Lehet a Tátra bármilyen kis magashegység, a turisták
képzelete nem ismer határokat! Mert ki gondolta volna például, hogy egy esős
napon valaki egy néhány hónapos csecsemővel elindul a Tengerszem-csúcsra, és a
mászáshoz a kötél és a karabínerek helyett kollégája vállába kapaszkodik… A
hegyimentők ezt különbözőképpen értékelik: néhányan tudatlanságnak,
hanyagságnak, mások viszont meggondolatlanságnak, gondatlanság ítélik. Megint
mások nem fogják vissza magukat: „Ez egyszerűen ostobaság!”. Napjainkban a
médiában naponta többször figyelmeztetik az embereket, amikor a hegyekben
elromlik az idő. Eközben a turisták szisztematikusan bajba sodorják önmagukat,
a legtöbb esetben gondatlanságból. Mint 20, vagy 50 évvel ezelőtt.
Novemberi reggel 2012-ben, erős szél, a turistautak kissé
havasak, nedvesek. Tömeg a hegyekben. Három turista együtt indul Kuźnicéból a
Murowaniec menedékházba, negyedik társuk viszont tovább megy a Zamarla-toronyra.
Később hordágyon, törött medencével és súlyos belső vérzésekkel hozták le a
hegyről. A hegyimentők csak fogták a fejüket: „Meglepő, hogy ilyen körülmények
között sikerült neki feljutni a Zawratra. Hágóvas, tapasztalat, kötél és
heveder nélkül. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a fiú itt zuhant le, mert
ha ez a baleset kicsit messzebb, a Zerge-csorbában történik, akkor valószínűleg
végzetes lett volna számára. A sziklákat tükörjég borítja. Nekünk is gondot
jelentett, hogy hágóvasban és jégcsákánnyal meg tudjuk őt közelíteni” – idézte
fel a szituációt Andrzej Marasek hegyimentő, a Tátrai Önkéntes Mentőszolgálat
(TOPR) korábbi helyettes vezetője.
A késő ősz és a kora tél nem a legalkalmasabb idő a hegyi
túrákra. Ilyenkor nem ritka a kicsúszás, a nagy magasságból történő lezuhanás,
vagy az eltévedés a ködben. „Az erős szél és a hó csak vékony rétegben borítja
az utakat, csúszóssá téve azokat. Ilyenkor várni kell, vagy más túracélt kell
választani. Rengeteg szép túraútvonal vár ránk pl. a Nyugati-Tátra alsóbb részein.
A Zamarla-toronynál történt, fent említett baleset idején a szél sebessége több
mint 100 km/óra volt, a helikopter nem tudott repülni. Ez már elég ok arra,
hogy tartózkodjunk a hegyek magasabb részeire tervezett túráktól” – mondta Jan
Krzysztof, a TOPR vezetője.
Egy jó cipő, egy megfelelő esőkabát, amelyik nem ázik át az
első esőben, hágóvas és jégcsákány megvásárlása ma már nem jelent problémát. A
hegyimentők úgy vélik, hogy egyre több jól felszerelt turista mozog a
hegyekben. Szintén nő az érdeklődés a téli tanfolyamok, lavinatanfolyamok
iránt, és egyre többen fogadnak hegyi vezetőt.
De mi van azokkal, akiket valami láthatatlan erő húz a
hegyekbe? „Régebben a völgyek fölé csak az igazi turisták jártak, a turista
klubok és egyesületek szervezésében. Ma már mindenki saját maga szervezi meg a
túráját. Igyekszünk nem használni olyan szavakat, hogy hülye, de ez a kifejezés
jut a hegyimentők eszébe akkor, amikor azt látják, hogy a gondtalan utazás az
életért való harccá válik. Pedig csak módosítani kellett volna a terveket.
Gyakran előfordul, hogy egy-egy túra végrehajtása a hegyekben nem a
körülményekhez, hanem a meghatározott tervhez igazodik. Ha szombaton akarunk
felmenni a Tengerszem-csúcsra, akkor szombaton megyünk, nem foglalkozunk az
előrejelzéssel” – mondta Krzysztof. Késő ősszel és kora télen van a Tátrában a
magányos turisták szezonja, akik ki akarják használni a pillanatot, amikor a
Tátra már nem túlzsúfolt, és senki sem zavarja nyugalmukat a hegyek között.
Aztán ha baleset történik, az általában rosszul végződik – nem könnyű feladat a
sértett megközelítése, akinek általában súlyosak a sérülései.
