2013. március 16., szombat

Egy hegyi mentés igaz története a Tátrából


2012. március 17-én ezen az oldalon számoltam be róla, hogy egy hat fős magyar csoport kérte a hegyimentők segítségét a Magas-Tátrában. Ezúttal, éppen egy évvel az eset után az alábbiakban a túra egyik résztvevőjének tolmácsolásában olvasható a túra és a mentés története. Ahogy a leírást közreadó blog.ikaland.hu sem fűzött hozzá semmit a történethez, úgy én sem teszem ezt. Nem voltam, nem voltunk ott, nem tudhatjuk, hogy adott esetben mit csináltunk volna másképpen. Egy-egy döntést a hegyen jelentősen befolyásolnak az akkori körülmények, a csapat tagjainak állapota.

Az ikaland blogjában megjelent cikk végén is felteszik azonban a kérdést: Te mit csináltál volna másként? Mit rontottak el Kálmánék? Számodra mi ebből a megszívlelendő? Szerinted mit csináltak jól a hegyen rekedt csapat tagjai? Van saját történeted, amiből mi is tanulhatnánk? Várom a válaszokat…

„Kálmán első Tátrai kalandja, egy átlagos magashegyi túrának ígérkezett, nem volt mitől tartani, mert jó időt jósoltak a hétvégére. Tapasztalt barátai megtervezték az útvonalat, a Kőpataki felvonóházból egészen a Zöld tavi-menedékházig. Időben indultak, az ideális körülmények között jó tempóban haladtak, a Lomnici-csúcson kellemes napsütésben bontották a csúcs csokit. Kálmán rendesen kitikkadt a mászástól, így a csúcsélmény nem volt akkora durranás, mert igazából fejben már a puha ágyban volt és, egy bögre forralt bort szürcsölgetett. Elmondása szerint ez akkor sokkal jobban foglalkoztatta, mint az, hogy innen még le kell jutni. Nem volt miért aggódnia, hiszen barátaiban megbízott.
Egy kis pihenő után meg is kezdték az ereszkedést a Zöld-tó irányába. A meredek hó lejtőn óvatosan és körültekintően mozogtak, de a folyamatos koncentráció és a nehéz terep mindenkit lefárasztott. Kálmán többször megcsúszott, és ekkor először tudatosult benne, hogy hegy nem játszótér, itt minden mozdulatot komolyan kell venni. Nagyjából 3-4 (ahogy Kálmán nevezte) „necces” szakaszon voltak túl, amikor egyszer csak elfogyott előttük az út. Némi tanakodás után hátraarcot csináltak, de a csapat egy tagja „bepánikolt”. Nem bírta tovább, teljesen kiakadt. Fizikailag rendben volt a srác, inkább mentálisan merült ki. Leült a hóba, és sírva ordibálta, hogy egy lépést sem hajlandó tovább menni. Meg sem próbálták győzködni, mert azonnal látszott, hogy mindez felesleges. Egy tapodtat sem volt hajlandó továbbmenni, minden ereje elhagyta. Tovább rontott a helyzetén az a tény, hogy az egyik hágóvasa leoldódott és a völgy aljáig meg sem állt. Ezt látva Kálmán és a tapasztaltabb társak, úgy döntöttek, hogy segítséget kérnek, a szorul helyzetben.”
Forrás és fotó: http://blog.ikaland.hu

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...