2014. február 25., kedd

Lavinakaland a Kocaturista sztrádán

Ötfős csapatunk elnyújtott sorának vége felé baktatok fejlámpafényben a Bialkai-szénégető (Bialczanska Palenica) parkolója felől a Halastóhoz vezető behavazott úton. Nem sietek, mert egyik társunk konok szívóssággal ragaszkodik az utolsó utáni helyhez, és a csapatszellem jegyében az ő magányérzetét szeretném csökkenteni. Jó mászónak, sportos alkatnak ismerem, ezért meglep a lassúsága. Magamban csendesen vigyorgok hirtelen támadt ötletemen: talán azért marad le, mert a csökkenő légnyomás drámai hatást gyakorol az emésztésére, ő viszont diszkréten meg akar kímélni minket a felszabaduló gázok kitörő hangjától? De inkább arról van szó, hogy mostanában jelentős mennyiségű tartalék hőszigetelést épített be a bőre alá, és ez a túlsúly visszafogja a száguldásban.
Estére terveztük érkezésünket a Magas-Tátra lengyel részébe, de a havas utak miatt csak éjfélre érjük el a Halastavi menedékházat. Jólesőn nyugtázom a lengyel vendégszeretetet: kis papírdarabkák irányítanak a hátsó bejárathoz, a gondnok is felkel a kedvünkért, megmutatja a szobánkat. A megkésett érkezés rányomja bélyegét a másnapi ébredésre, nyolc körül mászunk.... no, nem sziklára, csak ki az ágyból.