Az a baleset, amely néhány nappal a fenti baleset előtt
történt a Tengerszem-csúcsra vezető úton, egy film forgatókönyvébe illő módon
következett be. Egy 32 éves német turista vérző lábbal kopogtatott be a
Halastavi menedékház ajtaján. A Tengerszem-csorba alatt megcsúszott egy
jégrétegen, 30 métert csúszott lefelé, amíg meg tudott kapaszkodni a hágóvassal
egy sziklában. Ez megmentette őt egy további csúnya repüléstől, közben azonban
nyílt töréssel csúnyán eltörött a bokája. Ha lett volna nála telefon, tudott
volna segítséget hívni, mert a Tengerszem-csúcsra vezető út könnyen elérhető.
De nem volt nála. Nem mondta el senkinek, hová megy. Megpróbált segítséget
kérni, de senki nem járt arrafelé. „Meghozta az egyetlen helyes döntést, ami
hozhatott: megpróbálta elérni a menedékházat. De a hegyekbe indulva nem
tartotta be az alapvető biztonsági előírásokat. Annak érdekében, hogy a lehető
leggyorsabban segíteni tudjunk valakinek, tudnunk kell, hogy hol és kit
keressünk. Ez általában a túranaplók bejegyzései alapján lehetséges: hová
megyünk, milyen útvonalon, és mikorra tervezzük a visszaérkezést. Ezeket az
információkat feltétlenül hagyjuk a szálláshelyünk vagy a menedékház
személyzeténél. A legrosszabb, amikor felveszik a telefont, és tömörem ennyit
mondanak: Elment, és nem jött vissza” – mondta Adam Marasek. Ezután próbálják
megtalálni az eltűntet, mint tűt a szénakazalban.
„2008 késő őszén két krakkói főiskolás elindult kirándulni.
Barátaiknak azt mondták, hogy a hegyekbe mennek: Zakopanéba, és talán
Szlovákiába. Mivel nem tértek vissza iskolájukba, a rendőrség és a TOPR
elkezdte a keresésüket. A sötétben tapogatózva. A rendőrök ellenőrizték a
kórházakat, hoteleket. Valaki állítólag látta őket egy diszkóban Szlovákiában.
Ott később lokalizálták a telefonjaikat. De semmi nyomukat nem találták. Néhány
hónappal később azonban mindenre választ kaptunk. Egy májusi hétvégén a
Lengyel-Öt-tavi menedékház felé igyekvő síelők a tóparton a hóból kiálló
ruhadarabokra figyeltek fel. A megadott helyen a hegyimentők két holttestet
találtak. „Csak találgatni tudunk, hogy szlovákiai tartózkodásuk után úgy
döntöttek, hogy a Sima-hágón át térnek vissza a Lengyel-Öt-tó völgyébe. Valószínűleg
a kimerültség, valamint a körülmények számukra kedvezőtlen alakulása miatt nem
sikerült elérniük a menedékházat. Ha valakit tájékoztattak volna, hogy hová
mennek és mikor térnek vissza, előbb tudtuk volna keresni őket. Talán lett
volna esélyük a túlélésre” – idézte fel Marasek.
Ha viszont valakit tájékoztattunk a túránkról, érdemes neki
szólni abban az esetben, ha mégsem érkezünk vissza időben. A hegyimentők mai
napig emlékeznek arra a felelőtlen hegymászóra, aki 1979. szilveszterének
reggelén a Halastavi menedékházból a Chałubiński-kapura indult túrázni. Ahogy
az elő van írva, beírta magát a menedékház túrakönyvébe, ezután viszont nyoma
veszett. 23:00 órakor, miután még mindig nem volt semmi hír róla, a hegyimentők
elindultak a Barát-völgybe megkeresni őt. A mentőakció reggel 5-kor ért véget,
eredmény nélkül. Kis idő múlva azután sikerült megtalálni az elveszett
hegymászót a menedékház hátizsák raktárában, ahol fáradtan elaludt (de nem a
hegymászás következtében). Még késő délután visszatért a menedékházba, de a
szilveszteri mulatozás közepette elfelejtette kiírni magát a menedékház
túrakönyvéből.
Annak ellenére, hogy gyakran vakmerő turistákat kell
kimenteni szorult helyzetükből, a hegyimentők nem veszítik el optimizmusukat.
„Örülünk neki, hogy egyre több ember jár a hegyekbe. Az általunk festett kép
valószínűleg egy kicsit torz, elsősorban azért, mert mi csak a pechesekkel
kerülünk kapcsolatba. De megfontolt turistákból sincs hiány” – összegezte Jan
Krzysztof.
