2013. augusztus 10., szombat

140 éve alakult meg a Magyarországi Kárpátegyesület

140 évvel ezelőtt, 1873. augusztus 10-én Ótátrafüreden megalakult a Magyarországi Kárpátegyesület, az ország első, a világ hetedik turista klubja. Az egyesület a Tátra, és általában a Kárpátok feltárására, megismertetésére, az abban az időben fejlődésnek indult idegenforgalom elősegítésére alakult, nem utolsósorban a Szepesség természeti kincseinek kiaknázása céljából. A Kassa-Oderbergi vasút 1871-ben történt megnyitásával az ország távolabbi részén élők számára is elérhető közelségbe került a természet iránti sze­retetükről elhíresült szepesiek által már századokkal azelőtt megismert hegység. A Kárpátegyesület rövid időn belül országos jelentőségű szervezetté vált, mely alakuló felhívásában a következő célt tűzte maga elé:
„Íme természeti kincseknek és ritkaságoknak mily bő anyagi halmaza, a mely nemcsak a szaktudósuknak geológiai, mineralógiai, botanikai és zoológiai tekintetben tanulmányozásra készen áll, hanem a mulatságot és szórakozást keresőnek s vadászat és halászat kedvelőinek élvszomját is teljesen kielégítheti. Hogy azonban ezek a természeti kincsek és szépségek könnyebben kiaknázhatók legyenek szükség, hogy a gátul szolgáló természeti akadályok lehetőleg elháríttassanak, utak s ösvények, menházak, irányzójelek építése s felállítása s alkalmas vezetők felfogadása által kényelmesebben és biztosabban megközelíthetővé tétessenek.”

