2013. július 31., szerda

Először a Tátra-csúcson

Július 23, reggel 4 óra 30 perc. Ébresztő a Poprádi-tavi hegyi szálló 207-es szobájában. Gusztival és Évával már előző estére szobát foglaltunk a Poprádi-tó partján álló szállóban, hogy a lehető legjobb kondícióban induljunk a Magas-Tátra emblematikus csúcsának megmászására. A korai ébresztő után csomagolás, reggeli, majd némi készülődés és a túrakönyvbe való bejegyzés után 5:25-kor léptünk ki a szálló ajtaján. Kint felhős idő és enyhe szél fogadott, fejünk felett felhők vonultak. Nem erre készültünk, az előrejelzések alapján nem erre számítottunk, de nem volt mit tenni, ilyen körülmények között vágtunk neki Guszti vezetésével a Poprádi-tó partjáról az Omladék-völgybe vezető ösvénynek.

Az útnak ez a része ismerős volt számomra, hiszen néhány évvel korábban egy nyári tanfolyamnak nevezett kiránduláson többször megjártam ezt az útvonalat. Nagyjából emlékeztem a vonalvezetésre, a meredekségre, így túránk első, egyenletesen emelkedő szakasza nem okozott meglepetést. Az Omladékvölgyi-Jeges-patak mellett állandóan a felhőket kémleltük, titkon abban bíztunk, hogy a napfelkeltével együtt szétoszlanak a fejünk felett, de mint később kiderült, ebben csalódnunk kellett. A törpefenyő övezetet magunk mögött hagyva hamarosan megérkeztünk az útvonal első tájékozódási pontjára, az Omladék-völgyi-lapályra. A lapályon a patak több ágra osztódva zöldellő nedves rétet képez, buja zöld növényzettel. Egyes vélekedések szerint a geológiai értelemben nem túl távoli múltban itt egy tó terült el, erről azonban egyetlen történelmi feljegyzésben sem esik szó. A lapályt magunk mögött hagyva újabb emelkedő következett, és 6:40-kor az Omladék-völgy fővölgyéből északra elágazó, törmelékkel alaposan teleszórt völgyterasz küszöbén álltunk. Innen pillantottuk meg először mai túránk célpontját, a Tátra-csúcs tömbjét. Ahogy emelkedtünk, szerencsére a felhők is abban az ütemben emelkedtek előttünk, így maga a csúcs is láthatóvá vált, ezekben a percekben éppen a csúcsot nyalogatta egy felhőfoszlány.
A barátságtalan reggeli szélben nem volt kedvünk sokáig egy helyben álldogálni, így a főgerinc szebbnél-szebb csúcsait (pl. Ruman-csúcs, Márta-csúcs, Keleti-Vaskapu-csúcs, Jeges-tavi-csúcs) lefotózva folytattuk utunkat a Tátra-csúcs tömbjétől balra látható következő tájékozódási pont, a Sárkány-tavi-nyereg felé. A kisebb-nagyobb sziklákkal alaposan teleszórt völgyfenék görgetegén haladva, a sziklákon egyensúlyozva fél szemmel az utat jelző kőembereket kerestük, fél szemmel viszont állandóan a lábunk elé kellett figyelni. Többé-kevésbé az ideális nyomvonalon haladva 7:15-kor jutottunk olyan magasságba, hogy visszatekintve már magunk alatt láthattuk az Omladékvölgyi-Jeges-tó (1925 m) víztükrét. Guszti útközben több lehetséges bivakhelyet rögzített a GPS-ben, majd hamarosan láthatóvá vált a Sárkány-fal három tornya, a Dubke-torony, a Behn-torony és a Breuer-torony is.
Újabb nehezebb, törmelékes emelkedő után 7:50-kor megérkeztünk a Sárkány-tavi-nyeregbe (2223 m). A nyeregből nagyon szép kilátás fogadott a Sárkány-tavi-katlan, valamint a katlanban fekvő Sárkány-tó (1961 m) irányába. Visszatekintve az Omladék-völgy törmelékes, egy-két kisebb fűfolttal tarkított feneke volt látható, felnézve, az előttünk álló utat kémlelve viszont a kilátást továbbra is erősen korlátozó felhőktől túl sokat nem láttunk.
