Bártfa, a Felvidék ékszerdoboza

Bártfa a Felvidék északi részén, a Tapoly völgyében fekszik. A várost a XIII. sz elején Lengyelországból érkezett cisztercita barátok alapították, neve az erdőirtással összefüggő bárd szóból ered. A tatárok 1241-ben feldúlták a várost, majd a tatárjárás után német telepesek láttak hozzá újjáépítéséhez. 1352-ben falakkal és bástyákkal vették körül, Nagy Lajos király 1376-ban szabad királyi városi rangra emelte. A város lakói a középkorban kereskedelmi összeköttetésben álltak Lengyelországgal, ahová főképpen bort, vásznat, csipkét és fonalat szállítottak. Bártfa a XVI. században élte fénykorát, később a reformáció egyik központja lett, 1590-ben a magyar protestánsok itt tartották első általános zsinatukat. A város Thököly és Rákóczi szabadságharca idején sokat szenvedett, hol a kurucok, hol a császáriak ostromolták. Lengyelország feldarabolása után elvesztette jelentőségét, és mindinkább hanyatlásnak indult, ráadásul a XVII. században három alkalommal is pestisjárvány sújtotta, amelyekben a lakosság mintegy fele elpusztult. Az I. világháború előtti lakosság egyharmadát adó magyar és egynegyedét adó német polgárból mára hírmondó sem maradt.

Bártfán tett sétánkat a Városháza-téren kezdjük, melyet a Szent Egyed templommal, valamint a régi Városházával együtt az UNESCO 2000-ben a Világörökség részévé nyilvánított. A XVI. században a gazdag kereskedők a főtéren, míg a kézművesek a mellékutcákban építettek emeletes házakat. A város sakktáblaszerűen épült be, középpontját a négyszögletes alakú Városháza-tér képezi. Mivel a város az aranyművesek egyik legfőbb magyarországi központja volt, így nem csoda, hogy a város főterének arányait, csakúgy, mint a régi Városháza épületének arányait is az aranymetszés szabályai határozták meg. A teret övező házak legtöbbje a XV. sz utolsó harmadában épült. Bár a város több alkalommal (pl. 1877-ben) a lángok martaléka lett, a középkorban kialakult városkép napjainkig fennmaradt.

A négyszögletes főtér északi részén áll a gótikus stílusú Szent Egyed plébániatemplom, amelyet az aranyművesek és a város védőszentjéről neveztek el. Építését a XIV. század második felében kezdték, a főhajót a két oldalhajóval 1415-ben fejezték be. A középkorban tornyos fallal körbekerített templom híres volt értékes berendezési és használati tárgyairól. Az 1725-ös, majd az 1836-os földrengés, valamint az 1878. évi tűzvész által megrongált templomot a budapesti Parlament építője, Steindl Imre tervei szerint és vezetése alapján 1879-1898 között gótikus stílusban állították helyre. A templom szerencsésen túlélte a világháborúk pusztításait, az értékes kegytárgyakat és műkincseket a II. világháború során gondosan elrejtették, és csak az ostrom elmúltával állították vissza eredeti helyükre.

A templom eredeti, gótikus főoltára 1486-ban készült, ezt 1655-ben reneszánsz stílusban átépítették. A ma álló 17 m maga, neogótikus főoltár 1883-1888 között készült, a templom felújítását irányító Steindl Imre tervei alapján, Hölzer Mór bártfai fafaragóművész műhelyében. A főoltár szárnyainak 6-6 ábráját Aggházi Gyula készítette 1890-ben. A behajtott szárnyakon a magyar történelem 12 szentté vagy boldoggá avatott személyét, a forgatható szárnyak hátoldalán pedig az Árpád-házból származó szent emberek életének mozzanatait láthatjuk.

A templom legértékesebb berendezési tárgyai és műkincsei az 1492-ben készített „Hóhér padja”, a XV. században készült reneszánsz szenátori padok, az 1465-ben készült gótikus szentségház, a kórus alatti, a XV. századból származó 12 ágú gótikus bronz csillár, a városi tanács tagjainak XVII. században készült, három sorban elhelyezett 12 személyes stalluma, valamint a XIX. századból való mesterien faragott szószék. Említést érdemel még a város négy egykori bírájának márvány epitáfiuma, a XIV. századból származó, gótikus stílusú bronz keresztelőmedence, valamint az 1549-ben elhunyt Serédy György vörös márványból készült féldombormű epitáfiuma.

