Évente tíz–húsz ember. Sportemberek,
rögtönző diákok, visszafordulni képtelen megrögzöttek – vagy csupán rossz
helyen jártak rossz időben, ahogy mondani szokás. Valaki döbbent „ó”-t hallat,
esetleg annyit mond még, „jaj, a kötél”, valaki hosszan kiabál, más meg csak
némán, elszántan zuhan. A halálkiáltások egész kórusa vésődött már a Tátra
megmászhatatlan gránitfalaiba. Kicsúszás, szakadékban végződő sílesiklás, nyári
hóvihar, villámcsapás, virtuskodás, esetleg egy nevetségesen könnyűnek tetsző
útrövidítés – mind elég ok, hogy valakinek a neve az Oszterva-nyereg alatti
jelképes temető szikláira kerüljön. Évente tíz–húsz hegymászó: olyan ütemben
halnak a Magas-Tátra turistái, hogy a Poprádi-tó feletti cirbolyafenyő-ligetben
már nem férnek el a táblák és a fakeresztek. Nem messze innen, a
Nyugati-Tátrában fekvő Zsári-völgyben néhány éve egy másik szimbolikus temetőt
kezdtek kiépíteni.
Ha a csaknem kétezer méter magasságú
Oszterva-nyeregből ereszkedünk alá a hegyoldalba vágott szerpentinen, amíg le
nem érünk a völgybe, mindvégig a szemünk előtt lesz az egyik legszebb tátrai
tengerszem. Kevés tó található ezekben a fagyos magasságokban, amelyben
megélnek a halak – a Poprádi-tó ilyen kivétel. Bél Mátyás így írt róla a XVIII.
században: „nagyon ízletes halak vannak itt, nevezetesen pisztrángok, és –
amint hallottam – a gyomrukban igen gyakran színarany szemcsék találhatók”. E
különleges pisztrángrezervátum mellett található a télen megközelíthetetlen,
nyáron is már-már süket csend övezte jelképes temető a kis kápolnával, több
mint kétszáz táblával, bronzba öntött, semmibe markoló kezekkel, lehulló
jégcsákányokkal, fiatalemberek borostás bronzarcával és gyetvai faragott
keresztekkel.
Otakar Stáfl cseh festőművész
1936-ban alakította ki a hegyek (nem csupán a Tátra) áldozatainak kegyhelyét, s
a kápolna harangjára íratta: „A holtaknak emlékül, az élőknek intelmül”; de az
emlékhelyet csak negyvenben adták át a nagyközönségnek azon az ünnepségen,
amelyen a szentmisét bizonyos Jozef Tiso, a tót Quisling mutatta be. S bár a
Tátra turisztikai felfedezése és kiépítése elsősorban magyar és szepesi szász
hegymászóknak, zergevadászoknak meg nagyvonalú, vakmerő úriembereknek
köszönhető, és noha a legrégebbi bronztábla egy budapesti hegymászóé, azé a
Wachter Jenőé, aki 1907-ben a Simon-toronyról zuhant le, a szlovákok mára már
csak elvétve hagytak meg itt magyar nevet. Leginkább szlovákok, lengyelek,
csehek, németek halálos baleseteinek mementóit őrzi most a jelképes temető; de
az alpinisták mellett megörökítették egy 1944-es repülőszerencsétlenség
áldozatainak névsorát, egy szakasz világháborús partizánét is meg egy
kirándulócsoport veszteséglistáját, akiket lavina sodort el.
A középkor óta halnak meg a Tátrában
kincskeresők, száműzöttek, utazók. A magashegységek a legbékésebb időben, a
legenyhébb emelkedőn is mindig a halál kísértései. Arra figyelmeztetnek, hogy
az igazi virtus nem egy csúcs bevétele, hanem az ereszkedés hősies
fegyelmezettsége. Nem a fel szakszerűsége, hanem a lefelé citoyen kiegyezése.
Ziegler György Tamás tarnówi püspök nem véletlenül állíttatott kétszáz évvel
ezelőtt keresztet az egyik magas-tátrai tengerszemhez a következő felirattal:
„Innen se tovább, se feljebb nem mehetsz, csak a mi urunk, Jézus Krisztus
keresztje által.” Mert a hegyek vonzereje mindennél erősebb. Még az
életösztönnél is.
