták komótosan épp a reggeli menüből falatozgattak. A menedékház fűtött helyiségének kapacitása érkezésünkkel meg is telt. Kicsit megélénkült a terem. Mi csapolt sört és teát rendeltünk, ahogy mások is ezt tették. Van, aki tíz kilós ketchupos műanyag vödörbe csapoltat sört?! A jelenség oka és célközönsége számunkra ismeretlen maradt, mi mindenesetre kényelmesen helyet foglaltunk. Sör és tea mellett nekiláttunk az általunk hozott szendvicsek, csokik és kekszek hasonlóan lassú majszolásához.
Szándékosan nem siettünk, mivel most „túlságosan” is jó időben voltunk. Hagytuk még egy kicsit, hogy várjon ránk az öreg Nagy-Morgó, ahogy magunk között hívjuk a Nagy-Morgás-hágót (Sedlo pod Svitovkou, 2023 m). Ruhánk a langyos radiátoron próbált valamit száradni. Néztünk ki az ablakon, de asztalunktól csak a ránk váró turistaút legelejét láttuk. amely a Zöld-tó takaros kis hídján haladt át, hóban kitaposott kis ösvényben folytatódott, és egy hirtelen kanyarral el is tűnt a fenyvesek között.
Rég jártunk már erre. Épp kilenc éve ennek. Akkor is havas volt a táj. A tó rendesen át volt fagyva. Akkor elértük hágót, s a felhők felett jártunk. Nagyszerű érzés volt szó szerint a felhők feletti magasságból széttekinteni. Emlékszem egyik társunk dús szemöldöke a dértől és hidegtől szabályosan kifehéredett. A merengésnek vége, néztük az órát. Valaki közülünk rendelt még egy második sört is. Ha megittad, menjünk. – egyezünk meg. Nem tudtuk még, mennyire kijárt a hágón keresztül vezető út.
Ketten a csapatból úgy döntöttek, hogy nem jönnek fel a hágóba, inkább visszamennek a sárga jelzésű úton, majd annak vége felé elkanyarodnak Tátralomnic felé a kék, majd újra sárga jelzésen, s így busz nélkül is hazajutnak. Le a kalappal döntésük előtt. Szerintem ugyanakkora bátorság felismerni és elfogadni saját határainkat, mint még határon belül, de megerőltetni, feszegetni azt.
A csapat többi része viszont elindult felfelé. A tó túlsó partján még rendeződtünk egy kicsit, aztán szinte kötelességtudóan megkezdtük az emelkedést felfelé. Tiszteletteljesen róttuk az utat az olykor csak arasznyi széles havas ösvényen. Hiába, a hegyek vannak itthon, mi csak vendégek vagyunk. Kanyarog az út, kanyargunk mi is. Egy-egy élesebb szerpentin után újabb és újabb szemszögből tárult elénk a Zöld-tavi-völgy különleges hangulatú panorámája. A fenyves már törpe, de hál’ istennek nem kerti. Egy vízmosás aljában kezdődött a vaslánc, mely egy rövid, víz által bevágott részen vezetett át. Innentől már jóval visszafogottabb lett a tempó, lassúbb lépések következtek. A láncot nem igazán tudtuk használni, a sziklákra hullott és letaposott jelentős hó miatt túl alacsonyan volt a fogása, így inkább a túrabotok és az erőteljes előre rúgások segítettek „lépcsőt” vájni a néhol már jéggé fagyott hóban.
Miután túljutottunk a láncokon, haladtunk tovább, az út ismét erősen emelkedett. Kitett, szűk kanyarok, egy-két „előzés” – a már legalább két arasznyi helyen – kötötte le a figyelmünket. Egyre nagyobb sziklákat kerültünk, majd elérkeztünk egy viszonylag „kopár” részhez . A hóban kitaposott turistaút egy darabig nyíl egyenesen felfelé vezetett, majd eltűnt az előzőnél még nagyobb sziklahalmok között. A végét még nem láttuk, így hát nekiindultunk.
Itt már akkora hó volt, hogy belepte a törpefenyveseket. Rálépve szinte inogott alattunk az „út”, néha combig beszakadt (az alföldi betyár). A bakancs és ruházat szerencsére mindenkinél jól szuperált, ezzel legalább nem volt gond. Próbáltunk oldalazva, lankásabban felfelé haladni. Találtunk egy enyhébb csapást, de néhány métert megtéve láttuk, hogy ez a zergék által járt útvonal! A hóhoz érő hasuk húzta a nyomot, benne mélyebben lent a lábnyomuk látszott. Na ez azért már nem tréfa. Velük semmiképp sem szerettünk volna versenyre kelni, így kénytelenek voltunk a legrövidebb úton visszatérni az egyenesen felfelé tartó csapásra.