Az Egyesület életét és tevékenységét székhely­ének változása szerint három részre oszthatjuk. Az első, „késmárki” korszakra (1873-1883) estek a látványos útépíté­sek, joggal nevezhetjük ezt a korszakot az útépítések időszakának. Ezek az út­építések az első időkben a már azelőtt is létezett, kezdetleges ösvények, csapások helyreállításából és későbbi karbantartásából álltak, hisz a nagyobb esőzések után, valamint minden tavasszal ezen utakat újra kellett javítani. A későbbiekben kiépítették az első jelzett tu­ristaösvényeket a déli oldal völgyeibe, így 1875-ben a Tarpataki-völgybe, 1876-ban a Felkai, 1877-ben a Menguszfalvi-, 1878-ban pedig a Zöld-tavi-völgybe. Az első magashegyi út a Felkai-völgyben vezetett egészen a Lengyel-nyeregig, ezt 1892-ben épí­tette az MKE Sziléziai Osztálya. Ez az osztály működése teréül a Felkai-völ­gyet választotta, ahol is nagy érdeme­ket szerzett a völgy túravidékének megismertetésében, feltárásában.
Jelzett utakat építettek a hegymászótudást nem igénylő csúcsokra (pl. Tengerszem-csúcs, Nagyszalóki-csúcs), valamint a Bélai-Tátra egyes részeibe, a nehezen megközelíthető csú­csok megmászásának elősegítésére pedig vasláncokat alkalmaztak, többek között a Lomnici-, a Tengerszem-, a Tátra- és a Gerlachfalvi-csúcsra vezető hegy­mászóösvény egyes helyein.
Az utak kiépítésével egyidejűleg a legforgalmasabb helyeken mene­dékházak is épültek, ebben a tíz évben nyolc menedékházat épített föl az Egyesü­let. Ezek némelyike csak kezdetleges kunyhónak nevezhető, s inkább csak mene­dékként, mintsem szállásként szolgáltak az arra járó turistáknak, de mindenképpen a turistaság fejlődését jelképezik. A menedékházak felépítése előtti időkben a tu­risták a hosszabb túrákat csak úgy tudták teljesíteni, hogy az éjszakát a völgyek­ben a szabad ég alatt, vagy kedvezőtlen időjárás esetén a természet nyújtotta bú­vóhelyeken töltötték. Ezek általában a hegymászó- és turistautak mentén található hatalmas áthajló sziklatömbök voltak, amelyek alá bebújva a turisták legalább fe­delet éreztek a fejük felett. Előfordult, hogy kőből épített kis falakkal vették körül a sziklatömb nyújtotta menedé­ket, ezzel zártabbá és biztonságo­sabbá téve azt. Az ilyen nagy köveket hívták Tüzelőkőnek, s ilyenekkel majd minden tátrai völgy­ben találkozni le­hetett, s több még ma is áll. 1875-ben felépült a Rózsa menedékház a Tarpataki-völgyben és a József menház a Csorbai-tónál, 1876-ban az Egyed men­ház a Weidau réten, 1878-ban a Hunfalvy menház a Felkai-tónál, majd 1879-ben a Majláth menház a Poprádi-tónál. A Szalóki-tavak mellett az MKE 1878-ban a csúcsot megmászók kényelmére egy kicsiny kő­kunyhót építtetett, amely nem sokáig bírt ellenállni az időjá­rás viharainak, 1882-ben elsodorta a lavina.
Több védőkunyhó, eső ellen vé­delmet nyújtó fakunyhó is állt a tátrai völgyekben, amelyeket a századfor­dulón kiadott turistakalauzok is meg­említenek. Csak az érdekesség kedvé­ért említenék itt néhányat: ilyen volt a Zöld-tó völgyében, a Zsázsa-forrás kö­zelében, 1213 m magasságban álló faházikó, vagy a Késmárki kosár nevű fakunyhó a Zöld-tavi-patak mellett. Ez a kunyhó a többi „kosárhoz” hasonlóan nem más, mint egy hegyi pásztorszál­lás, amelyet a pásztorok építettek nyájuk védelmére. “Drechsler kunyhó” volt a neve a Barlangliget közelében, a Fekete-víz-völgyében állt kis faházikó­nak, míg a Nefcer-völgy elején az út bal oldalán, valamint a Hlinszka-völgybe vezető út jobb oldalán, a Szmrecsini-patak mellett is állt egy-egy vadász­házikó.
Szintén erre az időszakra tehető a hegység derekán az addigi egyetlen település, Tátrafüred mellé a többi nyaralóte­lep megalapítása (pl. Csorbató, Újtátrafüred, Alsótátrafüred, Matlárháza, Bar­langliget stb.).
Az MKE (csakúgy, mint a Tátra északi oldalán a PTTK) megalakulása után több más te­endője mellett a vezetők nyilvántartását és képzését is főbb feladatai közé sorolta. 1874-ben számba vették a déli oldal addig önállóan működő vezetőit, akik elsősor­ban Alsó- és Felsőerdőfalváról, valamint Stóláról kerültek ki. Egységes díjszabást, vezetői könyveket vezettek be számukra, kidolgozták a vezetés hatóságilag jóvá­hagyott szabályzatát, majd 1882-től tanfolyami keretek között készítették fel őket. A századfordulón megjelent majd minden turistakalauzban megtaláljuk a vezetők díj­szabását, amelynek mértéke az elérendő cél nehézségi fokán kívül az útvonal hosszától is függött. A fennmaradt leírások szerint már az akkori vezetők is kötelet használtak a veszélyesebb szakaszokon, emellett még mászóvasakat, valamint egy kb. 2 m hosszúságú botot is magukkal vittek. Ennek egyik vége ásóformára kiképezve a növények gyűjtését segítette, másik, kampós vége pedig a sziklafalakon való kapaszkodásra szolgált. Az MKE szervezett keretek közé helyezte a vezetők kép­zését, és képességükhöz mérten három osztályba sorolta őket. Számukra a jele­sebb hegymászók téli és nyári gyakorló-kirándulásokat tartottak. Kioktatták őket az alapvető elsősegélynyújtási ismeretekre is, később a síelés meghonosodásával sítanfolyamokat szerveztek számukra. 

