Már hajnali 2 volt amikor Tátraváros
egykor szebb időket élt tüdőszanatóriumának kihalt parkolójába bepöfögtünk a
kis sárga szappantartóval. Kifelé menet és még az 5 csillagos bivak kialakítása
során is az volt a terv, hogy másnap megnézzük a Gerlachfalvi-csúcs
“beszállását”.
Mindketten évek óta jártuk a Tátrát,
de a hegység csak hegymászók számára (vagy vezetett túraként) elérhető
legmagasabb csúcsa még hiányzott a listáról. No nem mintha nem vettük volna észre,
akárhányszor egy túra után hazafelé autóztunk tekintetem az ablakra tapadt és a
Poprád közeli síkságról jellegzetes sziklakúpot bámultam. Egyenesen sóvárogtam
utána.
Korábban már próbálkoztunk egyszer,
akkor a hegy egy laza mozdulattal kiköpött. Jégeső, szél, majd hóvihar július
12-én. Nem véletlenül mondják, hogy a Tátra igen szeszélyes. Akkor is csak a
helyismeretünknek és a gyors reakciónknak köszönhetjük, hogy épségben
visszaértünk. Aznap délután a pattogó kályha mellett ülve megszületett elhatározás,
a következő év augusztusában vált valóra:
Már nem emlékszem pontosan, hogy az
első napsugarak vagy csak a kényelmetlen hajnali didergés tetszelgett az
ébresztőóra szerepében, mindenesetre alig 3 órával az érkezés után, már két
gyűrött, de mosolygós arc bújt ki az éjszakai menedékül szolgáló, libapehellyel
töltött, színes nejlon hurkákból.
Egymásra néztünk és megbeszélés
nélkül tudtuk, hogy változott a terv. Na nyomjuk! – dobta be Norbi miközben már
alsógatyában térdelt a foszladozó polifoamon és a hálózsákját csomagolta.
Negyed óra múlva már úton voltunk a Batizfalvi-tó irányába. A jól kitaposott
ösvényen hónom alá csaptam a túrabotot és az összenyomódott müzliszeletek
jóízűen toltam befelé. Viszonylag jó tempóban haladtunk, alig másfél óra
kellett a 800 méter
szint leküzdéséhez. Egy felhő sem volt az égen, miközben a tavat kerültük már
éreztük az augusztusi nap melegét.
![]()
A beszálláshoz érve felrántottuk a
beülőt és a sisakot és már indultunk is felfelé. Az ösvény nehézségét tekintve,
leginkább egy C-D-s ferrátához hasonlítható néhány meredek felszökéssel
tarkítva, természetesen a sokak által jól megszokott és folyamatos „drót
biztosítás” nélkül. Tiszta időben a jelöletlen ösvény megtalálása sem volt
ördöngös, magabiztosan egyensúlyoztunk a remek panorámájú sziklaerdőben.
Félúton 3-4 partit hagytunk le, mivel csak néhány szakaszon volt szükségünk a
kötélre – ott is csak lelki támasznak – meglehetősen gyorsan haladtunk. (Ha ez
ember sokat túrázik, mászik valakivel, szinte egybe forrnak a mozdulataik, jól alkalmazkodnak,
egymás akadályozása nélkül, nehéz terepen is könnyedén mozognak.)
Az egyre fogyó szintkülönbség és az
ideális körülmények elterelték a figyelmet az alváshiány okozta fáradtságról,
bakancsaink csak úgy falták a sziklákat. Nagyjából 2,5-3 óra és 700 méter fárasztó
szintkülönbség után tikkasztó hőségben, büszkeségtől duzzadó mellkassal
pillantottuk meg a Kárpátok csúcsán díszelgő, jellegzetes vas keresztet.
A csúcsról körbenézve, az alattunk
elterülő tájnak, az alig 1 méteres fémdarab, közepén az összetéveszthetetlen
kék kaviccsal misztikus hangulatot kölcsönöz. Az egykori Magyarország
emblematikus csúcsán állni, irredenta felhang nélkül is nagyszerű érzés. Talán
nem véletlen, hogy sokunk bakancslistáján olyan csúcsokkal száll versenybe,
mint a Grossglockner vagy a Mont Blanc. Ausztriában úgy tartják, hogy aki
életében legalább egyszer nem mássza megy a Grossglocknert az nem is igaz
osztrák. Ezt a megfogalmazást kicsit talán erős lenne átültetni hazánk fiaira,
de az biztos, hogy nekünk is van egy Grossglocknerünk.
![]()
A közel egy órás örömködés után még
hátra volt az elkerülhetetlen, épségben le kellett ereszkedni a faluba, egy nem
éppen könnyű túra után, technikai felkészültséget is igénylő terepen. Akár
mennyire is jók a körülmények, egy kis oda nem figyelés és könnyen el lehet
kavarodni. Mi is így tettünk, amiért jutalmul egy 15-20 méteres szakaszon
gyakorolhattuk a standpontból való ereszkedést. Nem, ez nem egy bonyolult
dolog, de megfelelő felszerelés és technikai tudás hiányában, könnyen izzasztó
szituációba kerülhet a túrázó.
![]()
Az extra akadályok után már csak egy
pár órás törmelékes, sziklás terepen vezető ösvény várt ránk, amit az üres
kulacsok és kiszáradt száj tett emlékezetessé. Fáradtan botorkálva iszonyú
kellemetlen tud lenni az ilyesmi, főleg ha már odáig fajul a dolog, hogy az
illető minden percben a víz csobogását véli hallani. Ilyenkor megörül, aztán
amikor a hang irányában semmit sem talál és ráébred, hogy csak képzelődik, vagy
a szél hangja tévesztette meg – hamar eltűnik a mosoly. Persze annál nagyobb a
boldogság amikor megcsillan a fény egy apró forráson. Aki nem érzett még ilyet
az nem tudja, hogy milyen felemelő és mekkora öröm a jéghideg, kissé szmötyis
patakvizet megízlelni.
![]()
A fizikai, lelki és a tájképi
szükségletek kielégítése után szinte újjászületve folytattuk az utat, komótosan
ereszkedve és a Poprádi-medence felé nyíló fátyolos panorámában gyönyörködve. A
Felsőhágiban hagyott autóhoz késő délután értünk vissza, és a napi táv és szint
összesítése után (közel 3600
méter szint) megállapítottuk, hogy egy korsó jég hideg
arany fácán és egy egy fokhagymától bűzlő olajos lángos méltó szereplői lesznek
a ma esti utolsó felvonásnak. Így is lett, és miközben a jól megérdemelt
muníciót majszoltuk, másnapra már a Magas-Tátra másik legendás csúcsának
megkísértését tárgyaltuk…
