2021. október 25., hétfő

A tátrai hegyimentő legenda közel negyedszázad után befejezi

Jaroslav Švorc 24 évig volt a Tátrai Hegyi Szolgálat Önkéntes Egyesületének (THS-DZ) a vezetője, most azonban úgy döntött, hogy teret ad a fiatalabbaknak. „Hivatalosan még mindig én vagyok az elnök, amíg nem választanak új vezetőt, akit a következő közgyűlésen kell megválasztani. Tehát de jure még én vagyok az egyesület elnöke, de formálisan már átadtam az összes ügyet az alelnöknek, Fero Mraziknak, aki a közgyűlésig – amely vagy őt, vagy más új elnököt választ – vezeti az egyesületet” – mondta az önkéntes hegyimentők között legendának számító Jaroslav Švorc (68).
„Ahogy Karel Gott is énekelte, az idő őrült gyorsan repül, ez egy természetes folyamat, egész egyszerűen megérett az idő a váltásra” – mondja. „Döntésemnek több oka is van. Egyrészt 24 év éppen elég egy ilyen vezetői szerepben. Nem tudok róla, hogy bárki valaha hosszabb ideig vezette volna az önkéntes hegyimentőket. A második dolog, hogy az ember felett elszállnak az évek. A fiatalabbaknak vannak újabb ötleteik, és ez lendületet adhat az egyesületnek is. De leginkább úgy éreztem, hogy itt az ideje egy kicsit pihenni, és a hegyi szolgálatnak szentelni magam nemcsak adminisztratív és szervezési oldalról, hanem tiszta fejjel kimenni a hegyekbe.”

Tehát továbbra is a ma már negyven éves THS DZ tagja marad. A szervezetet saját gyermekének tekinti, és annak ellenére, hogy kezdetben semmijük sem volt, ma már saját lábán áll az egyesület. „Amikor átvettem az elnöki tisztséget – a civil egyesület alakuló közgyűlésén – semmink sem volt, se borítékunk, se tollunk. Az akkori alelnök és én a saját pénzünkből adtunk össze fejenként 250 koronát, hogy bankszámlát nyithassunk, amivel aztán regisztrálhattuk magunkat a Belügyminisztériumban, és így kaptunk adószámot. Egyáltalán semmink sem volt. Voltak embereink, akiket ki kellett képezni, fel kellett öltöztetni, és fokozatosan kezdtük megtalálni a forrásokat.”
Később a dolgok felpörögtek, a THS DZ is bekerült az állami költségvetésbe, bár nem igényelhettünk állami támogatást. „Jogunk volt hozzá, de nem igényelhettünk. Az utódom most hozzáértő szakemberekkel, technológiával, felállított mentőállomásokkal és megfelelő felszereléssel fogja átvenni az irányítást. Olyan ez, mint amikor az ember felépít egy házat, és amikor elkészül, elmegy, és azt mondja, hogy mostantól te leszel a főnök” – nem titkolja elégedettségét azzal az állapottal kapcsolatban, amelyben a szervezetet hátrahagyja.
 
Tátrai Hegyi Szolgálat (Tatranská horská služba)
Az egyesület érdekes fejlődési folyamaton ment keresztül. Régebben volt egy országos szervezet, amely a Magas-Tátra kivételével minden hegységben rendelkezett hivatásos munkatársakkal, és Szlovákia-szerte voltak önkéntes tagjai is. A Magas-Tátrában a hivatásos személyzet először a Tátrai Nemzeti Park (TANAP) igazgatása alá tartozott, majd 1989 után, amikor az addig egységes TANAP kettévált TANAP Igazgatóságra (Správa TANAPu) és TANAP Állami Erdészetre (ŠL TANAPu), a szakemberek az Állami Erdészet szervezet részévé váltak. A többi hegységben a Hegyimentő Szolgálat hivatásos hegyimentői sportegyesületként működtek. Az önkénteseket az országos hatáskörű Hegyimentő Szolgálat toborozta az adott területre. 1989 után azonban a tátrai önkéntesek leváltak a központi szervezetről. „Ez logikusnak tűnt számunkra, hiszen a Magas-Tátrában működtünk, együttműködve a Tátrai Hegyi Szolgálattal” – magyarázza a HZS-DZ eddigi vezetője.
Ivan Voloscsuk, a TANAP akkori igazgatója azt is garantálta, hogy nem csak a hivatásos szakemberek, hanem az önkéntesek munkáját is fedezni fogja. Ez így is történt. Ezután a TANAP kettévált, a hivatásos munkatársak a TANAP Állami Erdészetéhez kerültek, az önkéntesek pedig külön civil egyesületet alkottak. Aláírtuk a megállapodást, és a Tátrai Hegyi Szolgálatról szóló új törvény elfogadásáig – amely 2003. január 1-jén lépett hatályba – minden rendben is volt. „Ez aztán jelentősen megzavarta az önkéntes és a hivatásos hegyimentők közötti összhangot” – mondta Švorc. „A hivatásosoknak megvoltak a saját elképzeléseik, de meg kellett őrizni a folytonosságot és az együttműködést. Aztán megtették azt a radikális lépést, hogy felmondták az együttműködési szerződésünket, így önállóan kezdtünk el működni.”
A Tátrai Hegyi Szolgálat Önkéntes Egyesület másokkal ellentétben kiállta a változást. Öt központban működik, számos rendezvényt és turisztikai akciót szervez, járőrözési tevékenységet és helyszíni megfigyelést végeznek, valamint megelőző akciókat és előadásokat tartanak.
 