Ekkor már a Tátra-csúcs tömbjének lábánál álltunk, Guszti ismerte a terepet, így a felhők ellenére egyértelmű volt a további haladási irány. Tudtuk, hogy meg kell találnunk a csúcsra vezető főszakadékot, mint a Tátra-csúcsra vezető legideálisabb útvonalat. Ennek csak annyi nehézsége volt, hogy több, egymás melletti szakadék is barázdálja a csúcstömb déli-délkeleti oldalát, melyek alulról nagyon egyformának tűnnek. A helyes útvonal megtalálásához így mindenképpen helyismeret szükséges, ezzel hármunk közül Guszti rendelkezett. A Sárkány-tavi-nyerget egy rövid pihenő után magunk mögött hagyva kb. 15 perc múlva érkeztünk meg a keresett főszakadék torkolatához. A felhők miatt a csúcsok felső rész nem látszott, így még az útvonalat jól ismerő Gusztinak sem volt könnyű a tájékozódás, de némi keresgélés után, sisakjainkat fejünkre húzva elindultunk az általunk főszakadéknak vélt kőfolyáson felfelé. Mint később kiderült, tökéletesen eltaláltuk az utat, és fokozatosan egyre feljebb jutottunk. Nem tudom, ki hogy van vele, én nagyon szeretem a Tátrában az ilyen árkokban, szakadékokban vezető utakat, legyen az akár jelzett, akár jelzetlen. Mindegyik nagyjából azonos meredekségű, amolyan kézzel-lábbal kapaszkodós, megfelelő meredekséggel, ami egyrészt kicsit fárasztó, másrészt viszont gyorsan fogy a magasság, rövid szusszanásnyi szünetekkel viszonylag gyorsan nagy magasságba juthatunk. Ezúttal sem történt másképpen, hiszen 8:50-kor már a későbbi kiszállást jelentő kisebb párkány mellett álltunk. Guszti itt már jelezte, hogy közeledünk a csúcshoz, ami már csak néhány tucat méterrel magasodik felettünk. Több fotót készítettem a főszakadékról felfelé és lefelé egyaránt, őszintén szólva nem tudtam betelni szépségével, meredekségével, kitettségével. Varázslatos hely…
Visszatekintve folyamatosan magunk mögött láttuk a Sárkány-tavat, valamint a háttérben a Csorbai-tavat, majd egy idő után a kettő között feltűnt a Poprádi-tó víztükre is. Balra előbb csak az Oszterva-nyereg és az Oszterva, majd a Tompa-hegy, végül pedig a Rét-nyereg és a Koncsiszta csúcsa is megmutatta magát. Jobbról a Poprádi-gerinc kísérte utunkat, fölötte a Bástya-gerinccel, mögötte pedig a távolabbi nyugati völgyeket határoló gerincekkel a kicsit homályos háttérben.
9 óra 20 perckor a Tátra-csúcs délkeleti és északnyugati ormát elválasztó oromrés alatt álltunk, ahonnan egy szinte teljesen lapos, vaskapcsokkal biztosított táblán felmászva már maga a csúcstömb következik. Éva és Guszti a biztonság kedvéért itt felvették beülőjüket, és innen már Guszti biztosításával haladtak tovább. Egy darabig még figyeltem, ahogy beszerelnek, majd nekivágtam az utolsó métereknek, és 9:35-kor megpillantottam a csúcson álló acélkeresztet.
