![]() |
| Fotó: Przemysław Piegza |
Az alábbi írásnak többször is neki kellett látnom azzal a szándékkal, hogy átfogó képet fessek a tátrai csúcsok elérésének problémájáról. Egyrészt már javában dolgoztam rajta, amikor megérkeztek a hírek az új látogatási rendről; másrészt ez annyira összetett kérdés, hogy még megfogalmazni sem egyszerű: szabadidős, sportszakmai, természetvédelmi, gazdasági, kulturális, de még akár politikai szempontból is lehet vizsgálni az ügyet. Emberek élete és megélhetése múlhat azon, hogy a jövőben milyen irányt vesz a helyzet kezelése. Jelenleg úgy tűnik, hogy a hatóságok nem fognak engedni a turisták nyomásának, így a különböző szintű és természetű viták vége a közeljövőben nem várható. Lássuk tehát az ide kapcsolódó érveket, ellenérveket, feltéve, hogy nem marad minden a régiben.
A csúcsok megnyitásának személyes véleményem szerint technikai akadálya nincs. Korábban három verzió – vagy ha úgy tetszik fokozat – látszott számomra logikusnak, amit a látogatási rend új verziója megtoldott eggyel:
- csak a korlátozás szűnik meg, tehát nem kell hegymászó-igazolvány a túraösvény elhagyásához
- úgynevezett via ferrata/kletterstieg utak kerülnek kialakításra
- klasszikus turistaút, jelzésekkel
- +1: a hegymászó tevékenység könnyítése.
![]() |
| Fotó: Jozef Sitiarik |
Az első verzió természetesen nem életszerű. Azoknak a hegymászóknak is, akik letérnek a jelölt ösvényekről, céljuk eléréséhez jelenleg is a lehető legcélszerűbb megközelítést kell használniuk, a természeti értékek fokozott védelme mellett. Ez a turisták szabad mozgása mellett aligha lehetséges, nem is beszélve arról, hogy az így szélnek eresztett túrázók a jelenlegi szabályozási keretek között is veszélyes hegységben hogyan boldogulnának...
Itt lépnek be a vitába az „az Alpokban bezzeg…” kezdetű gondolatmenetek; a tényekkel nem is vitatkoznék, az összehasonlítást azonban árnyalnám kissé: a Tátra nem az Alpok. A hegyi sportok szemszögéből utóbbi nyugodtan tekinthető aranybányának, de ha ennél a képnél maradunk, előbbi csupán egy törékeny ékszerdoboz. Nem mindegy, hogy mekkora területben és milyen lehetőségek között kell gondolkodnunk ott, ahol a bevezetőben felsorolt szempontok mindegyikének egyszerre kell érvényesülnie. Másrészről e két esetben a hegyekbe járó emberek sem hasonlíthatók össze. Az Alpok népeinek kultúrája szervesen kapcsolódik a hegységhez, sőt, nem is létezhet nélküle. Bármerre utazzon, túrázzon, másszon, síeljen is az ember, ennek a kifejeződését láthatja a helyiek viselkedésén. Az ide kapcsolódó értékek a mi társadalmainkba (vegyük például a visegrádi négyeket ez alatt) csak erősen rétegzett módon vannak beleoltva, ki-ki annyit tesz belőlük magáévá, amennyit jónak lát: a legkiválóbb hegyi sportolóktól a strandpapucsban-melegítőben ámokfutókig, a természet igaz szerelmeseitől a tavakba szemetelőkig terjed a paletta. Ezek a tényezők, úgy gondolom, indokolttá teszik a Tátrában történő mozgás korlátozását, melynek módja és mértéke természetesen lehet vita tárgya.
![]() |
| Fotó: Martin Mikusiak |
Lássuk akkor a biztosított/jelölt utak lehetőségét. Tény, hogy a csúcsok normál (legkönnyebb) útjai a kényes részeken most is láncokkal, kapcsokkal ellátottak, járhatók sziklamászó vagy egyéb különleges képességek nélkül is. Elvileg annak sincs akadálya, hogy további biztosító eszközöket, vagy akár egy komplett via ferrata utat létesítsenek, illetve épphogy elvi akadálya van: a Tátrára az ilyen jellegű kiépítettség nem jellemző. Még a kifejezetten nehéz hegymászó utak sem „sportmászósak”, nincsenek gyakori fix rögzítési pontok. Részletkérdésnek tűnhet az effajta tradicionális mászókultúra figyelembe vétele, de ez ugyanúgy része a hegység arculatának és történelmének, mint például a teherhordók munkássága.