A Hegyi Szolgálat tagjainak halála
Jaroslav Švorc tevékenysége során sok pozitív, de sajnos negatív helyzetet is megélt. A kollégáik halála az utóbbi csoportba tartozik. „Egyikük, Peter Zábojník két évvel ezelőtt hegymászás közben, a Simon-tornyon (Žabí kôň) vesztette életét. Két héttel később egy másik tagunk, Vlado Ševčovič halt meg, miután elütötte egy autó, miközben Tajvanon nyaralt. Ezek a srácok a legjobb korban, 44 és 45 évesek voltak” – emlékszik vissza. „Nagyon megérintett a 2013-ban a Nanga Parbat lábánál történt tragédia, amikor a tálibok meggyilkolták a hegymászóinkat. Köztük volt Peter Šperka is, aki hosszú ideig önkéntes egyesületünk tagja volt, majd hivatásos hegyimentő lett” – folytatja.
Ha ezek a hegymászók egy zuhanás vagy lavina következtében haltak volna meg, az is szomorú lett volna, de ez a munkájukat kísérő kockázat része lett volna. De azt a mai napig nem érti meg, hogy valaki két éjszakát menetel négyezer méter magasságban azért, hogy ott lelőjék őket. „Azok voltak a legrosszabb élmények, amikor a legközelebbi kollégák és barátok elhunytak. Például Vlado Tatarka, Ľubo Jurský halála, akik hivatásos hegyimentők voltak a Magas-Tátrában” – mondta.
 
Egy élet megmentése kollektív munka.
Az előzőekkel ellentétben mindig pozitív energiát ad, ha segíthetünk megmenteni egy emberi életet. Előadásokon gyakran kérik Švorcot, hogy pontosan mondja el, hogyan mentett meg valakit. „Mindig azt mondom, hogy a hegyimentés kifejezetten kollektív munka. Senki sem mondhatja azt magáról, hogy egyedül én mentettem meg ezt az embert. Mišo Kriššák mondhatja ezt, hogy aki a Mt. McKinley csúcsán segített egy japán hegymászónak, és egyedül, a hátán vitte biztonságba. De minden más, ami itt történik, az kollektív dolog.” A legnagyobb elismerésnek a konkrét személyektől érkező reakciókat tartja, pl. amikor kap egy köszönő e-mailt. Bár alázatosan azt mondja, hogy ő maga nem mentett meg senkit, de a kollektíváról elmondható ugyanez. „Természetesen. Tapasztalataimat a „Halál nem válogat” (Smrť si nevyberá) című könyvben foglaltam össze. Körülbelül olyan 50 mentést írok le, amelyek túlnyomó többségében magam is részt vettem. Némelyiknek tragikus, másoknak szerencsés vége lett. Voltak olyanok esetek, melyek után boldogan mondhatjuk, hogy nekünk köszönhetően megmentettünk egy emberi életet. Ez mindig a hivatásosok és az önkéntesek együttműködésének köszönhető.”
 
Túl sok politika
Jaroslav Švorc sajnálja a hegyimentés jelenlegi tendenciáját, amelyet véleménye szerint túlságosan áthat a politika. „Ha emberi élet forog kockán, akkor minden felkínált lehetőséggel élni kell. Azt gondolom, hogy ma nem használják ki az összes lehetőséget. Legfőképpen azért, mert a legfelsőbb állami szervek egyoldalúan tájékoztatnak. 24 év alatt a leginkább azt sajnáltam, hogy a sok-sok kérés ellenére egyetlen belügyminiszter sem szakított időt arra, hogy fogadja az önkéntes hegyimentőket…”.
 