Megreggelizve, tíz óra után indulunk a hegyre. Reménykedve melengetett célom, hogy jó idő esetén a Barát könnyebb útjaival ismerkedhetünk, hamar elszáll. A Nap kezdetben még lenéz ránk a sűrű felhők alól, aztán már csak a tipikus téli tátrai időjárás marad hűséges hozzánk. Józan visszafogottsággal a Miedziane-hágót akarjuk elérni, ahova jelzett turistaút vezet. Ez része annak az útnak, amit a lengyelek Kocaturista sztráda (Ceprostrada) néven akartak megépíteni, de csak szakaszaiban készült el.
Egy magányos turista olyan rendes hozzánk, hogy nyomot tapos valahol előttünk. A Barát-völgy alatt megpillantjuk: itt nem a turistautat követi, hanem egyenesen felmegy a meredeken a völgy peremére. Kicsit aggaszt, hogy viszonylag tapasztalatlanokkal vagyok, de ők nem érzik a veszélyt, a nyomok is jók, ezért követjük ezt az irányt. Négyen hamar feljutunk, kemény kitartással feljön a hátvéd is, de odaérve nem akar feltartani minket, inkább visszafordul. Utolérve a többieket, felvállalom az egyhangú nyomtaposást. Egy kényes helyen derékig ér a hó, Csaba aggódik is, mert utunk itt egy meredek rész fölött visz. Bár nagyobb lavina még nem alakulhat ki, nem akarok kockáztatni. Kb. 100 méterre vagyunk a hágótól, ahol az út néhány letörést keresztez. A laza hó több helyen teljesen átfolyt az ösvényen. Itt már nem lenne jó kicsúszni. Mivel Árpi hozott beülőt, megkérdezem a véleményét a kötél elővételéről. Visszafogottan válaszol, nem tudom eldönteni, hogy ellenzi-e, vagy csak a feltámadó jeges szél hűti a lelkesedését.
A kicsúszás előtti pillanatok, fent középen a cikk szerzője
Kicsit kockázatos a továbbmenet, megkérem őket, maradjanak a helyükön, amíg nyomot taposok. Árpit még távolabb állítom meg, ő van a legbiztonságosabb helyen. Eleinte jól megy a nyomkészítés, bal kézzel letolok annyi havat magam elől, amennyit csak tudok, leszúrom a csákányt, és előrelépek. Hamarosan megunom a körülményeskedést, teszek két lépést előzetes takarítás nélkül.
Azonnal megmozdul alattam a hó. Van egy pillanatom felnézni: fölöttem három méterrel elválik a laza hófelszín. Többet nem látok, egy felrobbant hófelhőben szánkázok lefelé, pocsék érzések közepette. Egy valamirevaló hollywood-i mászófilmben a főhős ilyenkor több száz méteres zuhanás után elkap egy ujjhegynyi sziklaperemet, elvégez rajta néhány olimpiai aranyérmes tornamutatványt, majd visszamászik, és hanyag csuklómozdulattal leveri a havat gallérjáról.
Nekem nem adatik meg a teljes mozijelenet. Mielőtt szabályos fékezésbe kezdhetnék, az ösztönösen helyes csákánytartás hatására megtörténik a csoda, pár méter után a csákány csőre megakad – nem hóban, hanem sziklában. Váratlanul megáll a csúszásom, egyúttal a bal hágóvasam lépést talál. Azért ebben is van valami hátborzongatóan hollywood-i.
Végre ismét látok, de amit látok, annak nem örülök. Egy sziklabevágásban vagyok, szerencsére nem függőleges, van egy kis dőlése. A bevágás jobb oldala mintaszerűen sima fal, nyáron is inkább megkerülném, mint megmásznám. Bal oldalát nem látom át, mert ezen támaszkodok. A két sziklalap a találkozás vonalán összeér, nem alkotnak markolható repedést. Belátható közelségben egyetlen fogás szakítja meg a falat: amiben a csákányom megakadt. Ez jó lenne, csakhogy túl magasan van, kézzel nem érem el. Lenézve elhűlök: a bevágás aggasztóan magas, mintegy hét méterrel alattam van az alsó hómező teteje. Legokosabb lenne visszajutni az ösvényre. Megpróbálok jobb hágóvasammal kapirgálni a falon, hátha megakad és fel tudok mászni. Nem megy, bal kezem és jobb lábam sima falon csúszkál. Felülről jövő kötél nélkül innen csak lefelé vezet az út.
Csakhogy a kötél a zsákomban van. A lemászás első látásra lehetetlennek tűnik, biztosra veszem, hogy le fogok esni. Azt hiszem, ilyen csapdában még nem voltam: stabil a helyzetem, de ha innen ki akarok jutni, elkerülhetetlennek látszó baleset vár rám.
Társaim közül csak Árpit látom, aki leghátul maradt. A többiek kitettebb helyen vannak, de nem egészen fölöttem. Árpinak üvöltözök: menjenek vissza. Azt szeretném mondani, hogy csak a másik kettő forduljon vissza, de a szélzúgás miatt nem erőlködök összetett mondatokkal. Hátha ebből is rájön, hogy az ő biztonságos párkányára kell visszamenni a többieknek. Még annyit odaüvöltök, hogy valószínűleg le fogok esni, nézzék meg jól a ritka mutatványt, és a végén szedjék össze a darabjaimat. Mégis jobb érzés annak tudatában belemenni egy balesetbe, hogy a társak azonnal megmentenek.
Felmérem a lejutás esélyeit. Milyen egyszerű lenne leugrani! Csakhogy közben a vasas lábam megakadna, és fejjel érkeznék le a hó alatt megbúvó sziklákra, szinte biztosan zilált egészségi állapotban.
Lepislogok balra. Hohó, nem messze ott egy lábnyomnyi lépés a falban! Inkább ez, mint a leugrás. Bal kezemmel körbetapogatom a táblát. Egészen lent peremet tapintok, meg tudom markolni.
Szóval itt kell lemásznom? El kéne indulni, de olyan jól érzem magam így, törött csontok nélkül. Utoljára még kiélvezem a teljes testi épség múlékony állapotát, s végül egy máglyára induló vértanú sóhajával megkezdem a lemenetet. A csákány még jól tart, belekapaszkodva csinálok egy lábcserét, aztán jobbommal leemelem a csákánycsőrt a biztos pontról, és magam előtt belenyomom a repedés havasabb részébe. Tartania kell, különben mesébe illő hátraszaltóval avatom magam kaszkadőrré. Lámpalázas nyújtózás után bal lábbal elérem a lenti peremet, és ráterhelek.
Hú! Hatalmas megkönnyebbülés, ez is tart. Innen egyre tagoltabb a kőzet, egyre magabiztosabban mászok, és szerencsésen leérek a sziklát támasztó hómezőre. Ezt nem hittem volna. Lám csak, még vert helyzetben sem szabad feladni! Gyerünk a többiek után. A letörés alatt visszafelé oldalazva, egy szélesebb hómederben felmegyek az ösvényre, oda, ahol az előbb Árpi állt. Senki nincs ott, de már látom őket: jó kétszáz méterrel alattam vert seregként csörtetnek lefelé. Ezek félreértették a kiabálásomat, és most a házig rohannak vissza. Rájuk ugyan hiába számítottam a gyors elsősegéllyel. Ahogy meglátják, hogy kijutottam, megállnak. A túra folytatására viszont nem tudom rábeszélni a csapatot, pedig kötélhasználattal biztonságban elérhetnénk a közeli hágót. Ezért visszamegyünk a házba. Hátvédünk, Marci már ott van. A korai érkezés miatt bőven jut időnk evés-ivásra, és alvásra is.
Most jön a nap utolsó meglepetése: lefekvés előtt ellenőrzöm ócska csákányom gyanúsan kopott csuklópántját: egy könnyed rántással elszakad. Micsoda megérzés! Még otthon melléfűztem egy új hevedert, és az eséskor abban volt a csuklóm.
Vasárnapra az idő teljesen elromlik, a jégpáncél alatt megbúvó Tengerszem partján havazásban csodáljuk, de cseppet sem irigyeljük a Menguszfalvi-gerinc északi falában erőlködő mászópárokat. A délutánt kihasználva még szétnézünk Zakopane nyüzsgő forgatagában, Poprádon meglátogatjuk Scheirich Laci bácsit, és otthonra már csak a tanulságok levonása marad: ha kevésbé tapasztalt társakkal mész a hegyre, ne a csodára számíts, hanem előzőleg magyarázd el nekik, hogy bizonyos esetekben mi a teendő!

Lejegyezte: Bácskai Gusztáv, Fotók: Bácskai Gusztáv

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...