Ettől persze még születhet konszenzus egy, vagy akár több ilyen utat illetően, nem valószínű azonban, hogy a jelenlegi probléma megoldására a normál utak egyikén vezetne ilyen. A ferratazáshoz ugyanúgy technikai felszerelés (és tudás) kell, mint más mászó tevékenységhez, amit nyilván nem fog minden egyes turista beszerezni, illetve a hatóság nem tud minden, az utakba beszálló túrázóra kiterjedően ellenőrizni. Ráadásként ezt a sportot nem a tömegek kiszolgálására találtál ki; nehézsége és tempója is valahol a túrázás és sziklamászás között van, amit elapróz a biztosító karabinerek folyamatos akasztgatása. Aki várakozott már hosszasan egy-egy népszerű útban valahol az Alpokban, az el tudja képzelni, mivel jár, ha egyszerre akár több tucat ember akar ugyanott felmászni.
![]() |
| Fotó: Laczkó Zsolt |
Harmadik verzió a turistaút. Ez a megoldás sem olyan egyszerű, többről van itt szó, mint néhány szikla összemázolása és egy-két jelzőkaró/tábla letűzése. A technikai részletek teljessége csak a szakemberek számára lehet világos, de mi is beláthatjuk, hogy az útvonal megtervezése, előkészítése, a terepmunkák, a fix biztosító eszközök, a karbantartás, a szükséges infrastruktúra kialakítása ahhoz, hogy egy út járható és biztonságos legyen, még a szándék megléte esetén is komplikált feladat. És ez még a könnyebb része. Tegyük fel, hogy a hatóságok kialakítják már holnapra az új utakat, és nézzük meg a következményeket:
- A tátrai hegyi vezetés, mint szakma, okafogyottá válik, és megszűnik.
- Néhány szolgáltató forgalma növekedhet, de az eddig frekventált helyeken koncentrálódó tömeg bizonyára jobban szét fog oszlani, inkább bevételkiesést okozva a legtöbb, turistákat kiszolgáló létesítménynek (menedékházak, felvonók, kocsisok stb.).
- A hegyimentők számát és felszerelését valószínűleg növelni kell, több turista fog kitett, veszélyesebb terepen mozogni, ráadásul a korábbihoz képest több helyszínen…
- ... mint minden bővítés, ez is csak jelentős forrásbevonással érhető el, amit valakinek magára kell vállalnia. Mivel alapvetően turista-kezdeményezésről van szó, a plusz költségeket akár a nemzeti park látogatóira is kiróhatják (pl. belépődíj formájában).
- Ne legyenek illúzióink: fognak történni balesetek, köztük halálosak is. Afelől is biztosak lehetünk, hogy az utak megnyitását ezen a ponton meg fogják kérdőjelezni, sőt a felelősséget a korábbi döntéshozókra hárítják majd.
A fenti pontok természetesen az én személyes spekulációim, semmilyen kutatómunka nem támasztja alá ezeket, nyugodt szívvel hozzájuk lehet adni – el lehet venni belőlük. Akiknek hivatalból kell a témán gondolkodniuk, nyilván rövid úton szembesülnek saját felelősségükkel, amit gondolom könnyű szívvel háríta(ná)nak másra.
![]() |
| Fotó: naTatry.pl |
Ezzel meg is érkeztünk a TANAP látogatási rendjének új verziójához (pontosabban ahhoz, ami kiszivárgott róla). A lehető legegyszerűbb módon kifejezve, a módosítás a hegymászó tevékenység megkönnyítéséről szól. Ez indifferens döntésnek tűnhet az utak megnyitása után sóvárgóknak, de nem az. Fogadjuk el ezt egy tisztán stratégiai-szakmai húzásnak, és akkor alábbi következtetés vonható le: A TANAP a turisták legambiciózusabb csoportját arra próbálja rávenni, hogy lépjenek be hegymászó-egyesületekbe.
Ha így van, le a kalappal, az ő szemszögükből optimálisabb megoldás talán nincs is. Aki eddig csak jelzett utakon mozgott, de komolyan gondolja, hogy fel akár mászni például a Lomnici-csúcsra, most megteheti a szükséges lépéseket. Ami pedig még fontosabb, a döntéssel átadják a felelősséget az említett sportegyesületeknek. Az ugyanis, hogy ki milyen feltételekkel kaphat hegymászó-igazolványt, végső soron az egyesületeken és az őket tömörítő szövetségeken múlik; ha valaki felelőtlenül viselkedik és/vagy saját hibájából balesetet szenved, annak esete visszahat a hegymászó-igazolványán szereplő szervezetre, míg a TANAP csak széttárja kezeit…
A magánvéleményem az, hogy aki a fentebb említett ambiciózus turisták csoportjába tartozik, az nyugodtan lépjen be egy hegymászó klubba, s ha nem is végez tanfolyamokat, vagy képezi magát hosszú időn keresztül, kérje ki a tapasztalt sporttársak tanácsát, vagy ami még jobb, csatlakozzon hozzájuk egy-egy túra alkalmával. Minél több időt fordít valaki az ilyen tanulásra, később annál magabiztosabb lesz önálló útjai során, ami pedig jobb élményekkel és a célok elérésével kecsegtet.
Írta: Wunderlich Balázs
