2014. november 1., szombat

A Tátra halottai

Évente tíz–húsz ember. Sportemberek, rögtönző diákok, visszafordulni képtelen megrögzöttek – vagy csupán rossz helyen jártak rossz időben, ahogy mondani szokás. Valaki döbbent „ó”-t hallat, esetleg annyit mond még, „jaj, a kötél”, valaki hosszan kiabál, más meg csak némán, elszántan zuhan. A halálkiáltások egész kórusa vésődött már a Tátra megmászhatatlan gránitfalaiba. Kicsúszás, szakadékban végződő sílesiklás, nyári hóvihar, villámcsapás, virtuskodás, esetleg egy nevetségesen könnyűnek tetsző útrövidítés – mind elég ok, hogy valakinek a neve az Oszterva-nyereg alatti jelképes temető szikláira kerüljön. Évente tíz–húsz hegymászó: olyan ütemben halnak a Magas-Tátra turistái, hogy a Poprádi-tó feletti cirbolyafenyő-ligetben már nem férnek el a táblák és a fakeresztek. Nem messze innen, a Nyugati-Tátrában fekvő Zsári-völgyben néhány éve egy másik szimbolikus temetőt kezdtek kiépíteni.

Ha a csaknem kétezer méter magasságú Oszterva-nyeregből ereszkedünk alá a hegyoldalba vágott szerpentinen, amíg le nem érünk a völgybe, mindvégig a szemünk előtt lesz az egyik legszebb tátrai tengerszem. Kevés tó található ezekben a fagyos magasságokban, amelyben megélnek a halak – a Poprádi-tó ilyen kivétel. Bél Mátyás így írt róla a XVIII. században: „nagyon ízletes halak vannak itt, nevezetesen pisztrángok, és – amint hallottam – a gyomrukban igen gyakran színarany szemcsék találhatók”. E különleges pisztrángrezervátum mellett található a télen megközelíthetetlen, nyáron is már-már süket csend övezte jelképes temető a kis kápolnával, több mint kétszáz táblával, bronzba öntött, semmibe markoló kezekkel, lehulló jégcsákányokkal, fiatalemberek borostás bronzarcával és gyetvai faragott keresztekkel.
Otakar Stáfl cseh festőművész 1936-ban alakította ki a hegyek (nem csupán a Tátra) áldozatainak kegyhelyét, s a kápolna harangjára íratta: „A holtaknak emlékül, az élőknek intelmül”; de az emlékhelyet csak negyvenben adták át a nagyközönségnek azon az ünnepségen, amelyen a szentmisét bizonyos Jozef Tiso, a tót Quisling mutatta be. S bár a Tátra turisztikai felfedezése és kiépítése elsősorban magyar és szepesi szász hegymászóknak, zergevadászoknak meg nagyvonalú, vakmerő úriembereknek köszönhető, és noha a legrégebbi bronztábla egy budapesti hegymászóé, azé a Wachter Jenőé, aki 1907-ben a Simon-toronyról zuhant le, a szlovákok mára már csak elvétve hagytak meg itt magyar nevet. Leginkább szlovákok, lengyelek, csehek, németek halálos baleseteinek mementóit őrzi most a jelképes temető; de az alpinisták mellett megörökítették egy 1944-es repülőszerencsétlenség áldozatainak névsorát, egy szakasz világháborús partizánét is meg egy kirándulócsoport veszteséglistáját, akiket lavina sodort el.
A középkor óta halnak meg a Tátrában kincskeresők, száműzöttek, utazók. A magashegységek a legbékésebb időben, a legenyhébb emelkedőn is mindig a halál kísértései. Arra figyelmeztetnek, hogy az igazi virtus nem egy csúcs bevétele, hanem az ereszkedés hősies fegyelmezettsége. Nem a fel szakszerűsége, hanem a lefelé citoyen kiegyezése. Ziegler György Tamás tarnówi püspök nem véletlenül állíttatott kétszáz évvel ezelőtt keresztet az egyik magas-tátrai tengerszemhez a következő felirattal: „Innen se tovább, se feljebb nem mehetsz, csak a mi urunk, Jézus Krisztus keresztje által.” Mert a hegyek vonzereje mindennél erősebb. Még az életösztönnél is.

Forrás: http://mno.hu; Fotó: Nagy Árpád

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...