Bártfa
a Felvidék északi részén, a Tapoly völgyében fekszik. A várost a XIII. sz
elején Lengyelországból érkezett cisztercita barátok alapították, neve az
erdőirtással összefüggő bárd szóból ered. A tatárok 1241-ben feldúlták a
várost, majd a tatárjárás után német telepesek láttak hozzá újjáépítéséhez.
1352-ben falakkal és bástyákkal vették körül, Nagy Lajos
király 1376-ban szabad királyi városi rangra emelte. A város lakói a
középkorban kereskedelmi összeköttetésben álltak Lengyelországgal, ahová főképpen
bort, vásznat, csipkét és fonalat szállítottak. Bártfa a XVI. században élte
fénykorát, később a reformáció egyik központja lett, 1590-ben a magyar protestánsok
itt tartották első általános zsinatukat. A város Thököly és Rákóczi
szabadságharca idején sokat szenvedett, hol a kurucok, hol a császáriak
ostromolták. Lengyelország feldarabolása után elvesztette jelentőségét, és
mindinkább hanyatlásnak indult, ráadásul a XVII. században három alkalommal is
pestisjárvány sújtotta, amelyekben a lakosság mintegy fele elpusztult. Az I. világháború
előtti lakosság egyharmadát adó magyar és egynegyedét adó német polgárból mára
hírmondó sem maradt.
Bártfán
tett sétánkat a Városháza-téren kezdjük, melyet a Szent Egyed templommal, valamint
a régi Városházával együtt az UNESCO 2000-ben a Világörökség részévé
nyilvánított. A XVI. században a gazdag kereskedők a főtéren, míg a kézművesek
a mellékutcákban építettek emeletes házakat. A város sakktáblaszerűen épült be,
középpontját a négyszögletes alakú Városháza-tér képezi. Mivel a város az
aranyművesek egyik legfőbb magyarországi központja volt, így nem csoda, hogy a
város főterének arányait, csakúgy, mint a régi Városháza épületének arányait is
az aranymetszés szabályai határozták meg. A teret övező házak legtöbbje a XV.
sz utolsó harmadában épült. Bár a város több alkalommal (pl. 1877-ben) a lángok
martaléka lett, a középkorban kialakult városkép napjainkig fennmaradt.
A
négyszögletes főtér északi részén áll a gótikus stílusú Szent Egyed
plébániatemplom, amelyet az aranyművesek és a város védőszentjéről neveztek el.
Építését a XIV. század második felében kezdték, a főhajót a két oldalhajóval
1415-ben fejezték be. A középkorban tornyos fallal körbekerített templom híres
volt értékes berendezési és használati tárgyairól. Az 1725-ös, majd az 1836-os
földrengés, valamint az 1878. évi tűzvész által megrongált templomot a
budapesti Parlament építője, Steindl Imre tervei szerint és vezetése alapján
1879-1898 között gótikus stílusban állították helyre. A templom szerencsésen
túlélte a világháborúk pusztításait, az értékes kegytárgyakat és műkincseket a
II. világháború során gondosan elrejtették, és csak az ostrom elmúltával
állították vissza eredeti helyükre.
A
templom eredeti, gótikus főoltára 1486-ban készült, ezt 1655-ben reneszánsz
stílusban átépítették. A ma álló 17 m maga, neogótikus főoltár 1883-1888 között
készült, a templom felújítását irányító Steindl Imre tervei alapján, Hölzer Mór
bártfai fafaragóművész műhelyében. A főoltár szárnyainak 6-6 ábráját Aggházi
Gyula készítette 1890-ben. A behajtott szárnyakon a magyar történelem 12 szentté
vagy boldoggá avatott személyét, a forgatható szárnyak hátoldalán pedig az
Árpád-házból származó szent emberek életének mozzanatait láthatjuk.
A
templom legértékesebb berendezési tárgyai és műkincsei az 1492-ben készített
„Hóhér padja”, a XV. században készült reneszánsz szenátori padok, az 1465-ben
készült gótikus szentségház, a kórus alatti, a XV. századból származó 12 ágú
gótikus bronz csillár, a városi tanács tagjainak XVII. században készült, három
sorban elhelyezett 12 személyes stalluma, valamint a XIX. századból való
mesterien faragott szószék. Említést érdemel még a város négy egykori bírájának
márvány epitáfiuma, a XIV. századból származó, gótikus stílusú bronz keresztelőmedence,
valamint az 1549-ben elhunyt Serédy György vörös márványból készült féldombormű
epitáfiuma.
A
főtér közepén áll az 1505-1511 között épült egykori városháza. A gótikus alapra
épült, kora reneszánsz stílusú épületet Alexius mester építette. Az épületben,
amelyet majd 400 évig eredeti rendeltetésének megfelelően használtak, ma az
1907-ben Divald Kornél által alapított Sárosi Múzeum kiállítása látható. A déli
homlokzaton egy XVI. sz elején készült órát láthatunk, alatta a magyar
címerrel, felette pedig Roland lovag szobrával, aki a város szabadságát volt
hivatott védelmezni, az északi homlokzatot pedig a város címere díszíti. Említést
érdemel az épület meredek, díszes tetőszerkezete, építészeti különlegességnek
számít a gazdagon faragott, reneszánsz külső lépcsőfeljáró és az erkély,
amelyen a groteszk hatású dekoráció mellett a város bíráinak, tanácsnokainak
címereit is láthatjuk.
A
Szent Egyed templom és a Városháza megtekintése után tegyünk egy rövid sétát a
Világörökség részét képező főtéren. A szépen felújított egykori polgárházak egy
részében a Sárosi Múzeum kiállításai láthatók, más épületeket kereskedelmi célokra
hasznosítanak, és vannak, amelyeket csak kívülről nézhetünk meg. A városnak azonban
nem csak a főtere rejt látnivalókat, érdemes egy rövid sétát tenni a főteret
körülvevő utcákban is. A város egykori déli kapuja közelében áll az 1460-ban
gótikus stílusban épült, később barokk stílusban átépített ferences templom,
melyet beépítettek az eredeti városfalakba. A főtértől északkeletre áll az 1508-ban
épült egykori humanista gimnázium eredetileg reneszánsz stílusú, emeltes
épülete, melyet a XIX. sz közepén klasszicista stílusban építettek át. A Városháza-tér
északi sarkához közel áll az 1798-1808 között copf stílusban épült, majd a XIX.
sz második felében, új-gótikus stílusban átépített régi evangélikus templom, az
1903-ban épült eklektikus stílusú görög-katolikus templomba pedig művészien
díszített ikonosztáza miatt érdemes betérni néhány percre.
Bártfa
városmagját nagyrészt ma is azok a középkori városfalak és bástyák övezik,
amelyek a XIV. és a XVII. század között, a külső fal előtt húzódó falazott
árokkal együtt több fázisban épültek fel. A várost valaha teljesen körülzáró kettős
városfalban 4 kapu és 23 bástya volt, ebből mára 2 kapu, valamint 11 bástya
maradt fenn viszonylag épségben. A bástyák egykor az iparos céhek neveit viselték,
a középkorban másutt is ismert szokás szerint ostrom idején a céhek tagjai
közösen védték a várost. A várfal jó része ma is körülveszi a régi városmagot,
a városfal és a bástyák rekonstrukciója a 1950-es években kezdődött. Amennyiben
hosszabb időt töltünk a városban, érdemes időt szentelni rá, hogy a régi
városfalak mentén körüljárjuk a várost, a Felvidék egyik legszebb ékszerdobozát.
Nagyon szép.
VálaszTörlés