Olyan nap volt, mint minden más
túranap. Csorbatón 2012. szeptember 22-én kissé felhős idő volt. A dátumra
azért emlékszem ilyen pontosan, mert az a nap a második születésnapomra. Hogy
miért? A kérdésre megpróbálok választ adni a következő igaz történettel. Azon a
végzetes napon a Tengerszem-csúcsra (250 m) indultam túrázni. A túra elején
minden ugyanúgy történt, mint minden más alkalommal a korábbi években.
Megálltam pár percre a Poprádi-tónál, majd folytattam az utat a Békás-tavak
felé vezető ösvényen. A tavak fölött a láncok segítségével átmásztam a
sziklafalon, és haladtam a Hunfalvy-völgyi menedékház felé. Itt hallottam
először, ahogy néhány nagyobb szikla lezuhan a Békás-tavak irányába, de ez elég
messze volt tőlem, így nem fordítottam rá különösebb figyelmet.
A háznál aztán úgy döntöttem, hogy a
több mint fél méteres hó miatt nem folytatom tovább az utat. Ezután fél órát
maradtam a házban, beszélgettem, ittam egy jó teát, ettem egy még jobb
csokoládés pudingot – itt kell elmondani, hogy a személyzet igazán kitűnően
végzi a munkáját. Miután ettem, ittam, lassan elindultam visszafelé. Ismét
probléma nélkül átjutottam a láncos szakaszon, és fokozatosan ereszkedtem a
Békás-tavak felé. Amikor kb. félúton voltam a tavak felé, hirtelen egy
iszonyatos robbanást hallottam. Felnéztem a Poprádi-csúcs (Kôpki, 2354 m) felé,
ahonnan a következő pillanatban egy hatalmas szikla tört ki, és kezdett el
zuhanni lefelé.
![]()
Abban a pillanatban futni kezdtem,
de amikor előttem mintegy másfél méterrel elsuhant az első kő, és olyan hangot
hallottam, mintha valaki lőtt volna, a másodperc tört része alatt rájöttem,
hogy nincs értelme tovább futni. Inkább el kell bújnom egy nagyobb szikla alatt
– ezt az ötletet egy dokumentumfilmből vettem, talán éppen a Tátráról szólt.
Szerencsére volt a közelben egy kisebb szikla, én pedig villámgyorsan mögé
ugrottam (meg is ütöttem a térdemet), és úgy elbújtam, hogy a fejem és a testem
egy vonalban volt a sziklával. E mögé a kő mögé préselve magamat vártam meg a
sziklaomlás végét. Amikor előbújtam a védelmet nyújtó kő mögül, és
megfordultam, a lezuhanó kövek által okozott por miatt nem láttam a turistaút
másik felét.
![]() |
| Két turista a képen - a cikk szerzője a jobb alsó sarokban |
Nagyjából 15 ember állt a
Békás-tavak mellett, és nézte a sziklaomlást. Többen, miután látták, mi
történt, nyugodtan folytatták útjukat a Hunfalvy-völgyi menedékház felé. El sem
tudom képzelni, milyen pánikot okozott volna, ha ez a 15 ember pontosan a
lehulló kövek útjában gyalogolt volna a sziklaomlás pillanatában. Abban a
pillanatban olyan sokkot kaptam, hogy a lehető leghamarabb le akartam jutni a
völgybe. Egy ilyen élmény elég nekem.
Még néhány napig maradtam a
Csorbai-tónál lévő szállodában, meggondoltam az ismert Fátyol-vízeséshez
történő túrát is, figyeltem a gondtalan turistákat, akik egy ilyen lehetőséggel
nem számolnak. De figyeltem az út mentén álló sziklákat is – egyszer ezek is
lezuhannak majd. Ezért kell mindig óvatosnak lenni!
