2012. március 17-én ezen az oldalon
számoltam be róla, hogy egy hat fős magyar
csoport kérte a hegyimentők segítségét a Magas-Tátrában. Ezúttal, éppen egy
évvel az eset után az alábbiakban a túra egyik résztvevőjének tolmácsolásában
olvasható a túra és a mentés története. Ahogy a leírást közreadó blog.ikaland.hu sem fűzött hozzá semmit a történethez, úgy én sem teszem ezt. Nem
voltam, nem voltunk ott, nem tudhatjuk, hogy adott esetben mit csináltunk volna
másképpen. Egy-egy döntést a hegyen jelentősen befolyásolnak az akkori körülmények,
a csapat tagjainak állapota.
Az ikaland blogjában megjelent cikk végén is
felteszik azonban a kérdést: Te mit
csináltál volna másként? Mit rontottak el Kálmánék? Számodra mi ebből a
megszívlelendő? Szerinted mit csináltak jól a hegyen rekedt csapat tagjai? Van
saját történeted, amiből mi is tanulhatnánk? Várom a válaszokat…
„Kálmán első Tátrai kalandja, egy
átlagos magashegyi túrának ígérkezett, nem volt mitől tartani, mert jó időt
jósoltak a hétvégére. Tapasztalt barátai megtervezték az útvonalat, a Kőpataki
felvonóházból egészen a Zöld tavi-menedékházig. Időben indultak, az ideális
körülmények között jó tempóban haladtak, a Lomnici-csúcson kellemes napsütésben
bontották a csúcs csokit. Kálmán rendesen kitikkadt a mászástól, így a
csúcsélmény nem volt akkora durranás, mert igazából fejben már a puha ágyban volt
és, egy bögre forralt bort szürcsölgetett. Elmondása szerint ez akkor sokkal
jobban foglalkoztatta, mint az, hogy innen még le kell jutni. Nem volt miért
aggódnia, hiszen barátaiban megbízott.
Egy kis pihenő után meg is kezdték
az ereszkedést a Zöld-tó irányába. A meredek hó lejtőn óvatosan és
körültekintően mozogtak, de a folyamatos koncentráció és a nehéz terep
mindenkit lefárasztott. Kálmán többször megcsúszott, és ekkor először
tudatosult benne, hogy hegy nem játszótér, itt minden mozdulatot komolyan kell
venni. Nagyjából 3-4 (ahogy Kálmán nevezte) „necces” szakaszon voltak túl,
amikor egyszer csak elfogyott előttük az út. Némi tanakodás után
hátraarcot csináltak, de a csapat egy tagja „bepánikolt”. Nem bírta tovább,
teljesen kiakadt. Fizikailag rendben volt a srác, inkább mentálisan merült ki.
Leült a hóba, és sírva ordibálta, hogy egy lépést sem hajlandó tovább menni.
Meg sem próbálták győzködni, mert azonnal látszott, hogy mindez felesleges. Egy
tapodtat sem volt hajlandó továbbmenni, minden ereje elhagyta. Tovább rontott a
helyzetén az a tény, hogy az egyik hágóvasa leoldódott és a völgy aljáig meg
sem állt. Ezt látva Kálmán és a tapasztaltabb társak, úgy döntöttek, hogy
segítséget kérnek, a szorul helyzetben.”
