Kőlavina a Békás-tavaknál

Olyan nap volt, mint minden más túranap. Csorbatón 2012. szeptember 22-én kissé felhős idő volt. A dátumra azért emlékszem ilyen pontosan, mert az a nap a második születésnapomra. Hogy miért? A kérdésre megpróbálok választ adni a következő igaz történettel. Azon a végzetes napon a Tengerszem-csúcsra (250 m) indultam túrázni. A túra elején minden ugyanúgy történt, mint minden más alkalommal a korábbi években.

Megálltam pár percre a Poprádi-tónál, majd folytattam az utat a Békás-tavak felé vezető ösvényen. A tavak fölött a láncok segítségével átmásztam a sziklafalon, és haladtam a Hunfalvy-völgyi menedékház felé. Itt hallottam először, ahogy néhány nagyobb szikla lezuhan a Békás-tavak irányába, de ez elég messze volt tőlem, így nem fordítottam rá különösebb figyelmet.

A háznál aztán úgy döntöttem, hogy a több mint fél méteres hó miatt nem folytatom tovább az utat. Ezután fél órát maradtam a házban, beszélgettem, ittam egy jó teát, ettem egy még jobb csokoládés pudingot – itt kell elmondani, hogy a személyzet igazán kitűnően végzi a munkáját. Miután ettem, ittam, lassan elindultam visszafelé. Ismét probléma nélkül átjutottam a láncos szakaszon, és fokozatosan ereszkedtem a Békás-tavak felé. Amikor kb. félúton voltam a tavak felé, hirtelen egy iszonyatos robbanást hallottam. Felnéztem a Poprádi-csúcs (Kôpki, 2354 m) felé, ahonnan a következő pillanatban egy hatalmas szikla tört ki, és kezdett el zuhanni lefelé.

Abban a pillanatban futni kezdtem, de amikor előttem mintegy másfél méterrel elsuhant az első kő, és olyan hangot hallottam, mintha valaki lőtt volna, a másodperc tört része alatt rájöttem, hogy nincs értelme tovább futni. Inkább el kell bújnom egy nagyobb szikla alatt – ezt az ötletet egy dokumentumfilmből vettem, talán éppen a Tátráról szólt. Szerencsére volt a közelben egy kisebb szikla, én pedig villámgyorsan mögé ugrottam (meg is ütöttem a térdemet), és úgy elbújtam, hogy a fejem és a testem egy vonalban volt a sziklával. E mögé a kő mögé préselve magamat vártam meg a sziklaomlás végét. Amikor előbújtam a védelmet nyújtó kő mögül, és megfordultam, a lezuhanó kövek által okozott por miatt nem láttam a turistaút másik felét.

Két turista a képen - a cikk szerzője a jobb alsó sarokban

Nagyjából 15 ember állt a Békás-tavak mellett, és nézte a sziklaomlást. Többen, miután látták, mi történt, nyugodtan folytatták útjukat a Hunfalvy-völgyi menedékház felé. El sem tudom képzelni, milyen pánikot okozott volna, ha ez a 15 ember pontosan a lehulló kövek útjában gyalogolt volna a sziklaomlás pillanatában. Abban a pillanatban olyan sokkot kaptam, hogy a lehető leghamarabb le akartam jutni a völgybe. Egy ilyen élmény elég nekem.

Még néhány napig maradtam a Csorbai-tónál lévő szállodában, meggondoltam az ismert Fátyol-vízeséshez történő túrát is, figyeltem a gondtalan turistákat, akik egy ilyen lehetőséggel nem számolnak. De figyeltem az út mentén álló sziklákat is – egyszer ezek is lezuhannak majd. Ezért kell mindig óvatosnak lenni!

Forrás és fotó: http://hiking.sk