2014. február 1. – Lomnic

Társaimmal még januárban összeültünk, hogy megvitassuk az idei év főbb megmozdulásait. Már régóta tervezgettem a kandalló előtt ülve, hogy meg kellene ejteni egy jó kis téli mászást. Feldobtam a nagy ötletet, mi lenne, ha a Lomnici-csúcsot próbálnánk meghódítani a klasszikus úton. Nem kellett sokat győzködni a többieket sem, hamar igent mondtak rá. Az időpont a február 1-i hétvégére esett. Már három hete minden nap néztem az időjárást és elég bíztatónak tűnt a dolog, így elkezdtük a szervezést...

Február 1-én, reggel 7-kor elindult kis csapatunk (Robi, Peti, Balázs, Petya). Útközben olyan jókedv lett úrrá rajtunk, hogy észre sem vettük, és a Tátra havas csúcsai alá érkeztünk. Bár már előző nap viharos szelet jósoltak, ez cseppet sem rontott jókedvünkön.
A tátralomnici parkolóba érve kipakolás közben már kaptunk egy kis ízelítőt a beharangozott időjárásból. Egyetlen felvonó sem üzemelt! Robi előre ment infót gyűjteni. Mikor a körülményekről érdeklődött az egyik hegyimentőtől, és kérdésükre elmondta, hogy a Lomnici-csúcsot szeretnénk megmászni, ő csak összeráncolta a homlokát... Fent az Kő-pataki-tónál (Skalnaté Pleso) 120 km/órás szelet mértek, ami már itt lent is sejthető volt. De ha már ennyit utaztunk csak felmegyünk legalább az Enciánig – gondoltuk.

Szóval nekiestünk az emelkedőknek. A parkolóból 2 és fél óra alatt értünk fel a Kő-pataki-tóhoz. Szörnyű dologgal kellett szembesülnünk. Dehidratált testünket és a feszes tempótól elgyötört lelkünket  szerettük volna sörrel orvosolni, de ezt nem tudtuk, mivel az utolsó két korsó a bent ülő hegymászók előtt csillogott... Ezt csak tetézte, hogy az előző napokban próbáltuk ugyan a szállást telefonon lefoglalni telefonon – mint kiderült, sikertelenül. Laco Kulanga – a ház tulajdonosa, aki mellesleg neves tátrai sherpa – enyhe zárkózottsággal közölte ugyanis, hogy szállás az nincs... Kétségbe nem estünk, bivakra készültünk amúgy is... Kis pihenés és beszélgetés után azonban váratlan dolog történt. Kulanga megenyhült, és közölte, hogy a vihar miatt le akart ugyan menni a hegyről, de most az egyszer marad. Így hirtelen lett hajlékunk is! Elfoglaltuk a szállást, kipakoltunk, majd kimentünk szétnézni.... A Kő-pataki-tó környéke is elnéptelenedett, rajtunk kívül csak egy emberrel találkoztunk.

Kimentünk, és elkezdtük átbeszélni a másnapi terveket... Peti és Petya a Lomnici-csúcsra, Balu és Robi egy közeli túrára készülődtek. A hegy felhőben volt, nagy volt a szél és olvadt a hó, ami nem volt jó előjel. Annyiban maradtunk, hogy másnap mindegy milyen az idő, a nyeregig felmegyünk és majd ott döntünk a továbbiakról. A házba visszatérve jókedvünk nem lanyhult, egy jó beszélgetés után összekészítettük a minimális mászó cuccot, majd egy káprázatos naplemente után lefeküdtünk.

Február 2, 05:30 – szól az ébresztő, a nap még nem kelt fel. Nekiláttunk reggelizni, teát főzni, gyönyörködtünk a napfelkeltében. Mikor kiléptünk a ház ajtaján, majdnem megtréfált az előző napi olvadt hó, ami jégpáncéllá fagyott. Kedvező jel... Így gyorsabban tudtunk haladni, mert a hó állaga 80 %-ban friss volt. Csak a nagyobb hófúvásokban estünk be térdig. A háztól jó tempóban haladtunk, 45 perc alatt értünk fel a nyereghez. Mivel ez a rész eléggé kitett, megéreztük a 100-120 km/órás széllökéseket. Összekötöttük magunkat, innen szinkronmászásban folytattuk. Belá Peti ment előre: „Nagyon élveztem, szép volt a kilátás, jó volt a hó állaga, csak a széllökések voltak zavaróak.”

Balu és Robi eközben elindultak túrázni, de nem jutottak messzire a háztól. Nagyon jó fotók készültek a szél erejéről. Robi teljesen beledőlt, majd jött egy nagyobb széllökés és berepült a gyalogfenyők közé. Ezután visszamentek a házba és minket vártak.

Mi feljebb már kevésbé jó ütemben haladtunk. Elkerültük a nagyobb kuloárokat, mert hát az ördög ugye soha nem alszik. A nagy erejű széllökések jelentősen lelassítottak. A nyereg felett kb. 5-600 méterre voltunk, a csúcs kb. 200 méterre, innen azonban már a láncos úton mentünk volna. Még lent a házban megegyeztünk, hogy 12:00-kor visszafordulunk, akárhol is tartunk. Megnéztük az időt, 10 perc múlva 12 óra. Hmm… Továbbmentünk még vagy 50 métert felfelé, kiértünk az utolsó nagyobb nyílt hómezőre, de itt már akkora széllökések jöttek, hogy majdnem lesodortak... Döntenünk kellett: vagy felmászunk a csúcsra és bivakolunk – amihez nem volt semmi felszerelésünk – vagy visszafordulunk. A visszafordulás mellett döntöttünk. 12:50-kor elkezdtünk ereszkedni. Három kötélhossznyit ereszkedtünk, majd gyalogosan 14:30-ra értünk vissza a házhoz.

Kissé kimerülve, de mindezek ellenére jókedvűen láttunk neki a pakolásnak. Ekkor jött egy apa a fiával és két lányával átlagos túracuccban. Mi megköszöntük Kulangának a szállást és csináltunk vele egy közös fotót. Elbúcsúztunk és elindultunk lefelé.

A szombati olvadás és az esti fagy miatt az egész sípályán jégpáncél volt, ezért felpattintottuk a hágóvasakat, Robi pedig snowboard-al indult meg. Ekkor megláttuk, hogy az előbb említett család csúszkál lefelé hol lábon, hol hátsóján. Utolértük őket és felajánlottuk a segítségünket. Sima edzőcipőben voltak, így nem sokat tiltakoztak. Az apának és fiának odaadtuk túrabotjainkat, a két lányt pedig belénk karolva kísértük le. Emlékezetes nap volt, sok-sok jó emlékkel.... Egy biztos: idén még visszatérünk, és befejezzük, amit elkezdtünk!

A túrán készült fotók a Balassagyarmati Hegymászó Klub facebook oldalán itt nézhetők meg!

 

Forrás és fotók: http://www.bgyhk.hu