A hegyoldal itt már egészen meredekké vált, melyen egy kicsúszás akár komoly gondot is jelenthetne. Lépésről lépésre haladtunk az „ingoványos” hóval belepett fenyveseken járva. Minden lépést kétszer megfontoltunk, ha kellett, kétszer-háromszor is leszúrtuk a túrabotot, mire fix fogást találtunk. Kis túlzással ez már csakhogynem a hárompontos biztosítás módszerének alkalmazása. Egy kis ízelítőt kaptunk az „igazi” hegymászásból. Te jó ég! Milyen lehet órákon, napokon át ilyen meredek hegyoldalakon „közlekedni”. Teljes koncentrációt igényel. Emellett talán rájuk, ránk is vigyáztak egy kicsit odafentről is.
Elértük a csapást, fújtunk egyet. Jó pár fokkal magabiztosabban haladtunk felfelé. Valószínűleg még most sem a túraútvonalat követtük, hanem inkább a pár napja leesett hóban elsőként túrázok által választott nyomvonalat jártuk. A gerinc alatt még egyszer jobbra, majd élesen balra fordultunk több nagy szikla között. Itt már láttuk a piros jelzést. Természetesen követtük. De az út csak nem akart fogyni. Oldalazva, többször újra kitett helyeken haladtunk tovább. Még egy darabig hosszasan egy irányba, s aztán végre feltűnt a gerinc és a Nagy-Morgás-csúcs (Veľká Švistovka, 2037 m). Egy végső meredek szökkenéssel elértük a hágó legmagasabb pontját. Megérkeztünk. A csapat első része ekkor már – a jelzés nélküli ösvényen elérhető – csúcsról integetett, időközben úgy látszik megjött kedvük egy kis hegymászáshoz.
A csapatnak a hágóba utolsóként felérő egy-két tagja biztonságos helyen megállva határozottam kijelentette, hogy ha valaki most azt mondja, hogy még tovább kell menni és felfelé, azt… Ezt persze csak a pillanatnyi élmények mondatták velük, otthon már árnyaltabban, az esetleges visszatérés lehetőségét sem zárták ki. Hát igen, hiszen mindenki büszke lehet teljesítményére. Egy korty pálinka, fotó és már indulunk is le a Kő-pataki-tó (Skalnaté pléso, 1751 m) felé. Ködben és felhőben. Egy két nehéz lépést és nagyobb ugrást (a kövek közt csobogó apró ereken át) azért itt is véghez kellett vinni.
Közben a hágót kihagyó társainktól is megkaptuk a hívást: rendben „hazaértek”. „Mi is nemsokára elérjük a tavat” – válaszoltuk. A Kő-pataki-tónál lévő felvonó állomása melletti kiszolgáló épületet igényes belső és persze drága szuvenír bolt jellemzi. Meg kell hogy mondjam, hogy némileg talán jogos fáradtságunk révén innen már nem mentünk tovább. Pedig illet volna lemennünk a híres tátrai teherhordó legenda Ladislav Kulanga által üzemeltetett Kő-pataki menedékházba (Skalnatá chata, 1751 m), de végül nem tettük meg. Már csak a felvonózás volt hátra a túrából.
A harmadik napon, hazautazás előtt a Csorbai-tó (Štrbské pleso, 1350 m) felé vettük az irányt. Sétáltunk egy kicsit a tó partján, vártunk, hátha a felhők szorításából majd jobban kilátszanak a tóparti hegyek és völgyek. De be kellett érjük ennyivel. Később olvastunk róla, hogy egy híres rockénekes az egyik tóparti szállodában töltötte az éjszakát kassai koncertje után. Bryan Adams volt az. Sajnos nem futottunk össze és nem lett csattanó, így hát közös fotó sem.
Többek között a Kő-pataki menedékházért, vagy talán csak egy szebb időjárást ígérő túráért, de legfőképp magáért a Tátráért is érdemes lesz visszatérni ide.
Ahogy Nagy Árpád is írja 250 Tátrai túra című könyvében (Budapest, Kornétás kiadó, 2004, 2007, 2011): „Sokan vannak, akik az őszi Tátrára esküsznek, s bizony, aki csak egyszer is túrázott ebben az évszakban a hegyek között, valószínűleg minden ősszel vissza fog kívánkozni ide.
Hát velünk is pont így esett.
Kalapos Krisztián, 2016.

Fotók: Mák Attila, Fűri János.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...