Az Egyesület életének második, „lőcsei” korszakában (1884-1891) az MKE egyik legjelentősebb vállalkozásaként 1885 és 1889 között kocsiút formájában ki­épült a fürdőtelepeket összekötő Tátra körút, valamint erre a korszakra esett az MKE másik nagy alkotásának, a poprádi Kárpát Múzeum­nak a megnyitása is.
A Tátra körút megépítése már 1877-től napirenden volt, de megvalósítására csak egy évtized múltán kerülhetett sor. A század nyolcvanas éveiben, az első fürdőtelepek fokozatos létrejöttével párhuzamosan az akkor még egymással összeköttetésben nem lévő tele­pülések (Csorbató – Ótátrafüred – Barlangliget) között, az áthatolhatatlannak tűnő fenyves erdőkön keresztül vezető út építését határozta el az Egyesület. Vezetői fel­ismerték, hogy a turistaforgalom fejlődésének elősegítéséhez e településeket összekötő, jól karbantartott út megépítése nélkülözhetetlen. A tátrai erdők derekán vezető Tátra körút megépítése nyomán jöttek létre a már akkor is létező fürdőtele­pek mellé Matlárháza, Széplak, Felsőhági és Tátralomnic nyaralótelepek, és ezzel az idegenforgalmat a Tátra aljáról, Poprádról és Késmárkról a hegység felsőbb ré­gióiba, a tátrai völgyek közvetlen közelébe hozták fel.
Korábban mindössze egy elhagyatott, régi ösvény húzódott végig a hegyek alján, kelet-nyugati irány­ban, Zsgyártól Barlangligeten, Matlárházán és Felsőhágin át a Csorbai fennsíkra, Vihodna faluig. Ezt az ösvényt, amelynek első írásos nyomai 1590-ből maradtak fenn, Tolvaj-ösvénynek (Diebsteig) nevezték a helybeliek.
A Tátra körút első része, a Tolvaj-ösvény egyes szakaszainak felhasználásával 2 méter széles lovaglóútként 1885-ben készült el, s Barlangligettől Ótátrafüredig ve­zetett. Még ugyanabban az évben elkészült az Ótátrafüredet Tátraszéplakkal össze­kötő, szintén 2 m szélességű lovaglóút, majd ennek folytatásaként 1888-ban a Csorbai-tóig vezető, 4 m szélességű kocsiút kiépültével átadták a forgalomnak a Tátrafüred – Csorbai-tó közötti 19 km-es útszakaszt, amelyet Klotild főhercegnőről Klotild-útnak neveztek el. Érdekességként említhető, hogy az Ótátrafüred-Tátraszéplak közötti rész használatáért, az út kiszélesítésének költségeire, vámot szedtek. 1891-ben Szepes vármegye törvényhatósága vette át az út továbbfejlesz­tésének terheit, és 1893-ban elkészült a Barlangligetről Ótátrafüreden át a Csorbai-tóig vezető, kényelmes kocsiút. Az útnak Tátrafüred és Barlangliget közötti szaka­szát Mária Terézia főhercegnő és férje, Károly Lajos főherceg 1889 nyarán a Ma­gas-Tátrában tett kirándulása emlékére Mária Terézia útnak nevezték el.
A körút nyugati folytatásaként az MKE Liptói Osztálya 1884-ben készítette el a Podbanszkóig vezető ösvényt, amelyet 1894-ben, az alsóbb régiókban vezető, 13,5 km hosszú lovaglóút megépítésével váltottak ki. Több mint két évtizeddel ké­sőbb, 1915-ben készült el a Klotild-út folytatásaként a Csorbai-tó – Podbanszkó kö­zötti kocsiút, könnyebben megközelíthetővé téve a Magas-Tátra nyugati völgyeit.
A körút keleti folytatásaként 1906-ban készült el a Barlangligetről Zsgyáron és Javorinán át Lysza Polanáig vezető szakasz, majd a Bialkán 1908-ban átadott híd forgalomba helyezésével létrejött a kapcsolat a déli oldal fürdői és az északi oldal köz­pontja között. Az északi részen már 1892-1897 között elkészült a Zakopanéból a hatá­rig vezető, 17 km hosszú út, így a híd átadása után kényelmesen el lehetett jutni a Csorbai-tótól egészen Zakopanéig.