Hihetetlenül jó érzés volt a kettős ormú Tátra-csúcs alacsonyabbik ormán állni (a délkeleti orom 0,7 m-rel magasabb), igazából a Gerlachfalvi-csúcs megmászása óta terveztem ezt a mászást, úgy látszik, ennek most, 3 évvel a Gerlach után jött el az ideje. Éveken át csodáltam a Csorbai-tótól ezt a lenyűgöző formájú csúcsot, sokszor gondoltam rá, milyen érzés lehet a tetején állni. Nos, felejthetetlen érzés volt, még úgy is, hogy a csúcsélményt a folyamatosan fel-le emelkedő felhők igyekeztek elrontani. De hiába igyekeztek, nem sikerült nekik. A kilátást, a panorámát elronthatták, és azt főleg a keleti északkeleti irányban el is rontották, de az érzés így is az volt, amiért az ember nekivág egy ilyen csúcs megmászásának. Nem győztem le a hegyet, hiszen azt mi, emberek sosem győzhetjük le. Mi csak hálásak lehetünk a természetnek, a körülményeknek, amelyek lehetővé teszik, hogy lábunkkal tapossuk egyik-másik csúcsát. Nekem ezen a keddi napon megadatott ez az érzés, és már a csúcson állva tudtam, hogy ide egy, a mainál szebb időben hamarosan vissza kell térjek…
Persze a csúcsfotók így sem maradhattak el, igyekeztünk kihasználni a pár másodpercnyi felhőmentes szüneteket, és lefotózni mindent, amit csak lehet. Fotóztam a Tengerszem-csúcsot és a Dénes-csúcsot, a Nagy-Molnárt és a Rejtett-völgyet, a Menguszfalvi-Békás-tavakat és a Kapor-csúcsot, a Menguszfalvi-csúcsokat és a Krivánt, hogy csak a legismertebbeket említsem. De nem maradhatott ki a Ganek – Ruman-csúcs – Márta-csúcs hármas sem, amelyre az egyik legimpozánsabb kilátás nyílik a csúcsról, valamint az északnyugati mellékcsúcs, a Róth Márton-csúcs tömbje sem. A Gerlachfalvi-csúcs, a Közép-orom, a Lomnici-csúcs és a Jég-völgyi-csúcs a felhők miatt sajnos nem látszott, így ha másért nem, de ezért mindenképpen vissza kell, hogy térjek ide. Beírtuk magunkat a kereszt tövében található csúcskönyvbe, amelyben Guszti megtalálta a legutóbbi, ide vezető mászása során bejegyzett sorokat is.
Egy óra elteltével, 10:45-kor indultunk lefelé a csúcsról először csak az oromrésig, mert úgy terveztük, hogy onnan felmegyünk a Tátra-csúcs délkeleti ormára is. Így hát csak az oromrés alatti vaskapcsokig ereszkedtünk ahol Éva úgy döntött, inkább ott megvár minket, így a délkeleti oromra csak Gusztival kettesben mentünk fel. Az oromrés alatt van az útvonal kritikus pontja, itt némi sziklamászó tudást igénylő fellépéssel indul az út, ami nem is annyira felfelé, mint inkább majd visszafelé lesz „érdekes”, ezért vittük magunkkal a kötelet és a beülőket is.
Az oromrésből rövid traverzálás, majd némi mászás után 11 óra 10 perckor a Tátra-csúcs délkeleti ormán álltunk. A felhők továbbra is kitartottak, de azért sikerült néhány fotót készíteni a délkeleti mellékcsúcsról, a Déchy-csúcsról, valamint a tövében található Ruman-tóról, és egy rövid napfényes ablakot kihasználva a nap egyetlen napsütéses fotóját magáról az északnyugati oromról. Rövid nézelődés után indultunk is vissza az oromrés irányába, ahol Éva várt minket. Itt az ereszkedéshez valóban szükség volt a beülőre és a kötélre, így egymást biztosítva ereszkedtünk vissza az oromrés alatti kis beszögellésbe.
A főszakadékban a felfelé már megtett úton ereszkedve 12 óra után néhány perccel ismét a kiszállást jelentő kisebb párkányhoz érkeztünk, amely a Kakas-csorbába vezető traverzálás kezdetét jelentette. Még néhány utolsó fotó a lenyűgöző főszakadékról, némi folyadékpótlás, és fél egy előtt néhány perccel elindultunk a Hunfalvy-hágóba történő lejutást lehetővé tevő Kakas-csorba irányába. Továbbra is kőemberek jelezték az utat, amely többször több irányba elágazott, így továbbra is kellő helyismeretet igényelt. Így utólag, amikor már tudom, melyik a Kakas-csorba, nehéz lenne elvéteni, de aki először jár arra, az bizony könnyen rossz helyre tévedhet, ami akár kellemetlen helyzetbe is sodorhatja az embert. A törmeléklejtőkön traverzálva több újabb szakadékot kereszteztünk, ezek jóval törmelékesebbek voltak a főszakadéknál. Az első ilyen szakadék még a Sárkány-tóhoz vezetett, de a következő kettő torkolatában már nem láttuk a tavat, csak a Sárkány-tavi-katlan felső részének törmelékes alját. Az előttünk emelkedő Kapor-csúcs mutatta az irányt, de a felhők szerencsére nem ereszkedtek lejjebb, így egyetlen percig sem fenyegetett az eltévedés veszélye. Jól haladtunk, és 12:55-kor már a Kakas-csorbából (2400 m) fotózhattam a Hunfalvy-völgyi menedékházat, a Hunfalvy-hágót, valamint a hágóból a Tengerszem-csúcsra vezető kanyargó ösvényt. 