Várnia kellett az elfogadásra
A THS-DZ leköszönő vezetője képzett pedagógus. Dolgozott az eperjesi (Prešov) egyetemen, tanított a liptószentmiklósi (Liptovský Mikuláš) általános iskolában, és hosszú éveken át volt a szépfalvi (Šuňava) általános iskola igazgatója. Csorbai (Śtrba) gyerekként mindig közel volt a hegyekhez. Hogyan alakult az élete? Kezdetben is önkéntes hegyimentő szeretett volna lenni, vagy fontolgatta, hogy hivatásos hegyimentő legyen, esetleg mindig is tanítani akart? „Sok fiú álma volt, hogy hivatásos hegyimentő legyen. Amikor főiskolára mentem, a Hegyi Szolgálat fiatal srácokból, erős hegymászókból állt. Olyan nagy volt a létszám, hogy nehéz volt hivatásos hegyimentőként bekerülni, és nekem nem is volt ilyen ambícióm” – emlékszik vissza. Testnevelést és földrajzot akart tanulni, végül pedig első osztályos általános iskolai tanárként végzett.
„Tanár lettem, de főiskolás koromban már aktív hegymászó is voltam. Egyetemistaként részt vettem néhány mentésben, többé-kevésbé véletlenül. Ez elég gyakori volt akkoriban. A 70-es évek elején még nem úgy volt, hogy felszállt a helikopter felszállt és megoldotta a legtöbb mentést. Akkoriban az emberi láb volt az egyetlen technika. Emlékszem, hogy a Tátrában a hegyi szolgálatnak egyetlen hószánja volt, amit Buran-nak hívtak. Semmi quad. Aztán volt egy terepjáró, még a háborúból, azzal kezdtük” – meséli el a kezdeteket. Ahogy a hegymászókkal mozgott a Tátrában, gyakran volt szemtanúja mentéseknek. „Ilyenkor felajánlottuk a segítségünket. Srácok, nincs szükségetek segítségre? Természetesen igent mondtak. Így sokszor ahelyett, hogy hegymászó túrát tettünk volna, mentőakcióra indultunk.”
A fordulópont 1973 augusztusában következett be, amikor szemtanúja volt egy hegyi tragédiának. Egy házaspárba villám csapott a Lorenz-hágóban (Bystré sedlo). A férj meghalt. „Véletlenül a közelben voltunk, így mi voltunk az elsők, akik a helyszínre érkeztünk. Ekkor érlelődött meg bennem egy gondolat, és azt mondtam magamban, hogy nekünk, akik ezeket a hegyeket járjuk, nekünk is az önkéntes hegyi szolgálat tagjaivá kellene lenni.”
Ez azonban nem volt egyszerű. „Amiatt, mert egyetemista voltam, és nem tartózkodtam a Tátrában, kérésemre azt a választ kaptam, hogy tudjuk, hogy hegymászó vagy, és részt veszel a mentésekben, de jelenleg nem vagy a Tátrában. Olyan emberre van szükségünk, aki, ha este tíz órakor felhívjuk, és azt mondjuk neki, hogy fél óra múlva legyen a hegyi szolgálati háznál, ott lesz. De te Eperjesről nem fogsz odaérni.”
Az iskola befejezése után Eperjesen maradt tanítani, de a sorsra bízta a dolgot. Elfogadták a jelentkezését, felvették a várólistára. Állandó lakhelye továbbra is a Tátrában volt, ahol minden szabadidejét töltötte. Pontosan negyven évvel ezelőtt lett jelölt, majd három évvel később kapta meg végleges tagságot szolgálati igazolvánnyal és jelvénnyel együtt. „A várakozási idő azért volt ilyen hosszú, mert közben meghívtak mentőakciókra és a szolgálatban való segédkezésre, hogy megtapasztalják, hogy hasznukra válhatok-e” – mesél az eljárásról, melyet a hegyi szolgálatban még ma is alkalmaznak. Még a véglegesítést megelőzően azonban néhány mentésnél „papír nélkül” asszisztált, pl. amikor egy lavina eltemetett egy diákokat a Poprádi-tónál (Popradské pleso) 1974-ben, vagy amikor lezuhant a mentőhelikopter 1979-ben.
 
A hegyek vagy a tenger kérdésében Jaroslav Švorc még álmából felriasztva sem habozik. Tipikus hegyi emberként még a tengerig sem átlagos módon jutott el. Ő és a felesége is tanárok voltak, és a nyári szünet úgy nézett ki, hogy az érettségiztetés után egy nappal felment a Hunfalvy-völgyi menedékházba (Chata pod Rysmi), hogy magashegyi teherhordóként dolgozzon. A kíváncsiság azonban felülkerekedett bennük, és a Švorc család egy napon mégis csak elindult a tengerhez. „Úgy volt, hogy Bulgáriába megyünk abból a pénzből, amit teherhordóként kerestem. Ezt a pénzt lopták el tőlem. A mai napig sem tudom, ki volt az” – meséli az első tervezett, de végül meghiúsult tengerparti nyaralásról. 2010-ben aztán mégiscsak elutaztak egy tengerparti nyaralásra, majd kicsit később a lánya és családja Mauritiusra költöztek, ez azonban már egy másik történet…
Forrás és fotók: https://spis.korzar.sme.sk

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...