Már a múlt század végén tervbe vették a körút bezárását, amely kezdetben a Liptói-Tátrát is körülölelő út megépítésével vált volna teljessé. Mivel azonban a liptói térség hatóságai ezen út megépítésére nem tanúsítottak hajlandóságot, a századfordulón a kör bezárását a Csorbai-tó – Podbanszkó – Csendes-völgy – Toman-hágó közötti kocsiút megépítésével képzelték el, és ezzel a Kościelisko-völgyön keresztül Zakopanéba vezető úthoz csatlakoztak volna. Egy másik, kissé merész terv szerint kocsiutat szándékoztak kiépíteni végig a Kapor-völgyön, egészen a Sima-hágóig, ahol aztán a hegy alatt fúrt alagút vezetett volna át a Lengyel-Öt-tó-völgyébe és a Halastóhoz. Bár az előbbi út részletes tervei 1908-ban elkészültek, előbb anyagiak hiányában, később az egyre tudatosabban dolgozó természetvédők tiltakozása miatt ezek csak tervek maradtak, megfosztva ezzel az utókort egy, a Magas-Tátra gyomrában vezető alagútban való közlekedés élmé­nyétől.
Kicsit előreszaladva az időben, azt hiszem, leginkább a fenti részekhez kapcsolható a körút további fejlődésének leírása. 1913-1915-ben végezték el a magyar oldalon a teljes útszakasz 8 m-re történő szélesítését, és ettől az időponttól kezdve autóval is lehetett rajta közlekedni. 1919-ben kapta a „Tátra körút” elnevezést, amelyet 1937-ben, a szlovákosítási folyamat részeként Szabadság-útra változtattak. 1926 és 1936 között a veszélyes kanyarok átvágásával, helyenként az út új nyomvonalon történő átépítésével a teljes útsza­kaszt a kor igényeinek megfelelő aszfaltburkolatú úttá alakították át. 1966-ban ad­ták át a forgalomnak a Csorbai-tótól Podbanszkón keresztül Liptóújvárig vezető autóutat, amely a hegység nyugati oldalról való megközelítését jelentősen megkönnyítette. Az 1970-es sí-világbajnokság előtt ismét egy nagyobb felújítást hajtottak végre a körúton, s többé-kevésbé ekkor alakult ki mai formája.
Az MKE Budapesti Osztályának kiválásával, majd önálló egyesületté (Magyar Turista Egyesület) alakulásával, illetve dr. Róth Sámuel korai halálával vette kezdetét az Egyesület harmadik, „iglói” korszaka (1891-1920). Ebben az időszakban alapították Tátralomnicot, ezekben az években a már meglévő üdülőhelyek fokozatos fejlődé­sének lehetünk tanúi. A hegymászás rohamos terjedése magával hozta a magasabb régiók­ban építendő menedékházak igényét is. Ezen igényeket is szem előtt tartva építette fel az Egyesület Sziléziai Osztálya 1895-ben a Sziléziai-házat a Felkai-tó partján, valamint az Magyar Turista Egyesület 1899-ben a Téry-menedékházat az Öt-tó mellett, amely az akkori Magyaror­szág legmagasabb lakott helye volt.

Forrás: Nagy Árpád: Tátra túrák

2 megjegyzés:

  1. Klassz bejegyzés. A tátrai főúttal kapcsolatban annyit tennék még hozzá, hogy a 80-as évek elején azért komolyan modernizálták az Ótátrafüred-Csorba-tó közti szakaszt, emlékszem, hogy az elektricskát buszok helyettesítették (azóta sem felejtettem el, mennyit kellett várni az országúton a Poprádi-tavi megállónál a helyettesítő buszra, ami tömve volt pukkadásig emberrel). Akkor építették meg a nagyobb viaduktokat, a régi út maradványait ezekről a hegy felé kinézve mindig láthatjuk, mert a szintet tartották vele, míg a viaduktus áthidalásokkal ezeket már ki lehetett iktatni.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, a régi út maradványai még ma is láthatóak a viaduktok alatti részeken. Én akkor sajnos még nem jártam kint, én már a mai formájában ismertem meg a Szabadság-útnak nevezett Tátra körutat.

      Törlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...