A turistaúton a keddi nap és a felhős idő ellenére emberek sokasága tartott a csúcsra, melyet azonban a csorbából az egyre jobban gyülekező felhők miatt nem sikerült lefotóznom. Úgy gondoltuk, a Kakas-csorba a megfelelő hely, hogy megebédeljünk, elő is szedtük elemózsiánkat, amikor a fejünk felett gyülekező felhőkből egészen apró szemű jeges eső kezdett hullni ránk. Mivel a csorbából egy láncos ereszkedés vezet a Hunfalvy-völgy irányába, úgy döntöttünk, jobb, ha egy esetleges vihar előtt ezt magunk mögött hagyjuk, így sietősen összepakoltunk, és leereszkedtünk a láncokon. Mire leértünk a láncos rész aljába, a kezdődő eső is abbamaradt, sőt, kicsivel később még a nap is kisütött. Itt már levettük és eltettük sisakjainkat, beülőinket, összecsomagoltuk a kötelet, hiszen az út további szakaszához ezekre már nem volt szükség. Felszerelésünket hátizsákjainkba rejtve itt már nyugodt körülmények között megebédeltünk, majd folytattuk utunkat. Már csak egy hosszú, széles párkányon kellett végigmenni, majd a végén egy-két nagyobb sziklatömböt megkerülni, és 13:55-kor a Hunfalvy-hágóban, a piros jelzésű turistaúton találtuk magunkat.
Itt elváltak útjaink, Gusztiék a Tengerszem-csúcs és a Halastó felé folytatták az utat, nekem viszont még aznap haza kellett jönnöm, így én a piros jelzésen lefelé, a Poprádi-tó és a tó alatti parkolóban hagyott autó felé indultam. Két óra alatt sikerült leérni a Poprádi-tóhoz, ahol már a tegnap itt hagyott hőség fogadott. Kiiratkoztam a túrakönyvből, majd újabb egy órás aszfalt-séta után érkeztem meg a parkolóba.
Azt gondolom, a Gerlachfalvi-csúcs megmászása mellett a Tátra-csúcs életem eddigi legszebb tátrai élménye, bár sok szép túrát tudhatok már magam mögött. Teljesen más érzés viszont egy jelzett turistaúton túrázni, mint olyan terepen, ahol vagy vannak az útirányt jelölő jelzések, vagy nincsenek. Sokkal jobban oda kell figyelni minden mozdulatra, minden lépésre, fontos az eligazodást jelentő tereppontok ismerete, a minket körülvevő csúcsok, hágók, gerincek, völgyek, tavak felismerése, hiszen ezek nélkül meglehetősen nehéz a tájékozódás az ilyen terepen.
Szeretném felhívni az olvasók figyelmét, hogy ez a túraleírás kimondottan hegymászó terepen vezet, vagyis a Tátra-csúra nem vezet jelzett turistaút. A csúcsot csak hegyi vezetővel, ezt mellőzve pedig hegymászó igazolvány, sziklamászó ismeretek és felszerelés birtokában, kellő helyismerettel rendelkezve lehet megmászni. Ez egyrészt testi épségünk megőrzése, a balesetveszélyes helyzetek elkerülése miatt fontos, másrészt a tilosban történ túrázást a Tátra Nemzeti Park őrei szigorúan büntetik.
Lejegyezte: Tátraturista

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...