Nyáreste. A nap és mi
is lefelé haladunk. Mögöttünk az Ökörhát-torony - az előbb még napos platóin
csimpaszkodtunk. Remek mászás! Pali mondja, hogy az ilyen utat kizárólag
ünnepnap kellene mászni, frissen borotválva, és új ruhában. Vidáman ugrándozunk
a zergeösvényen, majd vad szlalom a meredek füves szigeteken, rugalmas ugrások
tömbről-tömbre, és csúszással le az apró, mozgó moréna kis lavináiban. A fűről
és sziklákról időnként előbukkannak a steinmannok, mutatják az utat, és
eltűnnek mögöttünk.
- Ejha. Ez aztán egy
fantasztikus kőemberke. Tényleg. A fehér, csillogó platnin egy furcsa alakú
kőember állt. Valamilyen gomba. Egy más bolygóról származó növény. Különös és
szép volt.
- No - szólalt meg
Béla - nem rossz. De hogy valami szépség volna, azt nem állítanám. Fiúk, ti még
nem láttatok válogatott minőségű kőembert! Annak aztán strammnak kell lennie!
Annak csillognia kell. Annak hívnia kell. Annak egyszerűen... Na, értitek...
- Nem értjük! Kell,
nem kell, ez véletlenül nagyon szép és szimpatikus kőember. Ha jobbat
készítesz, magázni fogunk.
- Uraim, nincs
egyszerűbb, mint ez. Veszünk egy ilyen lapos követ, mint alapot, és arra
egyszerűen így.., ööö... ugye... természetesen egyszerű annak, akinek van ehhez
bizonyos tehetsége, ízlése, alkotó gondolatai - és érzéke is, mert érzék nélkül
ez valahogy nem megy.