A templom tornya 1420 és 1427 között épült fel, melybe – az akkori Magyarországon másodikként – már óraszerkezetet is beépítettek. 1486-1497 között megmagasították, valamint felépítették a tetejére vezető csigalépcsőt. 1640-ben reneszánsz stílusban újjáépítették, ám az 1725-ös földrengés során összeroskadt. A templom harangjai szerencsére nem semmisültek meg, mert ezeket időközben áthelyezték egy haranglábra. Az 1774-es nagy tűzvész után a torony csonkját visszabontották, ezután a templom hosszú évtizedekig torony nélkül állt. A mai tornyot az utolsó átépítés során, 1898-ban fejezték be, ekkor húzták fel harangjait, és ekkor szerelték föl az új toronyórát. A 72 méter magas torony hat emeletes, az egyes szinteket a kiugró párkányok választják el egymástól. A déli homlokzat 4. szintjén helyezkednek el a harangok, az új János és Orbán harang, valamint a régebbi Signum harang. A legfelső emeleten egy faburkolatú mellvéddel ellátott kilátó tornác fut körbe, amelyről madártávlatból nézhetjük meg a város ékszerdobozként pompázó főterét. A templom eredeti, 1990-ben megrepedt, ezért 1995-ben lecserélt harangjai – az 1486-ból származó, 2 tonnás János harang, valamint az 1584-ből származó, 4 tonnás Orbán harang – jelenleg a templom déli fala mellett láthatók. 

A főtér közepén áll az 1505-1511 között épült egykori városháza. A gótikus alapra épült, kora reneszánsz stílusú épületet Alexius mester építette. Az épületben, amelyet majd 400 évig eredeti rendeltetésének megfelelően használtak, ma az 1907-ben Divald Kornél által alapított Sárosi Múzeum kiállítása látható. A déli homlokzaton egy XVI. sz elején készült órát láthatunk, alatta a magyar címerrel, felette pedig Roland lovag szobrával, aki a város szabadságát volt hivatott védelmezni, az északi homlokzatot pedig a város címere díszíti. Említést érdemel az épület meredek, díszes tetőszerkezete, építészeti különlegességnek számít a gazdagon faragott, reneszánsz külső lépcsőfeljáró és az erkély, amelyen a groteszk hatású dekoráció mellett a város bíráinak, tanácsnokainak címereit is láthatjuk.

A Szent Egyed templom és a Városháza megtekintése után tegyünk egy rövid sétát a Világörökség részét képező főtéren. A szépen felújított egykori polgárházak egy részében a Sárosi Múzeum kiállításai láthatók, más épületeket kereskedelmi célokra hasznosítanak, és vannak, amelyeket csak kívülről nézhetünk meg. A városnak azonban nem csak a főtere rejt látnivalókat, érdemes egy rövid sétát tenni a főteret körülvevő utcákban is. A város egykori déli kapuja közelében áll az 1460-ban gótikus stílusban épült, később barokk stílusban átépített ferences templom, melyet beépítettek az eredeti városfalakba. A főtértől északkeletre áll az 1508-ban épült egykori humanista gimnázium eredetileg reneszánsz stílusú, emeltes épülete, melyet a XIX. sz közepén klasszicista stílusban építettek át. A Városháza-tér északi sarkához közel áll az 1798-1808 között copf stílusban épült, majd a XIX. sz második felében, új-gótikus stílusban átépített régi evangélikus templom, az 1903-ban épült eklektikus stílusú görög-katolikus templomba pedig művészien díszített ikonosztáza miatt érdemes betérni néhány percre.

Bártfa városmagját nagyrészt ma is azok a középkori városfalak és bástyák övezik, amelyek a XIV. és a XVII. század között, a külső fal előtt húzódó falazott árokkal együtt több fázisban épültek fel. A várost valaha teljesen körülzáró kettős városfalban 4 kapu és 23 bástya volt, ebből mára 2 kapu, valamint 11 bástya maradt fenn viszonylag épségben. A bástyák egykor az iparos céhek neveit viselték, a középkorban másutt is ismert szokás szerint ostrom idején a céhek tagjai közösen védték a várost. A várfal jó része ma is körülveszi a régi városmagot, a városfal és a bástyák rekonstrukciója a 1950-es években kezdődött. Amennyiben hosszabb időt töltünk a városban, érdemes időt szentelni rá, hogy a régi városfalak mentén körüljárjuk a várost, a Felvidék egyik legszebb ékszerdobozát.